40.
rész
Bryan megsemmisülve állt az ügyvédnővel
szemben, aki büszkén felszegett állal, elutasító tekintettel, undorodva nézett
végig rajta, ami sokkal jobban fájt a férfinak, mintha megütötte volna.
Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy egy félreértés miatt elveszítheti, éppen
akkor, amikor újra a karjaiban tarthatta, szerethette. Erre várt 10 hosszú éve,
és most nem akarta hagyni, hogy ez elvesszen, ráadásul meg kellett értetnie a
nővel, hogy őt a szerelem hajtotta, és egyetlen alkalommal sem jutott eszébe a
bosszú, vagy Jack Harrison.
- Liz,
beszéljük meg, kérlek! – lépett közelebb, de Elizabeth karba font kézzel
hátrált el tőle, így megtartva a távolságot. Hiába az árulás, hiába a csalódás,
szíve még mindig makacsul szerette az előtte álló férfit, és tudta, hogy csak
akkor képes ellenállni neki, és vonzerejének, ha minél távolabb van tőle.
- Mi
lehet még beszélnivalónk? – kérdezte fáradtan az ügyvédnő – az én számomra
minden világos. Igazán örülhetnél – húzta el száját keserűen – bevált a terved.
Apám tajtékzik, amiért veled látott, ezúttal te juttatod rácsok mögé, ráadásul
bónuszként még engem is lefektettél! Igazán ügyes! – bólintott maró
elismeréssel a hangjában, mire Bryan kétségbeesetten túrt bele hajába.
- A
pokolba Jack Harrison-nal és az átkozott üggyel! – kiáltott rá elkeseredetten –
ennek az egésznek semmi köze hozzánk!
- Ne-em?
– vonta fel szemöldökét gúnyosan Elizabeth – Szerintem, nagyon is sok köze van!
Tisztán hallottam, amit apámnak mondtál! Bosszút akartál állni! Sikerült!
Gratulálok! Élvezd ki a helyzetet, engem viszont hagyj békén!
- Te
jöttél el hozzám, Liz! Te kérted a segítségemet, emlékszel? – kapaszkodott az
egyetlen cérnaszálba Bryan, mire Elizabeth bólintott.
- Ez
igaz – hagyta helyben, és a nyomozó éppen megkönnyebbült volna, hogy talán zöld
ágra tudnak vergődni, de a nő folytatta – te pedig megláttad a lehetőséget a
bosszúra. Hiszen, milyen kicsi a világ, nem igaz? Éveken át kínzott, amit az
apám elkövetett ellened, aztán egyszer csak a sors a lábaid elé dobja az
esélyt. Besétálok hozzád, és a segítségedet kérem. Én! Annak az embernek a
lánya, aki majdnem rács mögé juttatott, és aki mellett a legkevésbé akart látni
téged Jack Harrison!
- Hagyd
már abba, és hallgass meg! – csapott az asztalra dühösen Bryan – nem így van!
Tudom, mit hallottál, de az csak egy részlete volt egy beszélgetésnek! – lépett
hozzá, és keze a nő felkarjára fonódott, nem túl erősen, de ahhoz elég
határozottan, hogy fogságba ejtse.
- Na,
ne mondd! – szabadította ki magát a karjából – a végén még kiderül, hogy
pusztán a véletlen sodort össze minket, téged pedig az őszinte szerelem
vezérelt, amikor mindent elkövettél, hogy közel engedjelek magamhoz! – nézett
megvetőn a férfira, akibe néhány órával korábban még feltétel nélkül megbízott,
és akinek olyan odaadón simult a karjaiba a zuhany alatt, hogy átélje vele a
csodát. A gondolattól, hogy már akkor is csak a bosszú járhatott a férfi
fejében, undor töltötte el.
- Pontosan!
Hiszed vagy sem, szeretlek, és a legkevésbé sem érdekel az apád, vagy az, hogy
mit szól ehhez! – jelentette ki elszánt hangon a nyomozó, de Elizabeth
szenvtelen arccal fogadta a vallomást, nem mutatva, mennyire ég a seb a
lelkében, és milyen nagyon szeretne hinni neki.
- Hát
persze! – vágott vissza csípősen – azért udvaroltál olyan kitartóan, idézted
fel a régi emlékeket, és azért ragaszkodtál hozzá annyira, hogy elkísérj
apámhoz, ugye? – kérdezte könnyes szemmel, Bryan pedig gombóccal a torkában,
tehetetlenül tárta szét kezeit.
- Te
tényleg azt hiszed rólam, hogy kitennélek ilyesminek? – kérdezte halkan,
fájdalmasan szomorú hangon, mire Elizabeth megrázta a fejét.
- Nem
– mosolyodott el önkéntelenül, bár ebben a mosolyban semmi boldogság, vagy öröm
nem volt, Bryan pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel, de ez csak addig tartott,
amíg a nő folytatta – ehhez te túlságosan okos vagy. Lehet, hogy a bosszú
vezérelt, de ahhoz elég ravasz vagy, hogy ügyesebben titkold. Az, hogy
kiderült, kivételesen nem a te hibád, csak a véletlen műve…
- Elizabeth…
mit mondjak, hogy elhidd, szeretlek? – kérdezte halkan, szinte suttogva, mire a
doktornő nagyot nyelt.
- Semmi
olyat nem tudsz mondani – válaszolta rezzenéstelen arccal, miközben egész
belsője remegett, és szíve szerint, elvonult volna, hogy teljes magányában
kisírhassa magát – a saját fülemmel hallottam, mennyire szeretsz – tette hozzá,
miközben kikapcsolta nyakán a nyakláncot, melyet a vidámparkban töltött este
óta nem vett le, és Bryan felé nyújtotta. Már nem volt ereje vitatkozni,
egyszerűen csak véget akart vetni az egész ügynek, el akarta felejteni, ahogy
az előtte álló férfit is. Bryan csak rámeredt a nő kezében tartott nyakláncra,
és a rajta függő fél szívre. A szíve a torkában dobogott, és égett a szeme.
Istenem, mennyivel egyszerűbb volt az élet, amíg nem találkozott újra
Elizabeth-tel. Futó kalandokba bonyolódott, melyeknek könnyedén véget lehetett
vetni, de az ügyvédnővel minden más. Ha tőle kellene elválnia, megszakadna a
szíve, és ha Elizabeth hagyná el, soha többé nem lenne boldog. Még soha nem
volt ilyen elkeseredett és kétségbeesett, mint ebben a pillanatban. Ahogy
Elizabeth szemébe nézett, üresnek és elveszettnek érezte magát. Szerette a nőt,
ő pedig éppen most akarja elhagyni, ráadásul egy ostoba félreértés miatt, amit
fogalma sem volt, hogyan tudna megmagyarázni. Kétségtelen volt, hogy amit a
doktornő hallott, valóban elhangzott a szájából, de hogyan mondhatná el neki,
miért mondta azokat a kegyetlen szavakat. Nem tudta hibáztatni érte, amiért
megveti és gyűlöli, de arra is képtelen volt, hogy elengedje. Elizabeth megint
felvette a szokásos hűvös, kifejezéstelen álarcot, mely mögé el tudta rejteni
valódi érzéseit. Ugyanazt az álarcot, melyet akkor is viselt, amikor 10 év után
először találkoztak. Mivel nem nyúlt az ékszerért, Elizabeth lassan
kifordította tenyerét, leejtette a földre a láncot, Bryan pedig fájdalomtól
összeszoruló szívvel nézte, ahogy az annyi szeretettel felcsatolt ékszer leesik
a szőnyegpadlóra.
- Elizabeth,
ne tedd ezt velem! – suttogta kínlódva. Nem mert felnézni, mert maga sem tudta,
mit tenne, ha látná, hogy a nő sarkon fordul, és ott hagyja.
- Egyetlen
dolgot kérek még tőled – szólalt meg fakó hangon az ügyvédnő, mire Bryan
felnézett, de nem tudta állni a hidegen csillogó tekintetet – beszélni akarok
az apámmal, mielőtt letartóztatod. Nem egy kihallgató-szobában, hanem otthon!
Tisztában vagyok vele, hogy milyen ember, de akkor is az apám. Meghallgatom a
magyarázatát, aztán azt teszel vele, amit akarsz! – tette hozzá kifejezéstelen
arccal, mely egyet jelentett Bryan-nek azzal, hogy részéről lezárta a
beszélgetést, ő azonban nem akart belenyugodni ebbe, ezért miután bólintott,
megköszörülte a torkát, és amikor Elizabeth el akarta menni mellette, hogy
felvegye blézerét, ujjai karjára fonódtak, így kényszerítve megállásra.
- Mit
tegyek… - suttogta halkan, lágyan megsimogatva a nő karját, és szívébe tőrként
hasított a fájdalom, amikor Elizabeth felszegett állal, büszkén, rezzenéstelen
tekintettel húzta ki kezét.
- Felejts
el! – vetette oda kemény hangon, majd belebújt blézerébe, leakasztotta kabátját
és könnyeit visszanyelve elhagyta az irodát, Bryan pedig lehunyt szemmel
temette kezébe arcát, miközben lerogyott az egyik párnázott székre a tárgyaló
asztal mellett.
- Én
a maga helyében, azonnal utánamennék, és mindent elkövetnék, hogy meghallgasson
– hallotta meg Martha hangját, melyből semmi gúny, vagy kioktatás nem volt kihallható,
csupán aggodalom, és együttérzés.
- Hallgatózott?
– nézett rá döbbenten Bryan, mire Martha somolyogva bólintott.
- Mindig
– válaszolta büszkén, mire a nyomozó értetlenül ingatta meg fejét.
- Hisz
nekem? – kérdezte hitetlenkedve, Martha pedig nagyot sóhajtott, és leült mellé,
csontos kezét a férfiéra téve.
- Nézze,
fiam – fogott bele anyai bölcsességgel a tekintetében – fogalmam sincs, mi
hangzott el abban a bizonyos helyzetben, és mit hallott Elizabeth, de jó
emberismerőnek tartom magam, és biztos vagyok benne, hogy soha nem használná
fel őt bosszúból. Elég magukra nézni, hogy az ember lássa, tiszta szívből
szeretik egymást!
- Akkor
ő miért nem hisz nekem? – kérdezte csüggedten a nyomozó, és hangjából cseppnyi
sértettséget is ki lehetett hallani – még csak lehetőséget sem ad arra, hogy
megmagyarázzam!
- Elizabeth
túlságosan makacs, és túl sok fájdalom és csalódás érte ahhoz, hogy a bizalma
törékeny legyen – magyarázta kedvesen a titkárnő – a kérdés nem az, hogy ő ad-e
lehetőséget magának, hanem az, hogy maga van-e olyan makacs, mint ő? – húzta
fel kérdőn a szemöldökét, majd hozzátette – el akarja engedni?
- Nem!
– jelentette ki határozottan Bryan – soha többé nem engedem el! – ismételte meg
azt az ígéretét, melyet Elizabeth-nek is tett, amikor egymáséi lettek, mire
Martha elégedetten húzta ki magát.
- Akkor
kaparja össze magát, és irány apuci háza! – csapott az asztalra türelmetlenül,
mire Bryan felpattant, és hálás mosolyt küldött az asszony felé, aki nagyot
sóhajtva dőlt hátra a székben, miután egyedül maradt. – Na! Ezt is elintéztem.
Mi van még mára? – pislogott szaporán, elgondolkodva, és amikor megállapította,
hogy nem jut eszébe semmi fontos, elővette zsebéből cigarettáját, és
kényelmesen rágyújtott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése