24.
rész
Castle riadt tekintettel nézte a nő
arcán átsuhanó fájdalmat, ahogy összeszorított szájjal emelte fel jobb kezét,
és mért egy utolsó ütést az alatta fekvő köpcös arcára, ami olyan szerencsésen
betalált, hogy annak feje ernyedten hanyatlott oldalra. Kate nehézkesen állt
fel, annak ellenére is, hogy Castle azonnal odasietett hozzá, és megpróbált
segíteni rajta, de ahogy a nő karjához ért, Kate felszisszent, és fájdalmasan
rántotta el, az író pedig, döbbenten nézett kezére, mely ragacsossá vált
szerelme vérétől. A fekete bőrkabát felhasadt, és a vér utat találva a résen, ráérősen
szivárgott végig a nő karján.
-
Orvoshoz kellene menned – suttogta
Castle aggodalmasan, de Kate csak legyintett.
-
Csak vágott, nem szúrt – felelte
látszólag nyugodt hangon, miközben minden izma reszketett. Nem a veszélytől,
vagy a haláltól félt, sokkal inkább attól, hogy úgy kellett volna meghalnia,
hogy nem rendezték kettőjük dolgát szerelmével. Éppen itt tartott gondolatban,
amikor hirtelen lövöldözés, és kiabálás hallatszott a lépcső tetejéről. Értetlenül
néztek az íróval egymásra, de alig néhány másodperc múlva, megkapták a választ,
amikor fekete kommandós egyenruhába öltözött férfiak egy csoportja haladt összehangolt
ütemben, fegyverüket előreszegezve a lépcsőn lefelé.
-
Kezeket fel! – ordított rájuk az egyik,
aki feltehetően a csoport vezetője volt, mire Castle önkéntelenül
engedelmeskedett, Kate azonban, higgadtan szólalt meg.
-
Kate Beckett kapitány, a jelvényszámom
41319, 12. kapitányság – azonosította magát nyugodt hangon, mire az előtte álló
maszkos kétkedve nézett végig a nőn. A zöldes-kék szemek szinte világítottak a
maszk alatt, és jól kivehető volt bennük a hitetlenkedés.
-
Beckett?! Jól vagytok? – hallották meg
hirtelen Ryan hangját, aki futólépésben, kettesével szedve a lépcsőfokokat
sietett feléjük, megmentve ezzel a nőt egy kínos helyzettől. A kommandós,
mihelyt átlátta a helyzetet, és bizonyítást nyert előtte, hogy valóban egy
kapitány áll előtte, leengedte fegyverét, társai pedig, követték mozdulatait.
-
Asszonyom! Elnézést, hogy fegyvert
fogtam Önre, de a ruhája… nem láttam még kapitányt, aki ennyire…
-
Semmi gond! – vágta el a mondat többi
részét Beckett, mire a férfi bólintva köszönte meg némán, hogy nem kellett
befejeznie.
-
Vannak még további túszok? – kérdezte
helyette, témát váltva, mire Kate tanácstalanul nézett az íróra.
-
Fogalmam sincs – ismerte be, majd
folytatta – a folyosókon végig szobák vannak, mi az utolsóban raboskodtunk.
-
Csak kövessék az ájult rosszfiúk
vonalát, és akkor jó irányba haladnak – húzta ki magát fontossága teljes
tudatában az író, mire Ryan elmosolyodott, Kate pedig, megforgatta a szemét,
majd amikor a kommandósok távoztak, Kevin felé fordult.
-
Javi? – kérdezte, mire társa az emelet
irányába bökött fejével.
-
Fent van egy másik csapattal, éppen most
veri bilincsbe Vincenzo-t – tájékoztatta felettesét, aki megnyugodva bólintott
– lehallgattuk az üzeneted, és azonnal jöttünk. – folytatta, és tekintetén
látszott, mennyire restelli, hogy nem korábban érkeztek. Kate tudta, hogy
alapos letolás járna mindkettőnek, amiért nem voltak elérhetőek, de úgy érezte,
a legfontosabb, hogy most itt vannak. – Viszont van egy rossz hírem. Hiába ástam
bele magam Vincenzo ügyeibe, semmi bizonyítékot nem találtam arra nézve, hogy
bármilyen kapcsolatban lett volna Tolcado-val – vallotta be Ryan, mire Kate elhúzta
a száját.
-
Szerencsénkre, ő maga gondoskodott róla,
hogy legyen okunk bevinni. Ha pedig, már bent van, egyúttal rákérdezünk erre a
vonalra is – jelentette ki, majd elindult felfelé a lépcsőn.
Másfél órával később, kényelmes fehér
ingben, és kék farmernadrágban lépett ki az irodájából, miközben a felkarján
lévő kötést tanulmányozta, mely a varratokat takarta. A fiatal orvos utasítása
ellenére, aki a mentőben ellátta, nem volt hajlandó bemenni a kórházba. Mielőbb
ki akarta hallgatni Vincenzo-t, még mielőtt az riadóztatja az ügyvédeit.
Castle-el a nyomában lépett a kihallgató szobába, ahol a férfi fekete
öltönyében, barátságos mosollyal arcán várakozott, miközben szépen ápolt
körmeit tanulmányozta. Kate-nek el kellett ismernie, hogy nem Castle az
egyetlen, akinek meglódult a fantáziája a férfival kapcsolatban. Ha külső
szemlélő lenne, ő sem gondolna másra, csak is arra, hogy egy olasz maffiózó ül
vele szemben. Legnagyobb meglepetésére egyetlen ügyvédet sem látott a szobában,
ami szokatlan volt, ha belegondolt, milyen simlis módon úszott meg eddig minden
vádat a férfi. Alig meglátta a belépőket, felállt, és úriember módjára
leheletnyit meghajolt.
-
Bella Mrs. Castello – üdvözölte a
kapitányt, aki nemtörődöm módon hagyta azt figyelmen kívül, és leült a szokott
helyére, majd a férfi Castle felé fordult – Mr. Castello! Sajnálom, hogy neje
megsérült. Biztosítani afelől, hogy aki tette, meglakol, nem maradni büntetés
nélkül. – jelentette ki elszántan, miközben pillantása a fehér ing feltűrt ujja
alól kikandikáló kötésre tévedt.
-
Nincs szükségem a személyes bosszújára,
Mr. Sattori – szögezte le Kate határozottan, mire Vincenzo elmosolyodott.
-
Ó, si. Már láttam povero Mauro képét.
Szépen helybenhagyni – bólintott elismerőn, majd a nőre nézett – lássuk! Elő az
igazsággal. Mennyire számíthatok, amiért néhány órát fogságban tartani magukat?
-
Az attól függ, hogy mit találunk még
mellé – felelte rejtélyesen Kate, Sattori pedig, kényelmesen dőlt hátra.
-
No, persze, már megint a gyilkosság, si?
Még mindig hinni, hogy én tenni, ugye? – kérdezett vissza, majd folytatta –
otromba dolog, amikor egy férfi okozni szomorúság egy nőnek, de most mégis meg
kell tenni. El kell keseríteni, mert nem én tenni. Nézzen csak utána, nekem
lenni, sicuramente, hogy is mondják maguk… tuti alibi – mosolygott
magabiztosan, majd folytatta – nézni utána, avanti!
-
Még nem is mondtam, mikor történt a
gyilkosság – világított rá a nem elhanyagolható tényre Kate, és elégedetten
látta, hogy Vincenzo homloka ráncba szalad, és egy pillanatra sikerült
elbizonytalanítania. Ez azonban tényleg csak egy pillanatig tartott, mert
nyomban utána tipikus olaszos mozdulattal tárta szét karjait.
-
Cara Signora, miből gondolni, hogy én
nem tudni alibit biztosítani magamnak, bármikor, amikor kell? – kérdezett
vissza pimaszul, mire Castle most átvette a szót.
-
Ugye, tisztában van vele, hogy éppen
most ismerte el, hogy bármikor megölhetne valakit? – kérdezte nyomatékosan,
mire Vincenzo szigorúan nézett vissza rá.
-
Én kezemhez nem tapad vér, már mondtam!
Maguknál nem lenni semmi prova… bizonyíték! Ha lenni, nem faggatnának itt! –
jelentette ki minden kétség nélkül.
-
Csak a hagyomány kedvéért, hol volt két
nappal ezelőtt, éjjel kettő és öt óra között – tette fel a kérdést unott hangon
Beckett, mire Sattori gondolkodni kezdett.
-
Volt egy jótékonysági est, beteg bambini
javára gyűjteni sok-sok pénz – felelte nyugodt hangon – ott lenni sokáig, aztán
étterembe mentem barátok! Ellenőrizze le, mi bella! – fűzte hozzá, majd
elégedetten dőlt hátra ismét, hogy a jobb kezén lévő pecsétgyűrűt forgatva
várja a következő kérdést. Kate összehúzott szemmel nézett a férfira.
Bármennyire utálta, tudta, hogy semmi nincs a kezében, amivel rábizonyíthatná a
gyilkosságot. Ha az alibije megáll, márpedig bizonyosan így lesz, kimosakszik a
gyilkosságból, ő pedig, bottal ütheti a nyomát. Kénytelen volt bevetni azt a
lapot, amiért behozták.
-
Tegyük fel, hogy nem maga ölte meg
Tolcado-t – fogott hozzá, és látta, hogy Vincenzo szemében érdeklődés villan –
miért zárt be egy pincébe minket? Miért mondta azt, hogy tud valamit, amit mi
még nem is sejtünk? – dobta a következő kérdést azonnal, és meglepetten látta,
hogy az eddig magabiztos férfi hirtelen feszengeni kezd, majd egy másodperccel
később megrántotta a vállát.
-
Fogalmam sincs, miről beszélni. Semmi
ilyesmit nem mondtam – jelentette ki rezzenéstelen arccal, mire Kate hanyag
mozdulattal becsukta a mappát.
-
Remélem, tisztában van vele, hogy azzal,
hogy fogságban tartott egy nyomozót, és egy amerikai állampolgárt, szövetségi
bűntettet követett el. – magyarázta nyugodt hangon, mire Sattori kiegyenesedett
a székben, és tartva a szemkontaktust, kérdezte.
-
Mit is jelenteni ez pontosan?
-
Azt, hogy ez már nem a mi ügyünk.
Átadjuk az F.B.I-nak – vetette oda a választ Kate, majd felállt és nyomában az íróval
az ajtó felé sétált. Éppen ahogy gondolta, még a kilincset sem fogta meg,
amikor Sattori hangja megállította.
-
Signora Castello! Azt hiszem, itt lenni
idő, hogy telefonáljak ügyvédeknek – vette fel elutasító arcát a férfi, mire
Kate, anélkül távozott, hogy egy másodpercre is kimutatta volna csalódását, és
bosszúságát. Tekintettel arra, hogy tudta, milyen sok ügyet próbáltak már
rábizonyítani a férfira, remélte, hogy az, amint meghallja, hogy ezúttal nem a
városi rendőrség, hanem egyenesen az F.B.I karmai közé kerül, beadja a derekát,
és némi hasznos információval szolgál majd. Tévedett, és utált tévedni. Utálta,
ha az ösztönei megcsalták. Mérgesen dobta le mappáját az asztalára, és
támaszkodott meg rajta, miután megkérte Ryan-t, hogy ellenőrizze le a férfi
alibijét, miközben hallotta, hogy Castle is belép az irodába. Bármennyire is
menekült volna szíve szerint ebben a pillanatban, tudta, hogy a most következő
beszélgetés elől nem térhet ki. Túl kell esnie rajta, még akkor is, ha élete
legfájdalmasabb pillanatai lesznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése