31.
rész
Castle a nyakát nyújtogatva figyelte,
ahogy felesége centiméterről centiméterre átvizsgálta a helyet, és talpa szinte
bizsergett a kényszertől, hogy annak utasítása ellenére, utánamenjen, de jól
tudta, hogy hibát követne el. Nem volt nála fegyver, és nem akarta kockáztatni,
hogy Kate megsérüljön csak azért, mert arra figyel, hogy őt megóvja egy
esetleges veszélytől. Az aulába megérkező Javi, Ryan és a kommandósok egy
pillanatra elterelték figyelmét, amikor hirtelen meghallotta Kate kiáltását.
Annyi idejük volt csak, hogy a padlóra hasaljanak, és a szobából máris hatalmas
robaj hallatszott, ahogy az említett bomba felrobbant. Az épület falai megremegtek,
a vakolat megrepedezett, és néhol potyogni kezdett, miközben a szobából,
ahonnan Kate kikiabált, csak füst, és por szállt fel, megakadályozva, hogy
belássanak. Castle megdermedt, szíve a torkában dobogott, és levegőt is
elfelejtett venni, miközben nehézkesen felkelt a földről. Nagyot nyelve állt az
aula közepén, miközben az őrmester válogatott szitkok közepette küldte el
melegebb éghajlatra a bomba készítőjét. Alig néhány másodperc múltán, az író
végre magához tért, és hatalmas léptekkel indult el a szoba felé, de egy kezet
érzett meg a vállán.
-
Várj, nem mehetsz be! Leszakadhat az
egész, ki kell mennünk! – hallotta meg Ryan rekedt hangját, amit többszöri
köhécseléssel sem tudott eltüntetni, így jelezve, hogy a por marja hangszálait.
-
Eressz! – mordult rá a férfira
megfeszítve izmait, és Kevinnek csak néhány másodperc kellett, hogy felmérje,
nem tudja megakadályozni az írót abban, hogy bemenjen. Castle kirántotta magát
a kezek szorításából, és átlépve a kidőlt ajtófélfát lépett beljebb a porral,
füsttel borított szobába. A kanapé és a környéke lángokban állt, mely okádta
magából a szén-monoxidot, de ez cseppet sem érdekelte. Egyesével felemelve a
törmeléket, remegő kézzel kereste feleségét, aki, biztos volt benne, nem jutott
ki a szobából. Hiába emelte fel azonban az asztalt, székeket, sehol sem
találta. Szeme könnybe lábadt, és tanácstalanul tekintett körbe, miközben szeme
megakadt a kitört ablakon. Nagyot nyelve, idegesen túrt bele hajába, mely
ragadt a belerakódott portól, és átlépve a szoba maradványain, lépett közelebb.
Kitekintve rajta, hirtelen megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát. Kate éppen csuromvizesen
mászott ki egy hatalmas, kristályvizű medencéből, miközben arcáról jól
leolvashatta, hogy hova kívánja az illetőt, aki az ajándékot készítette.
Gondolkodás nélkül ugrott ki az ablakon, és egy lépéssel a nő mellett termett.
-–Jól vagy? -–kérdezte aggodalmas hangon, végig pásztázva a nő arcát, melyen
néhány horzsolás éktelenkedett, de egyik sem volt mély, mialatt levéve zakóját,
a nőre terítette, aki reszketni kezdett az októberi hűvös délelőttön.
-
Semmi bajom! Ez nem lesz elmondható
Enrique-ről, ha a kezeim közé kapom – szűrte a fogai között a választ Beckett,
miközben ő is végig futtatta pillantását az írón, és megnyugodva állapította
meg, hogy férje is sértetlen. Amikor felfedezte a bombát, és hallotta az egyre
gyorsabbá váló ketyegést, már tudta, hogy az ajtón át nem jut ki a szobából,
így kénytelen volt az ablakot választani. Még emlékezett rá, amikor Enrique a
hátsó bejárat felé vezette, hogy az ablaktól nem messze volt egy medence, és
remélve, hogy ott landol, vetődött ki az ablakon. Így sem volt biztos benne,
hogy ép bőrrel megússza, de a bomba rejtélyes módon, csak 3-4 méteres
hatósugárral rendelkezett. Miközben fázósan húzta összébb magán a zakót, Ryan
és Javi is megjelentek a medence mellett, szorosan a nyomukban a kommandósok
vezetőjével.
-
Ez az átkozott kurafi! Majdnem
mindnyájan otthagytuk a fogunkat! – mérgelődött a Randy névre hallgató férfi,
miközben a szivart átlökve szája másik oldalára, végig mérte a kapitányt – de
maga sem kispályás, kapitány! Micsoda vetődés volt ez?! A seggemet verném a
földhöz örömömben, ha néhány emberem ilyen fürge lenne. Biz’ Isten azt hittem,
csak a maradványait szedegethetjük össze – vallotta be kertelés nélkül, és
figyelmét elkerülte, hogy Castle még a gondolattól is megrázkódik. A távolban
felhangzott a tűzoltók, és a mentők szirénájának éles visítása, miközben Kate
az autójához sétált.
-
Ryan, adjatok ki körözést Enrique Torres
ellen! Délutánra a fogdában akarom látni! – sziszegte haragosan a nő, mit sem
törődve Randy méltató szavaival, miközben látta, ahogy a ház elé kanyarodik a
felmentő sereg. A tűzoltók egy emberként pattantak ki, és kezdték el azonnal
oltani a tüzet, mely a robbanás ellenére sem terjedt túl gyorsan, miközben a
mentőautóból egy középkorú doktornő, és egy idősebb ápoló szállt ki.
-
Sérültek? – kérdezte a doktornő, akinek
hosszú barna haja, copfba kötve lebegett utána.
-
Nincs – válaszolt tömören Kate, mire a
nő közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette az előtte állót.
-
Biztos benne? A horzsolásait meg kellene
néznem – fűzte hozzá azonnal válasz gyanánt a doktornő, mire Kate bólintott. –
Szerencsére, egyik sem túl mély, nem kell varrni, csak fertőtleníteni. Mázlija
volt, Beckett nyomozó – mosolygott rá a doktornő bíztatón, mire Kate zavartan
kapta fel a fejét. Nem emlékezett rá, hogy bemutatkozott volna a nőnek, akinek
mogyoróbarna szeme őszintén és barátságosan csillogott – nem emlékszik rám,
ugye? – kérdezte feleslegesen, hiszen Beckett arcára volt írva a válasz.
-
Sajnálom… - kezdett szabadkozni Kate, de
a doktornő megrázta a fejét.
-
Ne, nem szükséges. Nyilván a munkája
során számtalan emberrel találkozik - mosolygott megértőn a nő, majd miközben
lefertőtlenítette a kapitány arcán lévő horzsolásokat, folytatta – Nadia
Stevenson vagyok – mutatkozott be, de amikor látta, hogy még így sem jutottak
közelebb, tovább beszélt – évekkel ezelőtt, tőlem kölcsönözte azt a mentős
egyenruhát, amivel orvosnak álcázva besétált egy bankba, amiben túszokat ejtettek
a rablók – mesélte nyugodt hangon, és Kate-nek azonnal eszébe jutott a négy
évvel korábbi eset, amikor Martha és Castle is a túszok között voltak. Ahogy
jobban megnézte magának a mosolygós, barátságos arcot, a mély barna szemeket,
azonnal felismerte a doktornőt, aki akkor átadta neki a ruhát – elképesztőnek
találtam a bátorságát, hogy csak úgy bemerészkedett – ismerte el a doktornő,
miközben eltette a jódos vattapamacsot, és összecsapva kezét, így jelezve, hogy
végzett, nézett ismét a nyomozónőre – készen vagyunk! Semmi komoly, pár nap és
eltűnnek a horzsolások. Elég veszélyes a munkájuk – fűzte hozzá elgondolkodva,
mire Kate halvány mosolyra húzta száját, de azonnal meg is bánta, mert a
horzsolások kellemetlenül feszültek meg arcán.
-
Egyszer élünk – hagyta rá, majd
köszönetet mormolt, és elhagyta a mentőt. Éppen akkor érkeztek meg a
tűzszerészek, akiket láthatólag Castle foglalt le, Kate pedig, melléjük sétált,
így pont elcsíphette a mondat végét.
-
Hagyományos bomba volt, kémiai anyaggal
töltve, de szerencséjükre, nem diszperzív – jelentette ki a magas, legalább 185
centi, vékony testalkatú, kopaszodó, 30-as éveinek végén járó, hadnagyi rangot
viselő férfi.
-
Diszperzív? – ismételte meg az idegen
szót értetlenül az író, mire a hadnagy készségesen világosította fel.
-
Más néven szóró bomba. Amikor a
robbanóanyag mellett másodlagos anyagokkal is megtöltik, például repeszekkel,
és ezek a robbanás során szétszóródnak a levegőben – magyarázta tudálékosan, és
arcán látszott, tudatában van jól képzettségének.
-
Hogy lehetséges, hogy nem robbant fel az
egész épület? – kérdezte Kate, mire a hadnagy kíváncsi tekintettel mérte végig
a most már plédbe burkolózott nőt – Kate Beckett kapitány, NYPD – mutatkozott
be, megelőzve a kínos helyzetet, mire amaz, bólintott.
-
A kanapé alá egy úgynevezett rövid
hatósugarú, érzékelővel ellátott bombát raktak. Annak szánták, aki odaül, és értelemszerűen,
a rá nehezedő súlytól lépett volna működésbe – felelte magabiztosan, majd
folytatta – a hatósugara úgy 1-3 méter lehetett, ezért is maradtak életben az
aulában lévők, és ezért úszta meg maga is – magyarázta nyugodt hangon, majd
hirtelen elmosolyodott – érti? Megúszta… szó szerint, mert a medencében landolt
– vigyorgott egyre szélesebben saját poénján, mire Kate égnek emelte
tekintetét.
-
Ja, nagyon vicces, folytassa! – szúrta
közbe Castle, akinek korántsem volt ínyére, hogy a férfi azon élcelődik, hogy a
felesége majdnem meghalt.
-
A lényeg, hogy ez egy régóta ismert
szerkezet, gyakorlatilag már a második világháború alatt is használták.
Ilyennel próbálták megölni Hitlert is. Előnye, hogy nem kell hozzá nagy
szakértelem, hogy összeállítsa az ember, hátránya, hogy nem lehet pontosan
kiszámolni a súlyt, csak saccolni – felelte komolyságot erőltetve az arcára,
mire Kate bólintott.
-
Hogy lehetséges, hogy működésben volt,
holott a szobában nem volt senki? – kérdezte a férfit, aki megrántotta a
vállát.
-
Mint mondtam, nem egy megbízható
szerkezet. Ha a készítője laikus volt, akkor nem kalibrálta be pontosan az
érzékelőt, így aztán az is elég lehetett, hogy működésbe hozza, hogy a kanapéra
dobtak egy táskát – találgatott elgondolkodva, majd Kate megköszönte a segítséget,
és autója felé vette az irányt.
-
Gondolod, hogy Enrique hagyta itt nekünk
emlékbe? – kérdezte Castle, szorosan a nő nyomában lépkedve, de az, megrázta a
fejét.
-
Szerintem, arra is képtelen, hogy
felismerje, melyik a jobb és melyik a bal keze - válaszolta lekicsinylő hangon,
majd beszállva a volán mögé, alsó ajkát beharapva gondolkodott, végül folytatta
– de talán tudja, ki tette. Remélhetőleg, délután ezt is meg tudjuk tőle
kérdezni.
Kate alig 20 perccel később,
megszárítkozva, tiszta, száraz ruhában, haját kontyba kötve ült bőrfotelében,
és elmélyülten tanulmányozta az aktát, melyet az ügyről összeállítottak közös
munkával, miközben figyelmen kívül hagyta, hogy az író körbe járkál az
irodájában, és mindent megtapogat, megvizsgál. Az egyik fényképnél szokatlanul
sokat időzött, és Kate, felpillantva az aktából, lágyan elmosolyodott. A
bekeretezett fotó az esküvőjükön készült, Hamptons-ban. Castle elrévedő
mosollyal az ajkán simított végig rajta, majd olyan gonddal helyezte vissza a
polcra, mintha a világ legértékesebb kincsét tartotta volna a kezében. Beckett
mosolyát elrejtve szentelte ismét minden figyelmét az aktáknak, így nem vehette
észre, hogy férje időközben mellé lépett. Már csak arra eszmélt fel, hogy a
forró ajkak lágyan belecsókolnak a nyakába, ő pedig, lehunyt szemmel, boldogan
adta át magát a bizsergésnek, mely egész testén végig futott. Meghitt
pillanatukat diszkrét torokköszörülés szakította félbe, és mindkettejüknek
arcára fagyott a mosoly, amikor meglátták a belépőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése