Vonzások hálójában 26. rész

26. rész

Castle élvezte ezeket a pillanatokat a kapitányságon, és előszeretettel fürdőzött bennük, valahányszor lehetősége adódott rá. Szerette nézni Kate zöldes-barna szemében az érdeklődés csillogását, ahogy cseppnyi elismeréssel vegyül, mintha előre tudná, hogy ilyenkor fontos dologra jön rá a férfi, olyan dologra, ami előrelendíti a nyomozást, de ugyanakkor igyekezett palástolni is a szája sarkában megbúvó mosolyt, nehogy táptalaja legyen a férfi amúgy is méretes egójának. Élvezettel figyelte Javi bosszús türelmetlenségét, akin látszott, egyáltalán nem örül neki, hogy megint az író jött rá valamire, és Ryan gyermeki kíváncsiságát, ahogy szinte tűkön ülve várja az információt. Még egyszer utoljára végig futtatta tekintetét feleségén és két barátján, miközben magában számolni kezdett. Egy… kettő… - számolt lassan, majd hirtelen Javi hangja csendült fel.

-          Meddig akarsz még ülni rajta?! Bökd már ki, mire gondolsz! – tört fel belőle ingerülten, mire Castle elmosolyodott. Igen, jól ismeri őket. Pontosan tudta, hogy Espo lesz az, aki előbb megelégeli a csendet és a várakozást. Kate sosem szólalt volna meg elsőként, nehogy kiderüljön, hogy érdekli a felfedezés, Ryan pedig, egyszerűen türelmesebb volt mindkettőnél – hogy érted, hogy nem jó embert keresünk? És figyelmeztetlek, ha megint azzal jössz, hogy nem olvastuk el rendesen a saját írásunkat… - emelte meg kissé hangját a nyomozó, mire Castle mindkét kezét felemelve igyekezett csitítani a kedélyeket.

-          Egyáltalán nem erre gondoltam, bár így utólag belegondolva, nem lenne rossz ötlet egy grafológussal ellenőriztetni – jegyezte meg kópésan, mire Javi szeme összeszűkült, ő pedig, jobbnak látta folytatni – csak arra akartam célozni, hogy ti férfit kerestek, pedig, az illető egy nő. – bökte ki végre, mire Ryan és Espo kétkedve néztek egymásra, Kate pedig, elgondolkodva vette szemügyre ismét a táblán szereplő nevet.

-          Celmar Attriosa – ejtette ki Ryan a nevet, lassan ízlelgetve, majd egyszer csak bólogatni kezdett – igazad van! Ilyen hülye neve csak egy nőnek lehet – jelentette ki cseppnyi hímsovinizmussal a hangjában, mire Castle megrázta a fejét.

-          Először is, ne legyél előítéletes! Egy férfi is viselhet hülye nevet… ott van például Sir Bog Geldolf és Paula Yates fia, aki a Fifi Trixibell nevet viseli – borzongott meg látványosan, de amikor látta, hogy semmi hatást nem ért el, magyarázni kezdett – ők ketten… noha, szerintem, már az ő nevük sem az a hagyományos, könnyen megjegyezhető fajta… milyen név az, hogy Bog??

-          Castle! A lényegre! – állította meg a monológot Kate, mire a férfi komiszul elmosolyodott.

-          Majd máskor elmesélem – ígérte, majd visszatérve eredeti témájához, folytatta – szóval, a Celmar név nem női név, legalábbis nem ebben a formában – lépett a táblához, és egy üres helyre szépen rajzolva a betűket, írta fel ismét a nevet – Celmar Attriosa – ejtette ki hangosan is, majd egyesével lehúzva a betűket, más sorrendben írta azokat fel – avagy, Marcela Sattori. Így már női név, és így már az adatbázisban is benne lesz! – jelentette ki büszkén, és elégedetten fordult hátra, hogy sütkérezzen a jól megérdemelt csodálkozó tekintetek sugarában. Nem kellett csalódnia. A két férfin kívül, felesége is döbbenten nézett a táblára, majd kis idő múlva, Javi eszmélt fel.

-          Marcela Sattori pénzelte volna Tolcado-t? Miért? – kérdezte kissé csalódottan, amiért ők nem jöttek rá a betűkombinációra, mire Castle megvonta a vállát.

-          Ezt tőle kell megkérdezni, de nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak pénzelte, hanem meg is ölte. - felelte Castle, majd Kate-re esett a pillantása, aki még mindig elgondolkozva nézte a nevet. Úgy tűnt, lassan benne is összeáll a kép, és ezt bizonyította az is, amikor megszólalt.

-          Vincenzo tudja, hogy a lánya tette – jelentette ki magabiztosan, majd az íróhoz intézve szavait, folytatta – ezért nem mondott semmit, ezért mondta, hogy tud valamit, amit mi nem! Ez volt az, amit tudott! – lett egyre élénkebb a nő hangja, ahogy rájött a megoldásra – Ezért zárt minket a pincébe! Időre volt szüksége, hogy eltüntesse a lányát!

-          Megelőzés… - idézte fel a férfi szavait Castle halkan, melyeket hozzá intézett – azt mondta, megelőz egy tragédiát. Persze! Mi lehet nagyobb tragédia, mint megtudni, hogy a lányod gyilkosságot követett el…

-          De honnan tudta Vincenzo, hogy Marcela tette? – kérdezte Kevin elgondolkodva, de választ nem kapott, csak Kate fordult felé.

-          Adjatok ki körözést Marcela-ra! Ha az apja itt van, már pedig, 72 órát minimum bent lesz, úgy nem tudja elhagyni az országot – szólalt meg Kate, mire mindkét férfi bólintott, és Ryan már az asztalához is lépett, hogy teljesítse a parancsot.

-          Gondolod, hogy még az országban van? – tette fel a kérdést kétkedve Castle, mire Kate ránézett.

-          Otthon már biztosan nincs. Vincenzo nyilván gondoskodott róla, hogy biztonságba helyezze, amíg elintézi a papírokat, hogy elhagyhassa az országot. Ha szerencsénk van, hamarosan előkerül. Szerencsére nem volt annyi ideje, hogy a kiutaztatást is megszervezze – felelte reményteli hangon. Castle bólintott, majd még egyszer utoljára körbenézett, és a kabátjáért nyúlt.

-          Amíg ti körözitek, én hazamegyek, és alszom egyet – bújt bele a kabátba, igyekezve elkerülni felesége tekintetét.

-          Hazavigyelek? – kérdezte a nő, mintegy mellékesen, de mindketten tudták, mire utal a kérdés. Lehetőség volt a kérdés mögött, lehetőség arra, hogy beszéljenek az elmúlt napokról, hetekről, a titokról, ami elválasztotta őket, és a csalódásról, amit a nő Castle-nek okozott. Kate lélegzetvisszafojtva várta a választ, mialatt Rick esze és a szíve között őrlődött. Végül nagyot nyelt, és megrázta a fejét.

-          Köszönöm, hívok egy taxit – felelte halkan, majd távozott, Kate pedig, elgyötört pillantással nézett utána. A könnyeket nem engedte kifolyni, melyek összegyűltek szemében, helyette mély levegőt vett, és az irodájába menet még odaszólt a fiúknak.

-          Srácok, ha kiadtátok a körözést, ti is menjetek haza. Mára végeztünk – engedte haza őket, majd bezárta maga mögött az iroda ajtaját. Javi és Ryan együtt érzőn figyelték, ahogy Castle beszáll a liftbe, majd azt is, hogy Kate lehúzza az iroda reluxáit. Két legjobb barátjuk ugyanazt a kínt élte át, ugyanaz a szomorúság és fájdalom ült az arcukon, ugyanúgy szenvedtek a másik hiányától, mégis ellentétes irányba indultak el aznap este.

-          Haver, nem úgy néznek ki, mintha hamarosan megoldanák a dolgot – törte meg a beállt feszült csendet Ryan hangja, mire Javi egyetértőn bólintott.

-          Ha Castle tudná, amit én, vajon akkor is magára hagyná Beckettet? – tette fel a kérdést, mire társa kérdőn nézett rá.

-          Megtudtál valamit? – kérdezte izgatottan válasz helyett, mivel azóta, hogy Javi elment valahová, és azt kérte, falazzon neki, még nem volt alkalmuk arról beszélni, hol volt, és kivel találkozott.

-          Vicram-mal beszéltem – felelte Javi, szándékosan lehalkítva hangját, mire Kevin értetlenül nézett rá.

-          A számítógép-technikussal? Azzal a sráccal, aki alig pár hete jött? – kérdezett rá Ryan, így próbálva beazonosítani, kire gondolhat barátja, és amikor Javi bólintott, még inkább összezavarodott, majd hirtelen döbbenten nézett rá – te jó ég! Ugye nem akarod lehallgattatni Beckett telefonját?! – botránkozott meg látványosan még a gondolatától is, mire Javi bosszúsan rázta meg a fejét.

-          Dehogy! Vegyél már vissza, tesó! Nem tudnál hangosabban üvölteni? Borneó körül még nem hallották! – pirított rá a férfira, amiért az a kelleténél hangosabban háborgott, majd miután az elnémult, csendesebben folytatta – Vicram nem véletlenül van itt. Személyesen Beckett járt közben az érdekében. Gyakorlatilag ez volt az első kapitányi döntése, miután elfoglalta a pozícióját – magyarázta sejtelmesen, mire Ryan is elgondolkodott.

-          Úgy érted, közvetlenül azután, hogy előkerült? – utalt ezzel Beckett néhány napos eltűnésére, Javi pedig, bólintott.

-          Az egész ügybe, ami miatt Beckett és Castle szakítottak, Vicram rántotta. Washingtonban, Beckett rákeresett az anyja ügyére, amivel felpiszkálta a kedélyeket, ezért, noha ő eljött, a csapata tagjait egyesével kinyírták. Vicram volt az egyetlen, aki túlélte, és az okostojásnak első dolga volt felhívni a mi újdonsült kapitányunkat, hogy segítsen rajta – húzta el a száját a nyomozó, egyértelművé téve, hogy nem szimpatikus neki a férfi – hallottál már a Loksat-ről? – kérdezte Kevint, és amikor az, nemet intett fejével, először a zárt ajtajú iroda felé pillantott, majd a pihenő felé intett a fejével – akkor gyere velem, mert most gyorstalpaló következik – mutatta az utat társának, majd amikor az, bólintott, elindultak, hogy megbeszéljék a további teendőiket.

Kate mereven bámult ki a sötét new york-i éjszakába az asztala mögötti ablakon, háttal az ajtónak ülve. A lehúzott reluxák elrejtették beosztottjai kíváncsi tekintetei elől, és most ő sem akarta látni a nyüzsgést, ami a kései óra ellenére is nagy volt a kapitányságon. A beszűrődő zajok, a telefonok csengése, a kihallgatásra váró tanúk türelmetlenkedései nem tudták elnyomni borús gondolatait, melyek egyfolytában az író körül forogtak. Még most sem tudta elhinni, hogy a férfi lemondott kettejükről, a jövőjükről. Sokáig hitte, hogy a kezdeti sértettséget felváltja majd a szerelem, és megbeszélhetik a dolgokat, de amikor az irodában nem akart tudomást venni kezdeményezéséről, néhány perccel korábban pedig, elutasította, hogy hazavigye, már tudta, hogy vége van. A tudat égette a szívét, a fájdalom nem akart szűnni, annak ellenére sem, hogy igyekezett megérteni a férfi döntését. Éppen itt tartott gondolatban, amikor halk kopogásra lett figyelmes, és meglepetten fordult a hang irányába. Nem számított arra a látogatóra, aki komoly tekintettel állt az ajtóban, és csak a bebocsátásra várt.