43.
rész
Elizabeth szíve a torkában dobogott,
miközben arra várt, hogy szerelme végre felvegye a telefont. Amikor a sokadik
csengés után sem hallotta meg felzendülni a mély baritont a vonal végén,
könnyeit nyelve, remegő kézzel nyomta ki mobilját, és idegesen kereste meg
tekintetével Larson nyomozót. Amint meglátta, hogy a férfi az asztala mögött
bőszen gépel, gondolkodás nélkül odasietett hozzá.
- Mérjék
be Cassidy nyomozó telefonját! – támaszkodott meg az asztal lapján, és Larson
már éppen felháborodott volna az utasító, türelmetlen hang hallatán, de amikor
pillantása találkozott az ügyvédnő félelemtől csillogó kék szemével,
meggondolta magát, és azonnal a telefonja után nyúlt.
- Itt
Larson! Mérjék be Cassidy-t! – utasította a szakembert határozott hangon, és
miközben várt, Elizabeth-re nézett. – Mekkora a baj? – kérdezte látszólag
nyugodtan. Abból, ahogy a doktornő összeszorította ajkát, és hogy mindenféle
csipkelődés nélkül állt mellette, láthatóan a segítségére várva, biztos volt
benne, hogy ideiglenes társa veszélyben van.
- Azt
hiszem… nagy – nyögte nehéz szívvel az ügyvédnő, ahogy felidézte apja
magabiztos mosolyát, hidegen rászegeződő tekintetét, és utolsó mondatát.
Átkozta magát, amiért alábecsülte a férfit, és engedett szívének. Nem tudta
elűzni magától a gondolatot, hogy ha nem keresi fel a nyomozót, nem kéri a
segítségét ebben az ügyben, vagy legalábbis ellen tud állni a szerelemnek, ami
hajtotta felé, akkor most nem lenne veszélyben. Csakis önmagát okolhatta, ha
Bryan-nel történik valami, és úgy érezte, képtelen lenne elviselni a férfi
hiányát, és a bűntudatot, mely lelkét mardosná.
- Értem,
köszönöm – rántotta ki önostorozásának mély bugyrából Larson gondterhelt
hangja, ő pedig rosszat sejtve nézett rá – ki van kapcsolva a mobil –
magyarázta a nyomozó, gyöngyöző homlokát törölgetve, mire Elizabeth remegő
gyomorral rázta meg fejét.
- Nem!
– tört fel belőle ösztönösen –néhány perccel ezelőtt még kicsengett! –
jelentette ki, de amikor a férfi csak együtt érzőn nézett rá, elfutotta a méreg
– csináljon valamit! Keressék meg! Az apám csapdát állított neki, bajban van! –
csapott az asztalra türelmetlenül, mire Larson széttárta karjait.
- Értem,
de nem tehetek semmit! A járőrök keresni kezdik az autóját, és egy helikoptert
is felküldünk, de ennél többet nem tehetünk –magyarázta tőle szokatlan
kedvességgel a hangjában, mire Elizabeth hitetlenkedve túrt bele sűrű hajába.
Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy itt kell ülnie, és arra várni, hogy a
nyomozók sikerrel járnak-e. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és mobilját
előkapva tárcsázni kezdett. – Most meg, mit csinál? – kíváncsiskodott Larson,
de ő mutatóujját felemelve intette csendre. A másodpercek óráknak tűntek, mire
Maggie végre felvette a telefont.
- Maggie?
– szólt bele megkönnyebbülten az ügyvédnő, ahogy meghallotta dadája hangját –
menj be apám dolgozószobájába! Találsz az asztalon egy írótömböt – utasította
határozott hangon a dajkát – vegyél a kezedbe egy ceruzát, és kezdd el
satírozni a tetejét!
- Miket
beszélsz, te lány? – értetlenkedett Maggie – ha apád megtudja, hogy bementem az
engedélye nélkül…
- Csak
tedd, amit mondtam! – vágott közben türelmetlenül az ügyvédnő – ez nagyon
fontos, Maggie! Könyörgöm! – csuklott el a hangja, ami elég volt ahhoz, hogy a
házvezetőnő gondolkodás nélkül elinduljon a könyvtárszoba felé. Amikor beért,
összehúzott szemmel nézett körül, majd bólintott, ahogy felfedezte a fehér
lapokból álló tömböt az asztal lapján. Közelebb lépve, kiemelt egy ceruzát Jack
fém, asztalra erősíthető tartójából, majd tanácstalanul állt meg keze a levegőbe.
- Mit
is mondtál, mit csináljak? – kérdezte aggodalmas hangon – satírozzam a felső
lapot? – ismételte meg a korábbi utasítást bizonytalanul, mire Elizabeth nagy
levegőt vett, és próbált nem arra gondolni, hány percet vesztegettek már el, de
ez még mindig gyorsabb volt így, mintha autóba ült volna, és a házukhoz hajt.
- Igen!
Szépen, oldalazva, mintha színeznél, dadus – magyarázta látszólag türelmesen,
miközben törni-zúzni tudott volna a tehetetlenség ránehezedő súlya alatt.
- Úgy,
mint azok a rendőrök a sorozatomban? – kérdezett megint, és amikor igenlő
választ kapott, aprólékos, precíz mozdulatokkal munkához látott. Néhány
másodperc elteltével, meglepetten kiáltott fel – nahát! Sosem hittem volna,
hogy ez a valóságban is működik! – kuncogott, mire Elizabeth azonnal lecsapott.
- Mit
látsz? Mi van a lapra írva? – záporoztak kérdései, mire Maggie nagyot
sóhajtott.
- Ó,
kislányom, ha én azt szemüveg nélkül látnám… - sóhajtozott tovább, Elizabeth
pedig úgy érezte, menten elsírja magát. Éppen amikor már feladta volna, hogy
időben tud segíteni szerelmének, Maggie tovább beszélt – ez valami cím lesz –
tartotta egészen közel a tömböt a felkapcsolt asztali lámpához – igen, valami
raktár… - motyogta, miközben az ügyvédnő egyre idegesebb lett – meg is van! Marimon Street 569. – jelentette ki büszkén, mire az ügyvédnő gyorsan lejegyezte
egy papírra, és átadta Larson-nak, aki testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel
pattant fel, és kapta magára kabátját.
- Hívom,
ha tudunk valamit – ígérte meg a nőnek, aki könnyeivel küszködve bólintott, ő
pedig már el is tűnt a lift irányába, fülén telefonjával, hogy erősítést hívjon
az akcióhoz.
- Köszönöm,
Maggie – suttogta gombóccal a torkában.
- Elizabeth,
mi folyik itt? – kérdezte aggodalmas hangon, de az ügyvédnő úgy érezte, most
egyáltalán nem alkalmas arra, hogy elmagyarázza szeretett dajkájának a
történteket.
- Ne
haragudj, de most mennem kell – köszönt el inkább fojtott hangon, hogy ne
ijesszen rá még jobban a nőre, majd bontotta a vonalat. Bármennyire is
szeretett volna Larson nyomozóékkal menni, hogy saját szemével láthassa, mi van
szerelmével, józan esze azt súgta, jobb, ha itt várakozik az őrsön. A
férfiaknak éppen elég lesz Bryan nyomára bukkanniuk, és ha veszélybe van, nem
vállalhatnak felelősséget az ő épségéért is. Miközben fel-alá járkált a pihenő
szobában, kávéja már régen kihűlt kezében, és csak azon járt az esze, hogyan
lehet ennyire gonosz az apja? Csak remélni merte, hogy a férfi terve nem válik be,
és Larson időben érkezik, egy baljós kis hang azonban azt suttogta, nem jelent
jót, hogy Bryan nem vette fel a telefont, néhány perc múlva pedig már el sem
lehetett érni.
Larson nyomozó és csapata óvatosan, néma
léptekkel közelítette meg a raktár épület egyetlen, hatalmas fém bejáratát,
mely látszólag zárva volt, de ahogy közelebb értek, látták, hogy a tolóajtó
résnyire nyitva van. A kommandósok azonnal elhelyezkedtek, és szó nélkül,
pusztán tekintetváltásokkal jeleztek egymásnak, jól mutatva, hogy összeszokott,
profin kiképzett tagokból állnak. A detektív jobb kezében fegyverét maga előtt
tartva, bal kezével megkapaszkodott az ajtó fogantyújában, és minden erejét
beleadva, elhúzta azt. A fémszerkezet csikorogva engedelmeskedett, mely hang
úgy hasított a kora esti csendbe a kis sikátorban, mintha ezer diák húzta volna
végig a körmét egy iskolai táblán. Amint megnyílt előttük az út, egyszerre
nyomultak be a helyiségbe, hogy aztán jól koreografált rendben szóródjanak
szét, és fésüljék át az egész területet. Larson az egyik csapattal egyenesen
vágott át a raktáron, mely tele volt különféle faládákkal, raklapokkal. Alig
tett meg néhány métert, amikor tekintete megakadt egy nedves folton, mely
szinte világított a szürke, koszos padlón a neonfényben.
- Remélem,
nem… - suttogta halkan, úgy, hogy senki ne hallja, miközben követni kezdte a
nyomokat. Az első foltot több kisebb csepp követte egymás után, ő pedig lassan
lépkedett előre, egészen addig, amíg el nem ért az egyik dobozokkal
elbarikádozott sarokig, ott azonban, földbe gyökerezett a lába a látványtól. A
padlón Bryan feküdt hason, eszméletlen állapotban. Feje oldalra fordult, karja
kinyújtva feje mellett, kezében fegyvere, mellkasa alól pedig hatalmas tócsában
szivárgott a vér a betonra. Jól látszott, hogy lövöldözésbe keveredhetett, ezt
támasztotta alá a jó néhány, golyó ütötte nyom is, közvetlenül mellette a
dobozokon, illetve a vele szemben található hátsó kijárat melletti falon, és
fém ajtón. Larson eltette fegyverét, és szélsebesen guggolt a férfi mellé, hogy
kitapintsa pulzusát – gyerünk, kölyök! – motyogott magában, miközben mérgesen
húzta össze szemöldökét – miért nem szóltál, az Isten verjen meg! – morgott
dühösen, de inkább az aggodalom, semmint a harag beszélt belőle. – Azonnal
hívjatok egy mentőt! – ordította el magát olyan hangosan, hogy az egész raktár
beleremegett, miközben megfordította Bryan testét, és szíve kihagyott egy
ütemet, amikor meglátta, hogy annak közvetlenül a kulcs-csontjánál az inget
teljesen átáztatta a vér.
Elizabeth már sokadszorra nézett
karórájára. Az idő ólomlábakon járt, és hihetetlennek tűnt, hogy Larson és
csapata még csak alig több mint egy órája vannak távol. Szíve szerint autóba
ült volna, és utánuk ment volna, de tudta, esztelenség lenne a részéről.
Bármilyen nehezére is esett, várakoznia kellett, és bíznia abban, hogy Larson
tartja az ígéretét, és dacára annak, hogy sosem voltak jóban, felhívja, amint
tud valamit Bryan-ről. Éppen itt tartott gondolatban, amikor megszólalt
mobilja, ő pedig remegő kézzel, villámsebesen kapta elő zsebéből.
- Harrison!
– szólt bele nagyot nyelve, és a fáradt, szomorú sóhaj, amit elsőként
meghallott, semmi jóval nem biztatta.
- Dr.
Harrison – köszörülte meg torkát Larson – megtaláltuk Cassidy nyomozót –
kezdett bele a férfi halkan, együtt érzéssel a hangjában, Elizabeth pedig
érezte, hogy elgyengülnek a lábai, és erőtlenül rogyott le a kis helyiségben
található kanapéra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése