42.
rész
Bryan kitartóan nézett az ügyvédnőre, és
egy tapodtat sem mozdult előle, így várva válaszát, mire Elizabeth nehezen
sóhajtott, és karba font kézzel, elutasító tekintettel bólintott, mire a
nyomozó lassan kifújta az eddig tüdejében tartott levegőt, és felkészülve élete
legnehezebb feladatára, belekezdett.
- Tisztában
vagyok vele, hogy amit hallottál, ellenem szól – kezdett bele halkan, miközben
Elizabeth rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, ő pedig arra gondolt, ha ezt a
tekintetet alkalmazza a tárgyaláson is, akkor már érti, miért nem örvend nagy
népszerűségnek az ügyészek körében. Egyszerűen kifürkészhetetlen volt, mire
gondolhat, ő azonban, töretlenül folytatta – de az csak egy töredéke volt a
beszélgetésnek, ami egy ostoba félreértést eredményezett! Csak kimondtam
hangosan, amire apád célozgatott velem kapcsolatban a beszélgetés alatt – tárta
szét kezét tanácstalanul, és Elizabeth egyre inkább elbizonytalanodott. – Bár
ebben a pillanatban elég rosszul állok, és nem hibáztatlak, amiért kétségeid
vannak, de nagyon szeretlek, és elviselhetetlen a gondolat, hogy nem szeretsz,
és nem hiszel nekem – mondta leverten. Elizabeth minden fájdalma és minden
kétely ellenére boldogan hitt volna neki, de valahogy nem tudott belenyugodni
abba, ami történt. Bryan összetörte a szívét, és megrendült a bizalma. Aztán
olyan emlékek tolultak elő, melyek a nyomozó mellett szóltak. Együttérzéssel
fordult felé, a páncélja mögé látott, minden apró rezdülésére figyelt, előhozta
a régi énjét, újra felhőtlenül nevetett, visszaadta az életörömét. Biztonságban
érezte magát mellette, érezte, hogy szereti, nyíltan kimutatta, hogy fontos
neki. Az is alátámasztotta igazát, hogy ezúttal már nem lett volna oka a
szerelméért könyörögni, hiszen apja az elkövetett bűnök miatt biztosan börtönbe
kerül, amihez egyáltalán nem volt rá szüksége, ő mégis itt volt, és azt
bizonygatta, mennyire szereti. Úgy tűnt, egyáltalán nem is érdekli, mi lesz
Jack sorsa, csak kettejükkel foglalkozott, és azzal, hogy higgyen neki. Ahogy
felnézett a férfi arcába, annak minden érzése lelepleződött. Kék szemében
szerelem és félelem tükröződött, ahogy közelebb lépett, két keze közé fogta
arcát és gyengéden megsimogatta ujjbegyével. A keze lecsúszott vállára, és
Elizabeth a selyemingen keresztül is úgy érezte, mintha perzselne az érintése,
aztán a hátán csúszott végig, és finoman magához ölelte, ő pedig erőtlenül
hagyta. – Szeretlek, Elizabeth – csókolgatta arcát, aztán a derekára fonta
karját, és beletemette az arcát illatos, selymes hajába. – Kérlek szépen, higgyél
nekem! – csuklott el hangja. Elizabeth az ing puha anyagán keresztül érezte a
kemény izmokat mellkasán, és hevesen dobogó szívét, ahogy a válaszra várt, ő
pedig lehunyt szemmel megadón simult hozzá. Úgy érezte, már akkor elvesztette a
csatát, amikor Bryan hozzáért, és képtelen volt elküldeni, hogy aztán
visszatérjen magányos, rideg életébe, és azon gondolkodjon, mi van, ha tényleg
igazat mondott. Hinni akart neki, és megragadni a lehetőséget, ha egy csekély
esélye is volt annak, hogy Bryan valóban szereti. – Szükségem van rád, Liz –
mormolta nyakába, mire a nő érezte, hogy egyre inkább elgyengül – még soha
életemben nem volt ennyire szükségem senkire – tette hozzá – Elizabeth? –
suttogta a férfi olyan halkan a nevét, hogy ő sem volt biztos benne, valóban
hallotta-e, vagy csak képzelődött.
- Igen
– felelte ugyanolyan halkan – hiszek neked – tette hozzá, miközben felemelte a
fejét, és belenézett a mélykék szemekbe. Bryan megkönnyebbülten sóhajtott fel,
majd szorosan magához ölelte a nőt, miközben hálát mormolt az égieknek, amiért
megkönyörültek rajta, és nem vették el tőle a legfontosabb dolgot a világon,
Elizabeth szerelmét. Kissé eltávolodva egymástól fonódott egybe pillantásuk,
majd Bryan lassan lehajolt, és mint, aki még mindig nem hiszi el, hogy igaz lehet,
és ismét a karjában tarthatja, ismét csókolhatja, puhán érintette meg a nő
ajkát. Nyelve finoman siklott végig alsó ajkán, és belesóhajtott a csókba,
amikor megérezte, hogy Elizabeth átöleli a nyakát, és közelebb húzza magához,
ajka pedig engedelmesen nyílik meg az övé alatt. Csókjuk gyengéd volt, vággyal
és szerelemmel teli, de érezhető volt a félelem és a sok fájdalom is, amit át
kellett élniük, hogy végre egymásra találjanak.
- Szeretlek!
– szakította meg a csókot Bryan, homlokát a nőéhez érintve, miközben keze annak
nyakára vándorolt, és szerelmesen cirógatta meg a vadul lüktető eret.
- Én
is szeretlek, Bryan – súgta vissza Elizabeth, majd ismét egymásra talált ajkuk,
hogy forró csókot váltsanak.
- Soha
többé ne hagyj el – lehelte két csók között a nő ajkára a szavakat, és
hangjából annyi félelem áradt, hogy Elizabeth kissé eltávolodott tőle, hogy
belenézhessen a sötétlő szemekbe, melyekből csendes könyörgés áradt.
- Sajnálom
– simított végig a férfi arcán, majd keze tarkójára vándorolt, és finoman túrt
a sötét tincsek közé. Hirtelen megértette, min mehetett keresztül Bryan, amiért
nem hitt neki, és elszégyellte magát, amiért úgy viselkedett, mint az apja. –
Meg kellett volna hallgatnom téged – sütötte le szemét, de Bryan az álla alá
nyúlt, és halványan rámosolygott.
- Már
nem számít – rázta meg fejét – csak az számít, hogy itt vagy velem – tette
hozzá, majd ismét megcsókolta a nőt, aki megkönnyebbülten viszonozta a
szerelmes érintést. Annyira elmerültek boldog pillanatukban, hogy észre sem
vették, Jack az ajtó mögül figyeli őket. Tekintete hidegen villant, ajkát
összeszorította, halántékán lüktetett az ér a visszafojtott indulattól, amint
meglátta, hogy lánya és Bryan szorosan összesimulva csókokat váltanak, és
szerelmesen suttognak. Ugyan nem értette tisztán, mit mondanak egymásnak, de
nem is érdekelte. A tudat, hogy minden erőfeszítése ellenére mégis együtt
vannak, veszélyes gyűlöletet generált lelkében. Először be akart menni, hogy
magyarázatot követeljen lányától, amiért figyelmen kívül hagyva fenyegetését,
mégis összeállt egy senkivel, végül meggondolta magát, és ugyanolyan
nesztelenül, mint ahogy érkezett, távozott. 10 perccel később az aulában állt
ismét, várt néhány percet, majd erőteljesen elkiáltotta magát.
- Maggie!
Hozzon a könyvtárszobába három kávét! – utasította a házvezetőnőt, mire
Elizabeth és Bryan eltávolodtak egymástól. A nyomozó cinkos mosolyt küldött a
nő felé, így jelezve, hogy bízhat benne, és Jack sosem fogja tőle megtudni,
hogy egy párt alkotnak. Ugyan ő nem tartott az idős Harrison-tól, de ismerve a
múltat, és hogy nem olyan régen is megfenyegette az ügyvédnőt, tiszteletben
tartotta annak néma kérését, mely tekintetéből áradt felé, amikor meghallották
Jack hangját. Néhány másodperc múlva meg is jelent a férfi és tekintete
gyanakvón futott végig a két fiatalon. Bryan ugyanúgy a fal mellett
támaszkodva, míg Elizabeth az asztala előtt állva várt rá, miközben érdeklődőn
néztek vissza rá.
- Nos?
– törte meg a csendet Elizabeth – mit mondott? Belement, hogy elmondd, hol van?
– faggatta apját türelmetlenül, mert minél előbb le akarta zárni Abe Hunter
ügyét. Noha, még csak ezután jött a neheze, hiszen úgy kell majd képviselnie
apját, hogy szembe megy saját elveivel, mégis megnyugtatta a gondolat, hogy
Bryan végig mellette lesz.
- Igen
– bólintott a férfi nyugodtan – de nagyon bizalmatlan, és hallani sem akart
róla, hogy a rendőrségre menjen – tette hozzá, és amikor már mindkét vendége
tiltakozott volna, felemelte a kezét, hogy folytathassa – de abba belement,
hogy találkozik a nyomozóval, és hangfelvételre mondja a vallomását – bökött
fejével Bryan felé, mire Elizabeth gyanakodva húzta össze szemét. Egyáltalán
nem tetszett neki az ötlet, hogy szerelme egyedül menjen el a nőhöz, de a
nyomozó bólintott.
- Rendben
– lépett közelebb az idős férfihoz – mi a cím? – kérdezte, mire Jack papírt
vett elő, és aranyozott tollával villámgyorsan jegyezte le a kért információt.
- Fél
óra múlva várja magát ennél a raktárnál – nyújtotta át, és tekintetéből nem
tudta elrejteni a megvetést, amikor Bryan átvette tőle – egyedül menjen. Ha
Diane kiszagolja, hogy más is ott van magával, eltűnik, és bottal üthetik a
nyomát – figyelmeztette a nyomozót, mire az ismét bólintással felelt. Amikor
távozott, Elizabeth türelemre intette apját, és a szerelme után sietett.
- Légy
óvatos! – simított végig mellkasán, majd ujjai ráfonódtak kabátjának gallérjára
– nem bízom apámban… - tette hozzá magyarázatképpen, de Bryan könnyedén
elmosolyodott.
- Nincs
mitől tartanod – cirógatta meg szerelmesen a nő arcát – nem tehet ellenünk
semmit – hajolt le, és puhán megcsókolta – vidd be az őrsre, Larson vegye fel a
vallomását – kérte, majd mélyen belenézett a szemébe – szeretlek! – súgta
halkan, nehogy Jack meghallja, mire Elizabeth átkarolta nyakát, és szorosan a
férfihoz bújt.
- Szeretlek
– súgta vissza, majd újabb csókot váltottak, Bryan elhagyta a házat, ő pedig
nehéz szívvel nézett utána.
Húsz perccel később Elizabeth
türelmetlenül kopogott mappájának tetején a kihallgató-szobában, ahova apjával
kísérték. Larson nem volt boldog, amikor megtudta, hogy ő képviseli a férfit,
de kivételesen nem tett megjegyzést, amiért az ügyvédnő kimondottan hálás volt.
Minden idegszálát lefoglalta az aggodalom, és alig várta, hogy Bryan végre
jelentkezzen, és megtudja, hogy minden rendben ment-e Diane-nel, de leginkább azt
szerette volna tudni, hogy a férfinak nem esett baja, a rossz érzés pedig, ami
hatalmába kerítette, csak ok nélküli aggodalom.
- Ideges
vagy? – rántotta ki gondolatai közül apja szokatlanul könnyed hangja, mire
mereven megrántotta a vállát.
- Csak
untat a bürokrácia! – hárította el a kérdést, mivel a legkevésbé sem szerette
volna éppen apjával megbeszélni félelmeit.
- Én
meg azt hittem, amiatt a semmirekellő miatt vagy ideges – jegyezte meg Jack,
amivel elérte, hogy Elizabeth kezében megállt a gravírozott toll, és fürkészőn
nézett bele a ravaszul csillogó szemekbe – azt gondoltad, hogy ezúttal nem
jövök rá? – kérdezte becsmérlő hangon, és Elizabeth döbbenten látta, ahogy
szeme előtt változik vissza apja ugyanazzá a könyörtelen, szívtelen emberré,
akinek mindig is ismerte a gondos, bűnbánatos gyanúsítottból. – Tudom, hogy
megint vele vagy! Lehetőséget kaptál rá, hogy megszabadulj tőle, emlékszel?!
- Apa,
ennek semmi értelme – dörgölte meg orrnyergét az ügyvédnő fáradtan – Bryan és
én szeretjük egymást, és nem tehetsz ellene semmit! Minél előbb elfogadod ezt,
annál könnyebb lesz neked!
- Sosem
fogom elfogadni! – sisteregtek Jack szavai indulatosan, és amikor Elizabeth
hitetlenkedve nézett rá, gúnyosan felnevetett – mi az? Talán azt hitted, csak
mert felajánlottad a segítségedet, majd elnézem, hogy egy nyomorult senkinek
add magad?! – lovallta bele magát egyre indulatosabban – nincs szükségem rád!
Soha nem is volt! Inkább megrohadok egy cella mélyén, mintsem, hogy végig
nézzem, hogy ti ketten együtt vagytok! – jelentette ki magabiztosan, mire
Elizabeth érezte, hogy elfogy a türelme. Dühösen vágta be a mappát maga előtt,
majd miután eltette a táskájába, felállt és onnan nézett le a széken ülő
apjára.
- Csodálatos!
Ne hidd, hogy nekem akkora élmény volt itt ülni veled! – vágott vissza mérgesen
– sok sikert a börtönélethez! Van egy olyan érzésem, hogy a vállalati joggal
nem sokra mész egy sereg bűnöző között, de ha szerencséd van, találsz egy-két
adócsalót! – tette hozzá gúnyosan, majd az ajtó felé indult, de még
visszafordult – ami Bryan-t és engem illet! Ne aggódj, nem kell végig nézned,
mert a cellád ablaka az udvarra fog nézni, arra meg nem sétálunk kéz a kézben –
fűzte hozzá indulatosan – kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy nem árthatsz
nekünk, soha többé!
- Persze!
Örökké tartó szerelem, igaz? – kérdezte maró gúnnyal, és volt valami a
tekintetében, ami megállásra késztette a távozó félben lévő ügyvédnőt, miközben
folytatta – míg a halál el nem választ… - tette hozzá sejtelmesen, és az arcára
kiülő győzelemittas mosoly, mint egy arculcsapás érte az ügyvédnőt. Hirtelen
rádöbbent, hogy apja magabiztossága mögött jóval több van, mint remény arra
nézve, hogy árthat nekik. Szeméből azt olvasta ki, hogy már meg is tette, neki
pedig azonnal Bryan és a találkozó jutott eszébe.
- Mit
tettél?! – lépett fenyegetőn oda apja mellé, mire az, még szélesebben
mosolygott vissza rá, melyben kegyetlenség és addig soha nem látott gonoszság
vibrált.
- Megszabadultam
tőle – rántotta meg vállát mindenféle bűntudat nélkül, mire Elizabeth undorodva
ingatta meg fejét.
- Csapdát
állítottál neki! – buktak ki belőle a szavak, melyeket még maga sem hitt el, de
elég volt apja arcára néznie ahhoz, hogy tudja, nem tévedett – Hol a raktár?! –
kérdezte türelmetlenül, és amikor apja nem válaszolt, erélyesen csapott az asztalra
– hova küldted?! Válaszolj! – hajolt egészen közel a férfihoz, mire az továbbra
is csak rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, ő pedig ingerülten felállt, és
szinte feltépte az ajtót – undorodom tőled! – vágta oda még búcsúzóul, majd
mobilját elővéve tárcsázni kezdett, remélve, hogy időben tudja küldeni a
segítséget szerelmének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése