45.
rész
Elizabeth indulatosan lépett be a
kapitányság épületébe, és mit sem törődve a meglepetten rábámuló Mac
őrmesterrel, útját egyenesen a lift felé vette. Amikor odaért, többször is
megnyomta a hívó gombot, és türelmetlenül nézett órájára, miközben Larson is
megérkezett mellé, szaporán kapkodva a levegőt.
- Legközelebb
szóljon, hogy húzzak futócipőt – méltatlankodott lihegve, megtámaszkodva a
falnál, mialatt egy fehér zsebkendővel verejtékező homlokát törölgette –
tényleg azt hiszi, hogy Cassidy-n bármit is segít az, ha most bemegy az
apjához? – kérdezte, miközben beszálltak a liftbe.
- Rajtam
segít! – vetette oda a rövid, tömör választ az ügyvédnő, mire Larson megingatta
a fejét.
- Ezzel
csak azt bizonyítja neki, hogy győzött – jegyezte meg halkan, és amikor a nő
összevont szemöldökkel ránézett, megvonta a vállát – talán nem? – kérdezett
vissza, amivel elérte, hogy Elizabeth egy percig elgondolkodott. Volt valami
abban, amit a detektív mondott, de a gyomra is felfordult a gondolatra, hogy
ezúttal is szó nélkül hagyja apja mocsokságát. Igen, elképzelhető, hogy a férfi
valóban úgy éli meg a történteket, hogy ő győzött, hiszen Bryan élet és halál
között lebegett, de a szemébe akart nézni, meg akarta mondani neki, hogy
számára halott, és igen, talán abban is reménykedett, hogy az apja nem annyira
mélységesen gonosz, mint mutatja magát, és bízni akart abban, hogy amint
szembesíti vele, mit tett, legalább bűnbánatot gyakorol.
- Hálás
vagyok azért, amit értem tett, Larson nyomozó – vett mély levegőt, mire amaz
elhúzta a száját, így mutatva, pontosan tudja, mi következik – de ebbe ne
szóljon bele – kérte halkan, mégis határozottan, majd a választ meg sem várva
kilépett az éppen megérkező lift ajtaján. A folyosó végén ugyanaz az őr ült,
akivel akkor találkozott, amikor Bryan-t hozta ki az előzetesből. Ezúttal
újságot olvasott, és nem mutatott különösebb érdeklődést, amikor odaért hozzá,
épp csak felpillantott a cikk fölött. – Jack Harrison-hoz jöttem! – közölte
látszólag nyugodt hangon az ügyvédnő, miközben semmi nem látszott abból a
viharból, mely lelkében dúlt.
- Sajnálom,
öt perc múlva jön hozzá valaki – válaszolta unott hangon, és hangjából jól
kivehető volt, egyáltalán nem érdekli, hogy kit takar a „valaki”, vagy legalábbis nem óhajtotta a nő orrára kötni, miközben
megszívta fogát, mire Elizabeth elszántan nézett rá.
- Téved!
Most rögtön megy hozzá valaki! – csattant türelmetlenül az ügyvédnő hangja, és
a választ meg sem várva az előzetes cellák felé vette útját. Az őr döbbenten
meredt utána, és kellett néhány másodperc, míg felfogta, mi történt, de amint
ez sikerült, felpattant a székről, és Elizabeth után vetette magát.
- Hé!
Oda nem mehet be csak úgy! – kiáltott dühösen, mialatt keze már a rádió után
nyúlt – álljon meg! – mérgelődött, de amikor bele akart szólni a walkie-talkie-ba,
hogy erősítést hívjon, Larson keze megakadályozta ebben.
- Larson
nyomozó – vette elő jelvényét, és az őr orra alá dugta – együtt vagyunk, enyém
a felelősség – tette hozzá halkan, ami elég volt ahhoz, hogy a férfi orra alatt
motyogva eltegye a rádiót, és visszalépjen a helyére, ő pedig nagyot sóhajtva
indult a nő után. Elizabeth mélyeket lélegezve lépett oda az egyik cellához,
ahol apja a priccsen fekve, zakóját feje alá gyűrve, a plafont bámulta. Amikor
meghallotta a lépteket, felemelte fejét, és kíváncsian nézett oda. Szürke
szemében a viszontlátás örömének szikráját sem lehetett felfedezni, csak a
megvetést, ahogy felült, és kihúzott tartással, büszkén nézett lányára.
- Nos?
Meghalt? – kérdezte reményteli hangon, mire Elizabeth hitetlenkedve rázta meg
fejét, ő pedig válasznak vette, és csalódottan húzta el száját – kár. Talán
majd holnap – vetette fel optimistán, miközben ismét visszafeküdt a kemény
lapra.
- Tisztában
vagy vele, mit tettél? – kérdezte számon kérő, dühtől fojtott hangon az
ügyvédnő – majdnem megölettél egy rendőrt! – kiáltott rá apjára, remélve, hogy
így sikerül kirángatnia abból a téveszméből, amibe ringatta magát, de Jack csak
megrántotta a vállát.
- Sebaj!
Legközelebb ügyesebb leszek! – horkantott fel megvetőn, mire Elizabeth megrázta
a fejét.
- Nem
lesz legközelebb! Megöletted Phil Holden-t, ráküldted a bérenceidet Bryan-re –
sorolta a nő, miközben érezte, hogy egyre nő benne a harag – ezért minimum
életfogytiglani büntetést fogsz kapni, de jól jegyezd meg, amit most mondok! –
lépett közelebb a cellához, és amikor apja ránézett, megláthatta a kék
szemekben a neonfények homálya ellenére is az izzó haragot, gyűlöletet és
megvetést – ha Bryan meghal a te ócska csapdád miatt, én leszek az, aki a
halálsorra küldelek, hogy eltűnj végre az élők sorából, te rohadt, szemét dög!
– csapott rá a rácsokra erőteljesen, mire apja észrevétlenül megrezzent, de nem
szólt egy szót sem. Elizabeth undorodva nézett végig rajta – remélem, az
államügyész a legsúlyosabb büntetést kéri rád, én pedig ott leszek, hogy
tanúskodjak! – tette hozzá, amikor egy kezet érzett meg a vállán, mire
meglepetten nézett Larson nyomozóra.
- Jöjjön
– szólalt meg halkan a férfi – semmi értelme – fűzte mellé, mire Elizabeth
nagyot sóhajtva bólintott.
Az elkövetkezendő napok kész gyötrelemnek
tűntek az ügyvédnő számára. Minden nap bement a kórházba, bár az első 48 órában
nem engedték be szerelméhez. A harmadik napon már ki merték jelenteni az
orvosok, hogy túl van az életveszélyen, de hiába hozták ki a mesterséges
kómából, nem akart magához térni. A doktor, aki megoperálta, mégis engedélyezte
Elizabeth-nek, hogy talpig steril ruhába öltözve, bemehessen az intenzívre, és
beszélhessen hozzá. Ezúttal is ott ült az ágya mellett, egy kényelmetlen kis
széken, és kezét fogva, tekintetét végigfuttatta a markáns arcélen, a csukott
szemeken, a sötét, dús hajon, mely kócosan hullott homlokába. A csendet
időnként megtörte a szívfigyelő monitor zümmögése, pittyegése, a kis ablakon
beáramló napfényt megszűrte a reluxa, félhomályba burkolva a helyiséget.
- Fel
kell ébredned – suttogta halkan a nő, és hangját elfojtotta a steril maszk –
annyi mindenről maradtunk le – nyelt nagyot, hogy ne potyogjanak ki a könnyei.
– Martha üzeni, hogy ha nem jönne össze a kapcsolatunk, ő tárt karokkal fogad –
mosolyodott el lágyan, megpróbálva humorral oldani a feszültséget – na? Mit
szólsz? Egy ilyen ajánlatért érdemes lenne magadhoz térni, nem gondolod? –
kérdezte elcsukló hangon, és szomorúsága csak még nagyobb lett, amikor Bryan
továbbra is rezzenéstelen arccal, lehunyt szemmel feküdt tovább. Hirtelen
ötlettől vezérelve, benyúlt zsebébe, és kivette a nyakláncot, melyet az egyik
nővér adott át neki, amikor egy kis nylon táskában átadták Bryan holmiját. Most
is összeszorult a szíve, ha belegondolt, milyen gyengéden akasztotta nyakába a
férfi, ő pedig milyen kegyetlen ridegséggel ejtette a földre. Megfogta Bryan
kezét, és a tenyerébe helyezte a nyakláncot, majd rácsukta ujjait, aztán fölé
hajolt, és a maszkon keresztül, puhán megcsókolta – Szeretlek – súgta, homlokát
a férfiéhoz érintve, de szíve megállt egy pillanatra, amikor tekintete
találkozott a fáradtan csillogó, kék szemekkel.
- Én
is téged – súgta rekedtes hangon Bryan, és még egy halvány mosolyra is futotta
erejéből, Elizabeth pedig hitetlenkedve tátogott, de hang nem jött ki a torkán.
Olyan váratlanul érte, hogy a férfi magához tért, hogy csak másodpercekkel
később fogta fel annak jelentőségét. Szíve szerint, a nyakába ugrott volna, de
józan esze, és a kötés, mely az izmos, széles mellkas háromnegyed részét
eltakarta, meggátolta ebben, helyette csak megkönnyebbülten sóhajtott, és a
boldogság könnyeivel a szemében mosolygott rá a maszk mögül.
- Halálra
rémítettél – dorgálta meg szeretetteljesen, miközben fölé hajolt, és eltűrt a
homlokába hulló tincseket.
- Sajnálom
– sóhajtott mélyet Bryan, és arca grimaszba rándult, így figyelmeztették
bordái, hogy még nincs olyan jól, hogy könnyelműen szívja tele tüdejét
levegővel – én sem így terveztem…
- Nem
– értett egyet a nő – apám tervezte így – tette hozzá megvető hangsúllyal,
majd, mintha így akarna szabadulni az idős Harrison árnyékától, megrázta fejét.
– Már börtönben ül, és ha jól értesültem, maga Winslow vette kezébe az ügyét,
szóval ott is marad – tájékoztatta a férfit, akinek egyre sűrűbben csukódtak le
pillái, annak egyértelmű jeleként, hogy bár magához tért, még nincs jól –
hagylak pihenni, holnap megint bejövök – ígérte meg halkan, de a nyomozó már
nem hallotta, mert mély álomba merült. Elizabeth még percekig nézte a békésen
alvó szerelmét, hálát adva a sorsnak, amiért nem vette el tőle, majd csendesen
elhagyta a szobát.
Bryan állapota szépen javult, és az
ébredését követő harmadik napon már lekerülhetett az intenzív osztályról.
Elizabeth minden nap meglátogatta, egyre többet beszélgettek, puha, de annál
édesebb csókokat váltottak, és kiélveztek minden percet, amit kettesben
tölthettek. Ez azért sem volt egyszerű, mert a férfihoz sorban érkeztek a
kollégák, barátok, valamint tiszteletét tette nála Martha és Maggie is, akik
egy ilyen látogatás alkalmával össze is barátkoztak. Ha nem látogatók, akkor
orvosok és nővérek váltották egymást, gondosan ügyelve rá, hogy az izgő-mozgó,
szigorú ágynyugalmat egyre nehezebben viselő nyomozó minden utasítást
betartson, és ne tegye ki magát felesleges terhelésnek. Elizabeth idegesen
remegő gyomorral várta, hogy az egyik ilyen vizitnek vége legyen, mely során
ultrahangot és EKG-t is készített a kezelőorvos, hogy kiderüljön, bírja-e a
terhelést az összeöltött artéria, melyről a műtétet követően beszélt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése