44.
rész
Szíve a torkában dobogott, és levegőt sem
mert venni, amíg arra várt, hogy a nyomozó folytassa a megkezdett mondatot,
miközben agya a legrémesebb képeket és híreket vetítette le elé.
- Egyelőre
nem tudjuk pontosan, mi történhetett – folytatta a férfi – de Cassidy nyomozó
megsérült. Legalább két lövés érte a mellkasán… - akadt el a hangján, Elizabeth
pedig érezte, hogy az eddig visszafojtott könnyek végig csorognak arcán.
- Mennyire…
mennyire súlyos? – dadogta elcsukló hangon, mire Larson nagyot sóhajtott ismét.
- Az
imént vitte el a mentő – adott kitérő választ, mivel a világért sem akarta
volna telefonon közölni a nővel, hogy laikusként nem sok jövőt jósolt fiatal
kollégájának.
- Hova
viszik? – jött azonnal a kérdés izgatottan az ügyvédnőtől, miközben felállt és
telefonját a füle és válla közé szorítva, belebújt kabátjába, hogy mielőbb
indulhasson, amint megtudja a helyet.
- A
St. George-ba – válaszolta Larson – én is odamegyek – tette hozzá, és meg sem
lepődött, amikor a vonal végén már csak a búgó hang jelezte, hogy a nő letette
a telefont. Alig fél órával később Elizabeth cipőjének kopogását ütemesen verte
vissza a kórház folyosójának padlója, ahogy szaporán szedve lépteit, a
betegfelvevő pulthoz igyekezett. A fiatal, 20-as éveinek végén lévő, barna hajú
nő elmélyülten gépelt a számítógépen, de felemelte fejét, és zöldes-kék szemét
érdeklődve futtatta végig az ügyvédnőn, amikor az megállt előtte.
- Segíthetek?
– kérdezte előzékeny, udvarias hangon, mire Elizabeth mély levegőt vett, hogy
nyugodt hangon tudjon megszólalni, és ne lehessen hallani hangján a rettegést,
mely azóta szorította össze szívét, hogy elindult.
- Bryan
Cassidy nyomozót nem olyan régen hozták be a kórházba – darálta gyorsan,
levegővétel nélkül – tudni szeretném…
- Közvetlen
hozzátartozója az úrnak? – szakította félbe komoly arccal a nőt, mire Elizabeth
lehunyta szemét egy pillanatra. Nem tudta, mit felelhetne erre a kérdésre,
hiszen sem a menyasszonya, sem a felesége nem volt Bryan-nek, a barátnőt pedig
olyan sutának érezte. Ennél sokkal mélyebbnek érezte kettejük kapcsolatát, ami
igazából még ki sem alakulhatott. Hiszen alig néhány órája csak, hogy
kibékültek.
- Nézze,
ez elég bonyolult – válaszolta lassan, megfontolva szavait, de úgy tűnt,
kifogta a legszigorúbb, legszabálykövetőbb nővért, mert határozottan megrázta a
fejét.
- Sajnálom,
de nem adhatok felvilágosítást, csak hozzátartozónak – fonta össze ujjait az
asztal lapján, és Elizabeth éppen próbálta volna meggyőzni, amikor valaki
megérintette a vállát.
- Jöjjön
velem – hallotta meg Larson hangját, és ő hálásan mosolygott rá, miközben arra
gondolt, talán még soha nem örült úgy a férfinak, mint ebben a pillanatban – a
műtőben van, nagyjából fél órája – magyarázta, miközben a szinte kihalt
folyosón a lift felé igyekeztek. Csak elvétve kerülte el őket egy-egy orvos,
vagy ápoló. Ahogy beszálltak a felvonóba, a detektív tovább beszélt – két
golyót kapott. Egyet a vállába, egyet a mellkasába – sorolta látszólag
szenvtelen hangon, de elég volt a szomorúan csillogó szemekbe néznie a nőnek a
félhomályban ahhoz, hogy lássa, valójában ő is aggódik társáért. – Nem volt
magánál, amikor rátaláltunk, és elég gyenge életjeleket mutatott. Azonnal
műtőbe vitték, és az óta is operálják – ért a beszámoló végére, éppen akkor,
amikor megállt a lift. Egy újabb hosszú, végtelennek tűnő folyosóra értek, mely
tele volt székekkel a fal mentén. Rajtuk kívül senki nem várakozott, és amíg
Elizabeth remegő lábakkal helyet foglalt az egyiken, Larson a kávégéphez
lépett, és aprót dobott be, aztán néhány perc elteltével, egy papírpohárral a
kezében állt meg a nő mellett. – Kávé. Igya meg! – utasította határozott, mégis
gondoskodó hangon, ami meglepte a nőt, és szó nélkül fogadta el az italt, de
ahogy ajkához emelte volna, felkavarodott a gyomra, így inkább ráfonta ujjait.
- Köszönöm
– suttogta halkan, mert fogalma sem volt, mit mondhatna a nyomozónak. Ő volt az
utolsó, akitől ilyen fajta támogatást remélhetett volna, mire Larson
megrántotta a vállát.
- Khm…
semmiség – vakarta meg feje búbját zavartan, majd leült a nő mellé – túléli, ne
aggódjon! Erős fickó – próbálta vigasztalni, majd halványan mosolyogva tette
hozzá – lassan egy hete sülve-főve magával van. Ez megedzette – csipkedte meg
az ügyvédnőt, mire az szomorkásan viszonozta a mosolyt. Értékelte, hogy a férfi
megpróbálja elterelni a gondolatait, és azt is, hogy jobb kedvre akarja
deríteni, de a leginkább csak arra vágyott, hogy végre kijöjjön egy orvos, és
biztos információkkal szolgáljon.
- Megtalálták,
aki… rálőtt? – kérdezte, de Larson megrázta fejét.
- Egyelőre
csak annyit tudunk, hogy várt rá – sóhajtott mélyet, majd, mint aki nem tudja,
folytassa-e, hezitálni látszott, végül mégis tovább beszélt – az viszont
biztos, hogy ugyanaz lőtt, aki Phil Holden-nel is végzett. A töltény ugyanabból
a fegyverből származik. – fűzte hozzá, mire Elizabeth undorodva húzta el
száját.
- E
nélkül is tudtam, hogy apám keze van a dologban – jegyezte meg – világosan az
orrom alá dörgölte! – tette hozzá, miközben érezte, hogy a harag és indulat
ismét eluralkodik rajta. Larson együtt érző pillantást vetett rá, de nem szólt
semmit. Az elkövetkezendő órák úgy maradtak meg az ügyvédnő emlékezetében, mint
életének legnehezebben eltelt időszaka. Az idő talán sosem telt ilyen lassan,
és szinte minden energiáját felemésztette, hogy pozitív tudjon maradni. Szinte
mániákusan sulykolta magába, mint egy mantrát, hogy nem lesz semmi baj, Bryan
fel fog épülni, de agya lerejtettebb zugából, mint egy alattomos kígyó, folyton
elősettenkedett a félelem, a rettegés, és valahányszor nyílt a műtőt elválasztó
ajtó, neki szíve a torkába ugrott. Az egyik percben azt remélte, hogy kijön
valaki, és végre híreket kap szerelméről, míg a másikban abban bízott, hogy
amíg nem érkezik senki, az jót jelent, hiszen tart a műtét, és a férfi is
életben van. Ahogy azonban egymás után teltek az órák, úgy lett egyre
idegesebb. Már éppen tűréshatárának a végén tartott, amikor ismét nyílt az
ajtó, és egy zöld, műtősruhába öltözött, 40-es éveinek végén járó férfi jelent
meg. Sötét haját steril sapka alá rejtette, fáradt tekintete azonnal megtalálta
őket, és Elizabeth tüdejében bennrekedt a levegő, ahogy feléjük közeledett.
- Bryan
Cassidy hozzátartozói? – kérdezte, mire az ügyvédnő, okulva korábbi
baklövéséből a nővérpultnál, magyarázkodás helyett csak bólintott – a barátjuk
nagyon súlyos sérüléseket szenvedett – kezdett bele mondandójába, melyből
egyáltalán nem tudta megállapítani egyikük sem, hogy a továbbiakban jó vagy
rossz híreket fog-e közölni velük. – Az egyik golyó áthatolt a vállán, ez
kisebb szöveti károsodást okozott, amit szerencsére tudtunk orvosolni. A
tüdején zúzódások vannak, aminek a gyógyulása időbe telik majd. Először
rosszabb lesz, mielőtt javulna – magyarázta türelmesen, Elizabeth pedig kezdett
megnyugodni. Az, hogy az orvos jövő időt használt, reményre adott okot, és
elűzte a legrosszabbat, amitől félt. – A veséje is megsérült, de a legnagyobb
problémát a második golyó okozta, mely alig néhány milliméterrel kerülte el a
szívét – érkezett meg a fekete leves, és a kezdeti megkönnyebbültség úgy illant
tova a doktornő szívéből, mintha sosem létezett volna. – Az artériákat
összefoltoztuk, de, hogy ezek, mennyire bírják majd a terhelést, csak akkor
derül ki, amikor abban a helyzetben leszünk, hogy felébreszthetjük. Mesterséges
kómánál a szív nem dolgozik olyan ütemben, kevesebb teher hárul a szervezetre.
Erre azonban szükség van, hogy ne érezzen fájdalmat, és ne kelljen annyit
dolgoznia a szívnek. Tudom, hogy ezt meg kell emészteniük, de van valami
kérdésük? – nézett rájuk várakozón, mire Larson hitetlenkedve rázta meg fejét,
Elizabeth pedig a könnyeit nyelte.
- Mégis,
milyen esélyei vannak? – kérdezte, nehezen megtalálva a szavakat, mire az orvos
végig simított homlokán. Arcán jól látszott, ez az a kérdés, amit egyikőjük sem
szeret hallani, és amire nem igazán tudnak jól válaszolni.
- Nézze,
nem akarok jóslatokba bocsátkozni – próbált kitérni a válasz elől, de amikor
pillantása találkozott az ügyvédnő kérlelő tekintetével, nagyot sóhajtott –
egyelőre annyit tudok mondani, hogy életveszélyes állapotban van. A következő
48 óra kritikus lesz a számára. - válaszolta együtt érző tekintettel, majd
amikor látta, hogy a nő arcából kifut a vér, biztatón tette hozzá – sokat
számít, hogy életerős fiatalember, aki láthatólag edzi a testét. Ez
mindenképpen azt jelenti, hogy erős szíve van, tehát van okuk reménykedni –
bólintott nyugtatón, mire Elizabeth nagyot nyelt – ha nincs több kérdés, és
megbocsátanak, most mennem kell.
- Bemehetünk
hozzá? – kérdezte gyorsan Elizabeth, mielőtt az orvos még távozott volna, de
legnagyobb sajnálatára, az megrázta a fejét.
- Ma
biztosan nem, és holnap sem! – válaszolta határozottan, és hangján jól
hallatszott, nincs lehetőség alkura – menjenek haza, pihenjenek. Ha bármi
változás lesz, telefonálunk, csak adjanak meg egy elérhetőséget a nővérpultnál
– köszönt el, majd a választ meg sem várva, távozott. Elizabeth még percekig
nézett az orvos után, miközben csak arra tudott gondolni, hogy apja tehető
felelőssé mindezért.
- Hazavigyem?
– kérdezte Larson, kirántva gondolataiból, mire Elizabeth kihúzta magát, és
megrázta fejét.
- Nem,
köszönöm! Nem haza megyek – válaszolta látszólag nyugodtan, de hangjának hideg
csengése felkeltette a nyomozó érdeklődését.
- Van
egy tippem, hova akar menni – jegyezte meg a férfi, miközben kutató tekintetét
egy percre sem vette le a nőről, akinek kék szemében düh tüze lobogott –
csatlakozhatok? - kérdezte elszántan, mire Elizabeth egy percig némán nézett
vissza rá, majd bólintott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése