30.
rész
Castle és Beckett érdeklődve várták a
folytatást, miközben Marcela egy papír zsebkendőt húzott elő apró retiküljéből,
mely színben tökéletesen passzolt fehér-fekete ruhakombinációjához. Amikor
letörölte szeme sarkából a könnyeket, ügyelve rá, hogy ne kenődjön el erős
szemfestéke, rájuk nézett, és halkan beszélni kezdett.
-
Amikor először megláttam Jared-et,
azonnal vonzódni kezdtem hozzá, és úgy láttam, én sem vagyok számára közömbös.
Egyik alkalommal beszélgetni kezdtünk, amit egyre több ilyen követett – vallott
őszintén kapcsolatáról a férfival, két kihallgatója pedig, nem sürgetve őt,
figyelmesen hallgatta – valahányszor eljött apámhoz kártyázni, mindig loptunk
maguknak egy kevés kettesben töltött időt. A kezdeti vonzalom olyan gyorsan
alakult át szerelemmé, hogy szinte észre sem vettem. – mosolyodott el lágyan,
amitől vonásai megszépültek, és már korántsem a flegma, rátarti gazdag úrilány
ült előttük, csak egy összetört, szerelmes fiatal, akitől az élet, vagy egy
gyilkos kegyetlenül elragadta, aki a legfontosabb volt a számára, egy hideg
világban, ahol csak a pénz számít – tudtam, hogy apám kitérne a hitéből, ha
megtudná, mi folyik közöttünk. Sosem engedte volna, hogy egy csóró amerikaival
kössem össze az életem.
-
Ekkor jött Jared ötlete, igaz? – szólalt
meg halkan, együtt érző hangon Castle – átver gazdag fickókat, mondván, hogy
befekteti a pénzt, és abból elszöknek – állapította meg, logikusan levonva a
következtetéseit, mire Marcela bólintott.
-
Egyik nap nagyon összevesztem apámmal,
és ennek Jared is fültanúja volt. Amikor kettesben maradtunk, felvetette, hogy
szökjünk meg, de tudtuk, hogy ahhoz rengeteg pénz kell. Jared azonban, nem
aggódott. Azt mondta, bármikor palira veszi az olyan hülyéket, mint apám. Úgy
terveztük, hogy ha elég pénz gyűlik össze, lelépünk, és végre félelmek nélkül
élhetünk együtt – csuklott el a hangja, mire Kate vette át a szót.
-
Mikorra tervezték a szökést? – kérdezte
a nőt, aki most ráemelte könnyben úszó kék szemét.
-
Aznap találkoztunk volna, amikor
megölték. Egy építkezési területre hívott, azt mondta, sínen van a dolog, de
mire odaértem, már halott volt – nyelt nagyot, így visszatartva a zokogást,
mire Kate és Castle egymásra néztek.
-
Az apja tudott arról, hogy maguk ketten
együtt voltak? – tette fel a következő kérdést Kate, mire Marcela megrázta a
fejét.
-
Nem. Fogalma sem volt róla, különben az
én nyakamat is kitekerte volna – közölte magabiztosan, de amikor látta, hogy a
vele szemben ülőket nem győzte meg, folytatta – higgyenek nekem, ismerem az
apámat. Abban a pillanatban, hogy rájön, mi van köztem és Jared között, a
minimum, hogy leüvölti a fejemet, és éjszakába nyúló papolást tart arról, hogy
a gazdag nem keveredik az alantassal – húzta el a száját megvetőn, mire Castle
ragadta magához a szót.
-
Senki sem tudott a kapcsolatukról? –
dobta fel csak úgy találomra a kérdést, mire Marcela először meg akart rázni a
fejét, végül hirtelen meggondolta magát, és töprengeni kezdett. Alig néhány
másodperc múlva, letaglózva hunyta le a szemét.
-
Csak egyetlen ember… - súgta
megkövülten, Kate és Castle pedig, izgatottan figyeltek minden szavára – azon
az estén, amikor a szökésről beszéltünk, Enrique meglátott minket.
-
Az apja testőre?
-
Keményfejű Enrique? – kérdezte Castle
éppen abban a pillanatban, amikor Kate is rákérdezett, mire Marcela bólintott,
majd szinte azonnal megrázta a fejét.
-
Ő nem tehette! Megesküdött, hogy nem
mondja el senkinek, és arra is, hogy segíteni fog nekünk! – vette védelmébe a
férfit, de arcán látszott, ő sem biztos benne, hogy, akit szövetségesének hitt,
ártatlan. Kate válasz nélkül hagyva a kijelentést, állt fel a székről, majd az
ajtó felé indulva, nyomában az íróval, megfordult.
-
Elmehet, ha bármi kérdésünk lesz még,
keresni fogjuk – közölte hivatalos hangon, majd távozott, egyedül hagyva a nőt
fájdalmas gondolataival. Alig kiléptek a kihallgató szobából, Ryan és Espo
csatlakozott hozzájuk.
-
Érdekes volt látni, milyen változáson
ment keresztül alig néhány perc alatt – jegyezte meg Ryan, hangjában némi
együtt érzéssel, mire Espo elhúzta a száját.
-
Igen, a seggriszáló, elkényeztetett,
gazdag macából, érzékeny, szerelmes nő lett - felelte, így jelezve, hogy
valóban ott álltak a tükörüveg mögött, így láthatták Marcela nagyjelenetét.
-
Ha feldolgoztad, amit láttál,
indulhatnánk, hogy elkapjunk egy gyilkost! – jelentette ki Kate, miközben
oldalára csatolta jelvényét Glockjával együtt, és magára kapta kabátját.
Beckett rutinos mozdulattal, néma
összhangban társaival, csatolta magára golyóálló mellényét, miközben fejben már
sokadjára játszotta le az akciót. Tudta, hogy minden lépést meg kell
fontolniuk, és futólag, ellenőrzésképpen végig simított a belső zsebében
lapuló, házkutatási parancson. A kommandósok vezetője egy lépésnyire állt tőle,
készen arra, hogy bármikor elkezdjék az akciót. Sűrű, fekete haja, melybe már
bőségesen akadtak ősz szálak is, jelezve, hogy az idő, és a munkájával járó
feszültség nem volt hozzá könyörületes, résnyire szűkült szeme, melyben szigor,
és fegyelem villogott, valamint a szájában rágcsált szivar, határozott külsőt
kölcsönzött neki.
-
Szóval, kiért jöttünk pontosan? –
kérdezte mély, reszelős hangján, mely egyértelművé tette, hogy a cigaretta, és
a szivar füstje alaposan kikezdte már hangszálait.
-
Enrique Torres – mutatott egy fényképet
Beckett, miközben fél szemmel látta, hogy Castle is felcsatolja a mellényt,
majd minden figyelmét ismét az őrmesterre fordította – legalább 190 centi
magas, kb. 120 kilogramm.
-
Értem, tehát egy gorilláért jöttünk –
jegyezte meg elhúzott szájjal a fekete egyenruhát viselő férfi, mire Kate
bólintott.
-
Maguk hátul mennek be, mi elölről –
közölte határozott hangon, és meg sem fordult a fejében, hogy az őrmester
esetleg nem értene vele egyet – lehetőség szerint, ne nyírják ki. Jobb szeretem
a bíróságon látni őket, mint a hullaházban.
-
S.W.A.T. vagyunk, nem az Einsatzgruppe,
kapitány! Mi csak akkor ölünk, ha nagyon muszáj – vágott vissza az őrmester, és
Kate elnyomta a szája sarkába kívánkozó mosolyt. Tetszett neki a férfi nyílt
őszintesége, és főként az, hogy ki merte mondani, amit gondolt.
-
Értékelem a humorát, még ha meglehetősen
morbid is, de összpontosítson a feladatra – jegyezte meg Beckett, majd még
néhány lépésben átvették a tervet. Alig néhány perc múlva, néma egyetértésben,
más-más oldalról közelítették meg a téglaépületet, ahol egy nappal korábban még
Castle és Kate raboskodott. Beckettnek azonnal feltűnt, hogy ezúttal nem áll őr
a kapuban, melyet meglehetősen szokatlannak talált, de nem tulajdonított neki
túl nagy jelentőséget. A kommandósok, a megbeszéltek szerint, hátulról
közelítették meg az épületet, felszerelkezve füstbombával, és fegyverüket előreszegezték,
míg Kate, Ryan és Espo, nyomukban az íróval, a térkövezett járdán haladtak a
bejárati ajtó felé. Megérkezve, Ryan és Espo az ajtó két oldalán simult közel a
falhoz, félig görnyedt testtartásban, míg Kate megállt szemben, és erőteljesen
bekopogott. – N.Y.P.D! Kinyitni! – kiabált be, de válasz nem érkezett, így Espo
felé pillantott, aki bólintva jelezte, hogy érti a felszólítást. Kate mellé
állva, tökéletes összhangban mozogva rúgták be a tölgyfa ajtót, amely azonnal
engedelmeskedett a szelíd erőszaknak, és hangos csattanással landolt a padlón.
Miután mindhárman beljebb léptek, egy tágas aulába érkeztek, melyből az ajtóval
szemben egy lépcső vezetett az emeletre. Kate tekintetével jelezte a fiúknak,
hogy induljanak fel, akik azonnal engedelmeskedtek, mialatt ő és Castle az
aulából nyíló helyiségeket járták körbe, miközben hallották, hogy a kommandósok
a pince felől érkeznek, abból az irányból, ahonnan annak idején ők is szökni
próbáltak. A szokatlanul nagy csend, és az őrszemélyzet teljes hiánya egyre
jobban zavarta Beckett-et. Úgy tűnt, mintha lakatlan lenne az épület, mégis
volt valami nyugtalanító a helyiségben. Kate Castle felé fordult, és közelebb
lépve hozzá, suttogta. – maradj itt, benézek a szobákba is – utasította a
fegyvertelen férfit, mire az bólintott, ő pedig, elindult az egyik ajtó felé.
-
Vigyázz magadra – artikulálta némán a
szavakat az író, mire Kate rámosolygott, majd benyitott az egyik szobába.
Tekintetét gyanakodva járatta körbe a helyiségben, de semmi szokatlant nem
látott, miközben lassan beljebb lépett. A csend szinte rátelepedett a szobára,
miközben fegyverét előreszegezve nézett át minden zugot. Fél füllel hallotta,
hogy a fiúk leértek az emeletről, és közlik az időközben szintén az aulában
kikötő őrmesterrel és embereivel, hogy minden helyiség tiszta. Éppen ott
tartott, hogy megfordul, és csalódottan kénytelen lesz elkönyvelni, hogy nem
sikerült kézre keríteni Enrique-t, amikor az ajtótól jó 5 méterre, a kanapé
alatt, egy szerkezetre lett figyelmes, és a következő pillanatban már az
összetéveszthetetlen ketyegést is hallotta.
-
Kifelé! Bomba! – kiáltotta el magát, miközben
tisztában volt vele, hogy neki már nem lesz annyi ideje, hogy távozzon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése