25.
rész
Kate szinte a fülében hallotta szíve vad
dobolását, miközben fejében végig pörgette a rá váró beszélgetést. Tudta, hogy
át kell esnie rajta, nem menekülhet tovább. Végre nyíltan szerelme szemébe kell
néznie, bocsánatot kérni mindenért, amit elkövetett ellene, a kapcsolatuk
ellen, és reménykedni, hogy a férfi megbocsát. Olyan lassan fordult meg, mintha
azt remélné, ha elég lassú a mozdulat, talán kiderül, hogy nem is az író lépett
be utána az iroda ajtaján, miközben előre összeszorult a szíve, ha maga elé képzelte
a kék szemekben rejlő fájdalmat. Amikor végre szembekerült férjével, legnagyobb
megdöbbenésére, nem szomorúság, vagy keserűség csillogott benne, sokkal inkább
kíváncsiság. Kate nem tudta, hova tenni a hirtelen változást, már csak azért
sem, mert tudta, mélyen megsebezte a férfit, és az a Castle, akit ő ismert,
minden kettesben töltött percet kihasznált volna, hogy beszéljen erről.
Kettejük közül a férfi volt a szavak embere, minden alkalommal ő volt az, aki
sürgette, hogy megbeszéljék a dolgokat, míg ő, nagyon ritkán nyílt meg előtte,
és fedte fel érzéseit. Most mégis úgy érezte, arra vár szerelme, hogy ő tegye
meg az első lépést, és tudta, hogy igaza van. Jár neki annyi, azok után, amin
keresztül ment, hogy ő kezdeményezzen. Nagyot nyelve köszörülte meg torkát, és
lépett kissé közelebb a férfihoz.
-
Castle… ami történt, vagyis, ami miatt…
- fogott volna bele nehezen, de ismét meg kellett lepődnie, a férfi ugyanis,
szó nélkül elsétált előle, és megállt a kis iroda reluxával fedett ablaka
előtt, melyek most résnyire felhúzva, látni engedték a kapitányság szorgos
rendőreit, ahogy éppen telefonáltak, vagy gyanúsítottakkal küzdve igyekeztek a
kihallgató felé.
-
Szerinted ártatlan? – váltott a kényes
témát megkerülve az ügyre Castle, amivel sikerült teljesen kizökkentenie, és
meglepnie feleségét. Kate néhány másodpercig némán figyelte a férfi széles
hátát, mintha onnan akarná leolvasni, miféle játékot játszik vele az író,
miközben gondolni sem mert arra, hogy ez nem játék, csupán, így akarja a tudtára
hozni, hogy kettejük között mindennek vége.
-
Tudom, hogy bántottalak, és hidd el… -
hagyta figyelmen kívül a kérdést Kate, miközben ismét megpróbálta kettejükre
terelni a beszélgetés fonalát. Tekintetét egy percre sem vette le a férfiról,
aki ezúttal jobb kezének ujjbegyeivel lehúzta a reluxát, és úgy kukucskált ki
az ablakon.
-
Én valamiért azt érzem, hogy igazat mond
– folytatta zavartalanul, és nem láthatta felesége, hogy közben, egy pillanatra
lehunyta a szemét. Sokat jelentett neki, hogy Kate beszélgetést akart kezdeményezni,
jobban mondva, folytatni szerette volna, ami Vincenzo pincéjében abbamaradt, de
jelen pillanatban, képtelennek érezte magát arra, hogy részt vegyen benne.
Dühös volt élete szerelmére, keserűnek, és becsapottnak érezte magát, és nem
akart így beszélgetni vele. Attól félt, olyat tehet, vagy mondhat, amit később
megbán. Időt szeretett volna, hogy átgondolhassa a történteket, de büszkesége
nagyobb volt annál, hogy ezt beismerje a nőnek – ha ő tette volna, megölhetett
volna minket a nappaliban, vagy a pincében. De ő csak időt akart… miért? Mit
akart elintézni? És miért mondta, hogy van valami, amit mi nem sejtünk? –
záporoztak a kérdések, hogy ne kelljen a magánéletükkel foglalkozni, miközben
visszatartott levegővel várakozott. Kíváncsi volt, mennyire elszánt Kate.
Mennyire akar beszélni vele kettejükről, hagyja-e, hogy az ügy felé
kanyarodjanak. Beckett könnybe lábadt szemekkel meredt az íróra, aki még mindig
nem fordult felé, miközben érezte, hogy szívére mázsás súly nehezedik. A
válasz, amitől annyira rettegett, megérkezett. Egyértelműnek vélte, hogy férje
lezártnak tekinti a beszélgetést, és nem áll szándékában tovább firtatni, miért
hagyta el. Nagyot sóhajtva nyelte le könnyeit, majd büszkén kihúzta magát. Ha
Castle így gondolja, akkor ő sem fog könyörögni – gondolta magában, és
hivatalos hangon szólalt meg.
-
Megölni egy bukott befektetési
tanácsadót mégsem olyan, mint végezni egy rendőrrel, és egy híres íróval –
jegyezte meg látszólag nyugodtan, és nem láthatta, hogy Castle keserű mosolyra
húzza ajkait. Miért is hitte, hogy Kate kitartón követeli majd, hogy
beszéljenek a dolgokról, hiszen kettejük közül mindig a nő volt zárkózottabb.
Kétszer belefogott, harmadszor már nem fog, és talán ő éppen ebben
reménykedett, így időt nyerhetett.
-
Na, és a titok, amit tud? – faggatózott
tovább, elrejtve felesége elől gondolatait, miközben végre megfordult, és
pillantásuk találkozott. A zöldes-barna szemekből nem tudott kiolvasni
érzelmeket, de ez egyáltalán nem lepte meg. Az elmúlt 8 évben, mióta ismerte,
éppen eleget látta ezt a tekintetet ahhoz, hogy tudja, Kate ilyenkor a legzárkózottabb,
ilyenkor igyekszik a leginkább elrejteni valamit. Tisztában volt vele, mit okozott
a nőnek azzal, hogy figyelmen kívül hagyta korábbi mondatait, de úgy érezte, ennyi
neki is jár, azok után, amit érzett, amikor kilépett az ajtón, és részben a
házasságukból is.
-
Talán éppen az a titok, hogy megölte
Tolcado-t – rántotta meg a vállát közönyösen Kate, de Castle határozottan rázta
meg a fejét.
-
Lehet, hogy ostobaság, amit mondani
fogok, de én hiszek neki! – jelentette ki, mire Kate elhúzta a száját.
-
Remélem, a szimpátiádat semmiképpen sem
az fűti, hogy nagy rajongója a könyveidnek – szúrta oda csipkelődve, mire a
férfi felháborodottan kapkodott levegő után.
-
Azt akarod ezzel mondani, hogy elfogult
vagyok? – kérdezte durcásan, Kate pedig, nyugodtan nézett vissza rá.
-
Mondjam inkább, hogy ostobaság, amit
mondasz? – kérdezett vissza válasz helyett, mire az író kissé közelebb lépett.
-
Azt legalább már megszoktam – utalt
ezzel arra, hányszor nevette ki már a nő az elméleteit, vagy az ötleteit, és
Kate éppen válaszolni akart volna, amikor Ryan dugta be fejét az ajtón.
-
Lefuttattuk Vincenzo alibijét, és
stimmel – jelentette felettesének, aki mérgesen szorította össze ajkait, ő
pedig, tovább beszélt – nem csak a barátait, hanem a pincéreket is kifaggattuk.
Egyöntetűen állítják, hogy aznap éjjel Vincenzo volt a díszvendég, és egy
percre sem hagyta el az épületet.
-
Talán felbérelt valakit – jött a
következő ötlet Kate-től, de Ryan megrázta a fejét.
-
Kizárt. Amikor utánanéztünk, hogy
kapcsolatba hozhatjuk-e az áldozattal, a pénzmozgást is átnéztük, de semmi
gyanúsat nem találtunk – magyarázta kétkedése okát, mire Castle magabiztosan
húzta ki magát.
-
Elfogultság? Dehogy! Bűnügyi szimat! –
bökött mellkasára büszkén, mely mozdulattól ingének gombjai majdnem
szétpattantak, tekintetéből pedig, sütött az „én megmondtam” öntelt kifejezése
felesége felé.
-
Gyerünk, Blöki! Ha igazad van, és ez
zsákutca, akkor a gyilkosunk még szabadon éli világát, vagy éppen készül
lelépni – fogta meg az író zakójának gallérját Kate, és egy mozdulattal húzta
maga után, egyenesen a fehér tábla elé, amelyre a szokott módon, felkerültek a
gyilkossággal kapcsolatos adatok. A különbség pusztán annyi volt, hogy ezúttal
már nem Kate gyöngybetűi szerepeltek rajta, hanem Javi és Ryan kézlenyomata
foglalta el.
-
Ó, te jó ég! Ezt ti írásnak nevezitek?!
– horkant fel rémülten az író, miközben hunyorogva lépett közelebb a táblához,
és látványosan erőlködve próbálta elolvasni a betűket – ez például milyen betű?
U, vagy V?
-
Az, Castle, egy H betű, és azt jelenti,
hogy húzz onnét! – csendült fel Javi hangja, miközben közelebb lépett, és karba
font kézzel állt meg az író és a tábla között.
-
Már értem, miért csökkent a megoldási
statisztikátok, mióta Beckett kapitány lett – töprengett hangosan Castle – nem
tudjátok elolvasni, amit felírtok, így fogalmatok sincs, hol tart az ügy, amin
dolgoztok éppen. – csúfolódott gonosz mosollyal az ajkán, mely azonban
ráfagyott arcára, amikor pillantása találkozott Javi gyilkos tekintetével, és
még Ryan is morcosan fogadta a csipkelődést.
-
Mi a helyzet ezekkel a nevekkel? –
rántotta vissza Beckett hangja a fiúkat ismét az ügybe, miközben jobb kezének
mutatóujjával egy 5-6 névből álló listára mutatott.
-
Többségét ellenőriztük, kivéve egyet –
mutatott az utolsó névre Ryan – Celmar Attriosa. Róla semmit nem találtunk,
pedig, jelentős összeget utalt Tolcado számlájára havi rendszerességgel.
Egyértelmű, hogy mind közül, ő bukta a legtöbbet.
-
Adjatok ki rá körözést! – utasította
embereit a nő, de Ryan mosolyogva húzta ki magát.
-
Már megtettük – jelentette büszkén, és
zavartan zsebelte be az elismerő pillantást felettesétől, miközben folytatta –
de úgy tűnik, sehol sincs nyoma. Minden rendszerben végig futtattuk, és
szóltunk a többi körzetnek is, de mintha tűt keresnénk a szénakazalban – tárta
szét karjait tanácstalanul a férfi, mire Kate szemöldök ráncolva lépett közelebb.
Észre sem vette, hogy Castle is ezt teszi, mialatt szeme betűről, betűre
olvasta végig a neveket.
-
Valahol csak meg kell találnunk! –
mérgelődött Kate, mire hirtelen, közvetlen közelről, Castle hangját hallotta
meg. Olyan közel volt hozzá, hogy orrában érezte az arcvíz illatát, és csak
nehezen tudta elvonni róla a figyelmét.
-
Kivéve, ha nem a megfelelő embert
keresitek – jegyezte meg szinte csak mellékesen, és elégedetten látta, hogy
mindhárom rendőr érdeklődéssel vegyes kíváncsisággal néz rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése