32.
rész
Castle kiegyenesedve, feszült
testtartással figyelte, ahogy Vicram, kezében egy dossziéval, beljebb sétál az
irodába, és figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi arcán kínos feszengés tükröződött,
ahogy Kate-re, majd az íróra pillantott. Tisztában volt vele, azok után, amit
megtudott feleségétől, hogy a Loksat ügy miatt jött az irodába, és most már
csak arra volt kíváncsi, Kate hogyan reagál az érkezésére. Hinni akarta, hogy
ezt a dolgot lerendezték egymás között, hogy Kate elfogadta, hogy segíteni akar
neki a nyomozásban, és az, amikor megjelent a lakásában, nemcsak fellángolás
volt. Éppen itt tartott gondolatban, amikor a következő pillanatban, Kate
hangja hatolt el tudatáig.
-
Castle, megmondtam, hogy semmi
keresnivalód nincs itt! Időt kértem tőled, és abba nem tartozik bele, hogy
besurransz az irodába, amikor dolgozok, és kínos helyzetbe hozol! – pattant fel
a székből dühösen Kate, és szembe helyezkedve vele, farkasszemet nézett a
döbbent kék szemekkel. Castle teljesen összezavarodott, miközben Beckett arcán
kereste bármi jelét annak, hogy csak tréfálkozik, de a nő a következő másodpercben
elfordult tőle, és Vicram-hoz intézte szavait – maga pedig, legközelebb kopogjon!
– pirított rá a férfira, aki szégyenkezve hajtotta le fejét.
-
Elnézést, kapitány. Csak szerettem volna
négyszemközt beszélni magával – válaszolta a bocsánatkérés közepette – de
látom, alkalmatlan időpontban jöttem – hátrált volna kifelé a helyiségből, de
Beckett hangja megállította.
-
Dehogy, a legjobbkor! Mr. Castle éppen
távozni készül – nézett rá férjére sokatmondó pillantással, aki meggyötörten és
letaglózva állt még mindig széke mellett. Fogalma sem volt, mit kezdjen a
helyzettel. Néhány perccel korábban még határozottan érezte, hogy feleségének
jól esik a finom kényeztetés, pár órával korábban pedig, a zuhany alatt még
szenvedélyesen szerették egymást, most pedig, elzavarja az irodából, hogy egy
olyan nyomozásról beszélgessen Vicram-mal, amiről megegyeztek, hogy közösen
folytatják tovább. Végül maradék büszkeségét összeszedve, bólintott.
-
Pontosan. Éppen menni készültem! –
jelentette ki sértett hangon, de amikor távozni akart, Kate hangja
megállította.
-
Ha mindenáron bele akarod ütni az orrod
a maffia gyilkosságba, várd meg a fiúkat a pihenőben! – közölte látszólag
szenvtelen hangon, de tekintetében lágy fény csillant, és valami más is, amit
Castle nem tudott, mire vélni. Noha, néhány tized másodperccel korábban még
elhatározta, hogy hazáig meg sem áll, és maga mögött hagy mindent, ami
feleségével, vagy a 12. kapitánysággal kapcsolatos, most elbizonytalanodott. Először
automatikusan vissza akarta utasítani az ajánlatot, de belenézve a bizalmat
sugárzó zöldes-barna szemekbe, meggondolta magát.
-
Rendben. Talán a fiúk kedvesebbek
lesznek hozzám, mint a feleségem – szúrta oda búcsúzóul, és figyelmét nem
kerülte el a fájdalmas rezzenés, ami neje arcán keresztül suhant. Amikor
kiment, Kate várakozón összpontosította minden figyelmét Vicram-ra.
-
Talált valamit? – kérdezte kissé
türelmetlenebbül a kelleténél, mire a férfi kinyitotta a dossziét, és közelebb
sétált hozzá, átnyújtva neki, mialatt helyet foglalt az egyik, íróasztal előtt
álló székben.
-
Látom, jól sikerült a vacsora – jegyezte
meg kissé ironikusan, mire Kate összeszűkülő szemekkel nézett vissza rá.
-
Nem mintha köze lenne hozzá, de köztem
és a férjem között minden változatlan - jelentette ki, majd folytatta – és most
hálás lennék, ha arra tudnánk végre koncentrálni, amiért jött – fűzte hozzá,
majd minden figyelmét a kezében lévő dossziénak szentelte.
Castle tanácstalanul járkált fel és alá
a pihenőben, miközben értelmet próbált találni arra, ami történt. Úgy tűnt
azonban, hogy hiába minden írói fantáziája, és hiába ismerte már több mint hét
éve a feleségét, még mindig tudott neki megfejthetetlen rejtélyekkel szolgálni.
Akárcsak gondolatai, úgy csapongtak érzelmei is. Az egyik pillanatban
sértettnek és becsapottnak érezte magát a történtek miatt, főként azután, amit
átéltek egymás karjaiban előző éjszaka, a következő másodpercben viszont,
megjelent előtte Kate tekintete, a benne rejtőző bizalom, és szerelem, ami elég
volt hozzá, hogy teljesen összezavarodjon. A tény, hogy Kate nem engedte, hogy
hazamenjen, hanem burkoltan a pihenőbe küldte várakozni, azt jelentette
számára, hogy mondani akar neki valamit a nő, a kérdés azonban már csak az
volt, akarja-e ő ezt a magyarázatot hallani. Rettegett attól, hogy felesége
megint időt kér majd, megint elmondja, hogy szereti ugyan, de ki kell zárnia az
életéből azért, hogy megvédje. Éppen elhatározta, hogy akkor sem fogja
elhagyni, és ha kell, saját szakállára fog nyomozni, amikor nyílt a pihenő
ajtaja, és gondolatainak tárgya jött be rajta. Amikor közelebb akart lépni,
Castle kissé eltávolodott tőle, és inkább a kávéfőzéssel kötötte le magát, hogy
ne kelljen feleségére néznie.
-
Reméltem, hogy itt leszel – hallotta meg
Kate halk hangját, de nem fordult hátra, úgy válaszolt.
-
Valamiért úgy éreztem, azt szeretnéd,
hogy itt várakozzak – felelte látszólag nyugodt hangon, mire Kate bólintott, és
közelebb lépett. Megelégelve, hogy csak az író hátát látja, megfogta a karját,
és határozott mozdulattal maga felé fordította. Nem tévedett, a kék szemekben
csalódottság, és szomorúság csillogott.
-
Sajnálom, ami az irodában történt –
kezdett bele a magyarázatba Kate – el kellett volna mondanom, hogy a tegnap
éjszaka…
-
Kate! Ha azt akarod mondani, hogy a
tegnap éjszaka csodálatos volt, de nem ismétlődhet meg újra, amíg le nem zárod
a Loksat ügyet, mert így tudsz csak megvédeni, akkor… - fogott volna bele
Castle sértetten, de Kate ajkát az ajkára tapasztva szakította félbe. A csók egyszerre
volt meglepő és bizsergető, Castle pedig, döbbenten csókolt vissza. Amikor
elváltak ajkaik, Kate homlokát a férfiéhoz érintve szólalt meg.
-
Nem derülhet ki – fejezte be megkezdett
mondatát, miközben, végig simított szerelme arcán – veled akarok lenni, és
veled akarok nyomozni. Együtt, ahogy megbeszéltük. De amíg a Loksat ügy nincs
lezárva, nem derülhet ki, hogy ismét veled vagyok - magyarázta magabiztosan a
nő, miközben Castle érezte, hogy mázsás kő gördül le a szívéről. A tudat, hogy
az egész csak egy színészi játék volt Beckett részéről, hogy ne derüljön ki,
ami köztük van, felszabadította az aggodalom súlyos terhe alól, és most már
ösztönösen fonta kezeit felesége dereka köré.
-
Értem, titokban kell tartani. Vicram
előtt is? – kérdezte kissé zavartan, hiszen eddig azt hitte, benne maximálisan
megbízik a nő – azt gondoltam, a bizalmadat élvezi.
-
Ha valamit megtanultam az anyám gyilkosa
utáni hajszából, és a washingtoni munkából, akkor az, az, hogy milyen kevés
emberben bízhatok. Benned bízok, Rick, és azt szeretném, ha te is bíznál
bennem, amikor azt mondom, soha többé nem fogok hazudni neked – jelentette ki
elszántan, így egyértelművé téve, hogy látta a férfin, mennyire megbántotta, és
hogy komolyan vette az irodai jelenetet – mondanom kellett volna, hogy titokban
kell tartanunk, de Marcela kihallgatása, aztán a robbanás… teljesen kiment a
fejemből… - magyarázkodott elmélyülten, és ezúttal Castle ajka fojtotta belé a
szót. A keskeny, érzéki ajkak gyengéd puhasággal simultak az övére, és amikor
elváltak tőle, szerelmesen összemosolyogtak.
-
Gondolom, az elkövetkező időkben az
ilyen lopott csókokat is el kell felejtenünk, ugye? – kérdezte kissé szomorkás
mosollyal az író, mire Kate bólintott.
-
Sajnálatos módon, igen. A fiúk ugyan
tudnak a Loksat-ről… - felelte volna, de Castle döbbenten szakította félbe.
-
A fiúk tudják?! Őket beavattad, engem
pedig, nem?! – kérte ki magának duzzogva, mire Beckett megrázta a fejét.
-
Nem avattam be őket semmibe! Maguktól
jöttek rá – válaszolta csak úgy, mellékesen, mire Castle még inkább elborzadt.
-
Úgy érted, ők rájöttek valamire, amire
én nem?! Ez képtelenség! Mégis, milyen nyomon indulhattak el… - tette fel
magának a kérdést, miközben Kate átvette a kávéfőzést, és kissé eltávolodva,
forgatta meg szemét – várj csak, tudom már! Biztosan véletlenül hagytál az
asztalodon egy mappát, amire fel volt írva, hogy Loksat…
-
Nem, nem hagytam elől semmilyen anyagot
– zárta ki az első feltételezést Kate nyugodt hangon, mire Castle összehúzott
szemmel keresett újabb magyarázatot arra, hogyan lehetséges az, hogy a fiúk
hamarabb rájöttek valamire, amire ő nem.
-
Akkor Espo leitatta Vicram-ot, ő pedig,
elköpött mindent… vagy… kihallgattak egy telefonbeszélgetést… esetleg… -
sorolta a lehetőségeket egyre izgatottabb hangon, remélve, hogy az egyikre azt
mondja a nő, igen, így történt, de Kate csak megrázta a fejét, és miközben két
csészébe töltötte a fekete nedűt, megszólalt.
-
Castle, csillapodj! Teljesen mindegy,
hogyan jöttek rá! A lényeg, hogy a fiúk előtt is titokban kell tartani, hogy
kibékültünk. Egy titok csak addig titok, amíg kevesen tudnak róla – magyarázta
türelmesen a nő, mire Castle megrántotta a vállát.
-
Ha a Loksat-re rájöttek, mennyi a
valószínűsége, hogy az nem derül ki számukra, hogy ismét egy pár vagyunk? –
vetette fel kétkedését, mire Kate elmosolyogta magát.
-
Egyszerű. Ryan túl tapintatos, hogy
bármit szóvá tegyen, vagy kifecsegjen, amit észrevesz. Javi… nos, ő nem az
empátiájáról híres. Valahogy nincs hozzá érzéke, hogy feltűnjön neki a két
ember közötti… hogy is mondjam, kapcsolat változása… - válogatta meg szavait
Kate, mire Castle réveteg arckifejezéssel nézett ki a pihenő ablakán.
-
Igen, igazad van. Még élénken él az
emlékezetemben, milyen érzéketlenül tudott belegyalogolni a legszebb
pillanatainkba – jegyezte meg elhúzott szájjal, ahogy felrémlett neki a sok
közül az a délután, amikor megismerkedésük óta először hajolt hozzá olyan közel
a nyomozónő, hogy neki orrába kúszott a cseresznye illat, mely azóta is kellemes
borzongást vált ki belőle, és amikor egymásra néztek, először fedezett fel érdeklődést
a zöldes-barna szemekben, mely nem az ügynek, sokkal inkább neki szólt, a pillanat
varázsa pedig, Javi belépőjével illant tova.
-
Látod? A mi titkunk marad – kacsintott
rá Kate, és éppen folytatni akarta, amikor hirtelen kiáltások jutottak el a
pihenőig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése