27.
rész
Javi hanyag eleganciával támasztotta az
ajtófélfát. Tekintete nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, miközben arra
várt, hogy felettese beljebb engedje. Amikor Ryan végig hallgatta mondandóját,
mindketten egyetértettek abban, hogy itt a vége a titkolózásnak, Beckettet is
be kell avatniuk, hogy ezen túl közösen nyomoznak tovább a Loksat ügyben.
Szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy nem hagyhatják magára, főként úgy nem,
hogy Castle sem lehet mellette ezekben az időkben. Baráti kötelességüknek érezték,
hogy biztosítsák a nőt, nincs egyedül, rájuk mindig számíthat. Nem volt biztos
benne, hogyan reagál majd a kapitány, ha megtudja, hogy a háta mögött turkáltak
az életében, de volt egy sejtése, miszerint, nem lesz elragadtatva. Ismerte már
annyira a nőt, hogy tudja, nem örül majd, amiért belepiszkáltak a magánéletébe,
és azokba a dolgokba, amiket nyilván nem véletlenül nem osztott meg velük, de
ha őszinte volt magához, el kellett ismernie, hogy ez fikarcnyit sem érdekelte.
Nem mintha nem tisztelte volna Beckett magánéletét, egyszerűen csak nem volt
tovább hajlandó nézni, ahogy a két ember, akiket szeret, távol vannak
egymástól, holott a vak is láthatta, hogy mekkora kínt jelent ez nekik. Ha
pedig, ahhoz, hogy ismét boldogok lehessenek együtt, az kell, hogy elviseljen
egy letolást, és szúrós tekintetet, akkor ő állt elébe.
-
Azt hittem, már régen hazamentél –
zökkentette ki gondolataiból Beckett meglepett hangja. Kate nem számított a
férfira. Tudta jól, hogy mióta nincsenek együtt Lanie-vel, szinte minden estére
szervezett magának programot, így sokkal inkább azt hitte, hogy amint kiadták a
körözést Marcela ellen, ő pedig, engedélyt adott a távozásra, Javi lesz az
első, aki elhagyja az őrs épületét.
-
Beszélnünk kell – jelentette ki elszánt
hangon Espo, miközben beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót, majd
helyet foglalt a főnöke asztala előtti bőrfotel egyikében. Kate kíváncsi
tekintettel, várakozón nézett rá, mialatt Javi összeszedte gondolatait – tudok
a Loksat-ről, egész pontosan, Ryan és én tudunk róla – nyögte ki, mindent egy
lapra feltéve, és ahogy felettese arcára nézett, már tudta, hogy sikerült
meglepnie. A korábbi várakozó mosoly nyomtalanul tűnt el a nő arcáról, átadva
helyét a cseppnyi dühnek, és a zárkózottságnak.
-
Honnan? – kérdezte Kate, és Javi
tisztában volt vele, hogy ez lesz a legnehezebb része a beszélgetésnek.
-
Nem értettük, miért hagytad el Castle-t,
amikor egyértelműen látszik rajtatok, hogy szeretitek egymást… szóval, Kevinnel
arra jutottunk, hogy csak egy esetben tennéd ezt, ha veszélyben lenne, és így
próbálnád védeni... – fogott hozzá a nyomozó, hogy ismertesse a tényeket, és
dolgát egyáltalán nem könnyítette meg a kifürkészhetetlen tekintet, amivel Kate
fogva tartotta az övét – apránként eljutottam Washingtonba, és megtudtam, hogy
a régi csapatodból mindenki halott, aztán Vicram-mal is beszéltem.
-
Elmondott mindent? – kérdezte még mindig
mindenfajta érzelem nélkül a hangjában Beckett, Javi pedig, bólintott.
-
Kénytelen volt. Tudod, milyen jó a
meggyőző képességem – tette hozzá, amivel végre sikerült egy halvány mosolyt
varázsolnia Beckett arcára – tudom, hogy egyedül vágtál ebbe az egészbe, és
tudom azt is, hogy Castle-t védeni akarod, de Kevinnel itt vagyunk! – nézett
elszántan a zöldes-barna szemekbe, majd folytatta – egy csapat vagyunk, és
segíteni akarunk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire felettese
megint elmosolyodott. Noha, egyáltalán nem volt boldog attól, ahogy a két férfi
rájött a Loksat-re, hiszen sosem szerette, ha vájkálnak az életében, és azt
kutatják, amit ő el akar rejteni, mégis hálás volt, amiért aggódnak nem csak
érte, hanem a Castle-el való kapcsolatáért is. – Együtt gyorsabban célhoz
érhetünk, és akkor hamarabb visszamehetsz a férjedhez. Mit szólsz? – húzta fel
szemöldökét Espo úgy, mint aki tisztában van vele, hogy éppen egy
visszautasíthatatlan ajánlatot tett, de legnagyobb meglepetésére, Kate csak
bizonytalanul elhúzta a száját.
-
Sajnos, azon már túl vagyunk – felelte
halkan, majd hozzátette – Castle tud a Loksat-ről, és finoman fogalmazva, nem
volt túl boldog tőle – csalt ismét könnyeket a szemébe a vallomás, amiről Javi
diszkréten nem vett tudomást. Hiába várta azonban, hogy a nő folytatja, Kate
néma maradt. Látva, hogy ez a maximum, amit hajlandó lesz megosztani vele,
felállt, és az ajtó felé indult. Mielőtt azonban kilépett volna, még hátrafordult.
-
Kevés dologban vagyok olyan biztos, mint
abban, hogy korántsem vagytok túl rajta – kacsintott a nőre, majd elhagyta a
helyiséget. Kate sokáig nézett maga elé, eltöprengve a hallottakon. Vajon igaza
van a férfinak? Lehet még remény kettejüknek? Castle valóban lezárta a dolgot,
vagy egyszerűen csak időre van szüksége, hogy megeméssze a helyzetet? –
záporoztak fejében a kérdések, miközben szíve szerint, azonnal felpattant volna
a székből, hogy az író lakásáig meg sem állva, maga űzze el kételyeit.
Castle unottan forgatta kezében az
üvegpoharat, benne a méregdrága whisky-vel, miközben hallgatta a jégkockák
monoton koccanását, elméjét pedig, fogságban tartották a zöldes-barna szemek,
melyekben könny csillogott, amikor elhagyta az őrs épületét. Bár még most is
mérges volt a nőre, amiért nem mondta el neki az igazat, nem tudott szabadulni
a gondolattól, hogy csak védeni akarta őt. Vajon ellenkező esetben ő, hogyan
cselekedett volna? Talán évekkel ezelőtt nem hazudott ő is a nőnek, csak azért,
hogy védje? – tette fel magának a kérdést, majd, szinte azonnal rázta meg a
fejét.
-
Az más volt! Akkor még nem voltunk egy
pár – válaszolta hangosan a magában megfogalmazott kérdésre, majd a konyhapult
mögött ülve, tekintetét mereven előreszegezve beszélt tovább – el kellett volna
mondania! Együtt kellett volna megoldanunk! De nem! Ő ment a saját feje után,
engem pedig, kizárt – jegyezte meg sértett hangon, miközben újabb korty
csúszott le torkán, kellemesen megbizseregtetve nyelőcsövét - dühös vagyok! –
pattant fel a székről, és járkálni kezdett a nappaliban – dühös vagyok, és
magamban beszélek! – fűzte hozzá cseppnyi ingerültséggel a hangjában, majd
amikor ismét inni akart a pohárból, hirtelen megállt a keze, és csak nézte az
aranyló folyadékot, melyben olyan lassan vált vízzé a jégkocka, ahogy az ő
mérge és dühe is párologni kezdett – és még most is pokolian hiányzik –
suttogta halkan, majd nagyot sóhajtott – miért nem tudok egyszerűen hátat
fordítani? – tette fel magának a kérdést, mire hirtelen egy hang válaszolt rá.
-
Mert még mindig szeretsz? – csendült fel
háta mögött az összetéveszthetetlen, lágy hang, és ő döbbenten fordult abba az
irányba. Az ajtó előtt Kate állt, kezében a lakáskulcsával, mellyel bejutott a
lakásba. A nő sem úgy tervezte, hogy beoson, jobb szeretett volna csengetni, de
két okból sem tette. Egyrészt úgy érezte, ha csenget, azzal idegenként
viselkedne, mint aki nem haza jön, másrészt attól félt, a férfi talán nem engedné
be, ő viszont mindenképpen beszélni szeretett volna vele.
-
Mennyit hallottál? – kérdezte a férfi
válasz helyett, és tekintetéből semmit nem tudott kiolvasni Kate. A kék szemek
csak várakozón néztek rá, de szerelem, és öröm helyett, büszkeség csillogott
bennük.
-
Én még mindig szeretlek, és nekem is
pokolian hiányzol – válaszolt a feltett kérdésre oly módon a nő, hogy abban
benne legyen a válasz, de az is, amit érez. Mivel Rick még mindig nem szólalt
meg, csak némán nézett rá, vadul dobogó szívvel folytatta – igazad volt. Nem
kellett volna eltitkolnom a nyomozást, és a Loksat ügyet, de védeni akartalak.
Tudtam, hogy ha elmondom, segíteni akarsz majd… mellettem álltál volna…
-
Tűzbe mennék érted, Kate – tört fel a
férfiból, mire Kate bólintott, és kabátját, melyet már a liftben levetett
hátáról, most a kanapé háttámlájára dobta.
-
Igen, tudom! Én pedig, belehalnék, ha
elveszítenélek! – felelte könnyes szemmel, majd azonnal folytatta – Együtt
kellett volna csinálnunk, és sajnálom, ami történt. Én sem voltam boldog attól,
hogy bántanom kell téged, de nem jutott eszembe más, amivel megvédhettelek
volna. Most azonban itt vagyok, és készen állok rá, hogy együtt folytassuk, egy
csapatként – fűzte hozzá reménykedve, de legnagyobb meglepetésére, Castle arca
továbbra is zárkózott maradt. Nem válaszolt, nem lépett közelebb, nem érintette
meg, nem biztosította afelől, hogy minden rendben lesz, egyszerűen csak állt
ott némán, és farkas szemet nézett a nővel.
-
Ez nem ilyen egyszerű, Kate… - találta
meg végül hangját a férfi. Annak ellenére, hogy szívét melegség járta át,
amiért felesége eljött hozzá, és megnyitva lelkét, bocsánatot kért, nehéz volt
egyszerűen elfelejteni, ami történt. Várt valamire, egy szóra, vagy egy
mondatra, ami kizökkentené őt a bizonytalanságból, és a kételyek csapdájából,
de még ő sem tudta, mi lenne az.
-
Megértem hogy dühös vagy – bólintott
Kate, és a kabátja után nyúlt, így jelezve, hogy menni készül, majd miközben,
karjára akasztotta azt, folytatta – minden okod megvan rá, és hidd el, nem
hibáztatlak. De nem tudom meg nem történtté tenni… - indult volna el, de Castle
hangja megállította.
-
Fájdalmat okoztál, Kate, megbántottál…
Fogalmam sem volt róla, mi folyik itt, csak egyszerűen arra ébredtem egy
reggel, hogy a feleségem már nem része az életemnek, és engem is kizárt az
övéből – törtek fel a szavak az íróból, Kate pedig, tudta, hogy bármennyire fáj
is, végig kell hallgatnia, tartozik ennyivel a férfinak – A tudat, hogy nem
bízol bennem…
-
Bízom benned! Mindig is bíztam, Castle!
– szakította félbe mégis az írót, de nem mert közelebb lépni hozzá. Nem akarta
újra átélni, amit korábban, hogy eltávolodjon tőle a férfi, akit szeret, inkább
meghagyta a két lépés távolságot – és mindig is bízni fogok. Szükségem van rád,
Rick… nem akarom egyedül végig csinálni… nélküled. Fogalmam sem volt róla, mennyire
szükségem van rád, amíg ez az egész meg nem történt – csuklott el a hangja,
miközben tekintetével a férfiét kereste. Amikor Castle nem válaszolt, nehéz
szívvel bólintott – értem – húzta ki magát, majd könnyeit lenyelve az ajtó felé
indult. Castle tudta, döntenie kell. Kate Beckett nem az a nő, aki kétszer
megjelenik a lakásában, hogy bocsánatot kérjen, és elmondja, szüksége van
valakire. Az, hogy most itt van, azt jelenti, hogy mindennél jobban szereti, és
a sérülést is vállalva, megnyílt, feltárta érzéseit, sebezhetőségét előtte.
Tudta, ha most hagyja elmenni, azzal pontot tesz a kapcsolatuk végére. Vagy ez,
vagy megállítja, és elfelejtve, ami történt, segít neki a Loksat nyomozásban,
cserébe ismét minden éjjel a karjaiban tarthatja, csókolhatja, mélyen magába
szívhatja az oly régóta hiányolt cseresznyeillatot. Castle kétségek között
gyötrődött, miközben felesége keze már a kilincsen volt, és tudta, ideje
döntenie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése