"Kedves Olvasóim! Íme itt az új történet első része! :) Fogadjátok sok szeretettel! Remélem, ez sem fog csalódást okozni, Meghan és Eric belopja magát a szívetekbe, és jól fogtok szórakozni! :) Köszi, hogy olvassátok! :) " K.B
1. rész
Meghan mélyet sóhajtva igyekezett
erőszakkal kirángatni magát a nyugtalan, pihentetőnek egyáltalán nem mondható
rövid alvásból, mely éppen csak arra volt elég, hogy még fáradtabbnak érezze
magát, mint amikor lefeküdt.
- Dr.
Altman! – szólította ismét nevén a fiatal ápolónő, ezúttal hangosabban, mialatt
még szélesebbre tárta az ügyeletes orvosi szoba ajtaját, mint aki egyáltalán
nem biztos benne, hogy sikerült felébresztenie a traumatológust, aki a
lélegzetvételnyi szünetet kihasználva ledőlt egy órára pihenni.
- Máris
megyek – biztosította álmos hangon a nőt Meghan, miközben feltornázta magát a
kényelmetlen bőr kanapé szélére, és jobb kezével megmasszírozta elgémberedett
vállát, mialatt karórájára pillantott, mely hajnali öt órát mutatott. 24 órája
volt szolgálatban, és ez idő alatt mindössze két alkalma volt rá, hogy igénybe
vegye az orvosi pihenőt. Igyekezve életet lehelni magába, felállt, és magára
öltötte zöld műtősruhája fölé fehér köpenyét, majd nyakába akasztotta sztetoszkópját,
és hunyorogva lépett ki a folyosóra. A Montreal-i Megyei Kórház sürgősségi
osztályán megint káosz uralkodott. A betegek idegesen, olykor ingerülten
követelték, hogy mihamarabb sorra kerüljenek, a nővérek komoly tekintettel,
táncosokat megszégyenítő mozdulatokkal kerülték ki egymást, és a hordágyakat,
hogy egy-egy laborral, vagy röntgenképpel eljussanak az orvosokig, miközben az
orvosok egy-egy futtában megivott kávé, és elmajszolt, aszott, automatából
származó szendviccsel a kezükben elemezték a felvételeket, küldték CT-re a
betegeket, vagy látták el a mentők által behozott sérülteket.
- Sajnálom,
hogy fel kellett ébresztenem, de Dr. McGee nem bírja – magyarázkodott az
ápolónő, és hangjából jól kivehető volt, mekkora empátiát érez az orvos iránt,
aki szikár termetével, szőke hajával, kék szemével és megnyerő modorával a
kórház női személyzetének kedvence volt. Meghan bosszúsan harapta be alsó
ajkát, hogy elnyomja a nyelve hegyére kívánkozó választ, hogy őt bezzeg senki
nem sajnálta, amikor Dr. McGee négy órán keresztül pihent, ő pedig még egy
kávét sem tudott meginni, annyi beteg érkezett az osztályra.
- Semmi
baj, Susan – erőszakolt ki magából egy mosolyt, miközben laza copfba kötötte
dús, vállig érő barna haját, majd felgyorsította lépteit, és a nővérpulthoz
lépett, ahol egy másik nővér azonnal a kezébe nyomott három kartont. Pillantása
villámgyorsan futott végig a lapokon, majd súlyossági sorrendbe állítva őket,
az egyik vizsgáló felé vette útját. Amint belépett, rutinos mozdulatokkal nyúlt
az ajtó mellett elhelyezett kisasztalon lévő, steril gumikesztyűket tartalmazó
dobozba, tekintete pedig végig vándorolt a vizsgálóágyon fekvő, 40-es éveinek
végén járó, nagydarab férfin. A páciens legalább 150 kilót nyomott, magassága
miatt, szinte lelógott az ágyról, fehér trikóját vér borította, arca duzzadt
volt a sok ütéstől, és láthatólag képtelen volt arra, hogy kommunikáljon. Ahogy
közelebb lépett, azonnal észrevette, hogy a férfi bal csuklóján bilincs van,
melyet az ágy oldalán lévő, fém rácshoz erősítettek.
- Mondja,
maga sosem megy haza? – hallott meg a háta mögött egy mély baritont, melyből
egyáltalán nem a viszontlátás öröme, sokkal inkább a csalódottság csendült ki,
neki pedig hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki a tulajdonosa. A 30-as
évei elején járó Eric Taylor nyomozónál idegesítőbb alakot akarattal sem talált
volna a világon, melyet egyáltalán nem csökkentett pimasz mosolya, átható kék
tekintete, vagy széles válla, melyre ráfeszült a sötét póló a fekete bőrkabát
alatt, amit mindig viselt. Kevesebb, mint egy éve találkoztak először, amikor a
férfi társát lőtt sérüléssel hozták az osztályra, és Meghan volt szolgálatban.
Azonnal kiderült, hogy sosem lesznek egy hullámhosszon, szinte mindig a
legrosszabbat hozták ki a másikból. Taylor nyomozó látszólag indokolatlan
ellenségességét akkor betudta a társa miatti aggodalomnak, de ez a későbbiekben
sem változott. Ha őszinte akart magához lenni, be kellett vallania, hogy ő sem
tett túl nagy erőfeszítést azért, hogy kedves legyen a férfival, de a múltból
hozott emlékek megakadályozták benne. Ennek ellenére a sors, mint egy rossz
komikus, mindig akkor sodorta a kórházba a két férfit, amikor Meghan volt az
ügyeletes orvos.
- Kölcsönös
az öröm, nyomozó – húzta el száját Meghan, miközben anélkül lépett oda az ágyon
fekvő férfihoz, hogy egy pillantást is vetett volna a rend őrére. – A maga
műve? – kérdezte válla fölött, miközben sztetoszkópjával meghallgatta a
mellkast, és óvatosan nyomkodni kezdte a hasfalat, belsővérzésre utaló jeleket
keresve, mire Eric megrántotta a vállát.
- Önzőség
lenne részemről, ha egyedül aratnám le a babérokat – vont vállat Eric hanyag
eleganciával – fogalmazzunk inkább úgy, hogy csapatmunka volt – tette hozzá
enyhe büszkeséggel a hangjában, ami csak még inkább bosszantotta Meghan-t. Nem
értette, hogyan lehet ennyire büszke arra, hogy ilyen csúnyán összevert egy
másik embert, de ha apjára gondolt, azonnal megértette.
- Hallott
már róla, hogy az erőszak erőszakot szül? – kérdezte enyhe éllel a hangjában,
miközben elővett egy steril ollót, és óvatos mozdulatokkal fejtette le a véres
trikót a férfi testéről. Elborzadva szisszent fel, amikor meglátta, hogy annak
mellkasa tele van zúzódásokkal.
- Figyelsz,
Randy? – szólította meg a halkan nyöszörgő gyanúsítottat komoly hangon Eric, de
jól kivehető volt belőle a komiszság – legközelebb gondolj erre, amikor késsel
támadsz rendőrökre!
- Nagyon
vicces! – vetette oda a nyomozónak rosszalló hangon Meghan, miközben
kiöblítette a férfi fején lévő sebet, és gézlapot helyezett rá, majd Susan segítségével
bekötötte – kérek egy CT-t a koponyáról és egy röntgent a bordáiról. –
utasított a nőt, aki bólintva vette tudomásul az elhangzottakat, és azonnal a
telefonhoz lépett, hogy intézkedjen.
- Nem
viccnek szántam – rázta meg fejét Eric komoly képpel – mindig nagyon inspiráló
találkozni magával, doktornő! A napi bölcsességén túl van esetleg egyéb ötlete
is, hogyan fegyverezhetnék le egy potenciális gyilkost, aki ki akar nyírni? –
gúnyolódott, mire Meghan megforgatta szemét, de nem válaszolt, csak néma csendben
varrta tovább Randy sebét. Amikor végzett, hátrébb lépett az asztaltól, lehúzta
kesztyűjét, melyet egy szelektív gyűjtőbe dobott, és elkezdte kitölteni a
kartont, miközben továbbra is kerülte, hogy Eric-re kelljen néznie.
- Mindenesetre,
talán többre menne vele, ha legközelebb nem verné félholtra – jegyezte meg
mégis, miközben ismét végig futtatta tekintetét, egyfajta biztonságképpen a
betegen – gondolom, szüksége lenne tőle némi információra. Hála a buzgóságának,
ezt holnapnál előbb nem fogja megkapni – tette hozzá látszólag sajnálkozva,
mire a nyomozó ellökte magát a faltól, és megmarkolva a doktornő felkarját, egy
határozott mozdulattal maga felé fordította.
- Az
kizárt! Három hónapja várok rá, hogy kikérdezhessem! Nem fogom hagyni, hogy
maga… - akadt el mondandója közepén, ahogy tekintete találkozott a rémült,
barna szemekkel. Bár a szorítás nem volt fájdalmas, sokkal inkább váratlan,
Meghan azonnal érezte, hogy szívét összeszorítja a félelem, és mélyen
eltemetett emlékeket hoz a felszínre. – Sajnálom – kért azonnal elnézést Eric,
miközben tekintetét nem tudta levenni a doktornőről, aki most nagyot nyelve
húzta ki karját a kezei közül – nem akartam megijeszteni – tette hozzá lágyabb
hangon, de Meghan nem válaszolt, csak hátat fordítva igyekezett nyugalmat
kényszeríteni magára. Remegő kézzel igazította meg nyakában sztetoszkópját, miközben
fejéből nem tudta kiverni a hangokat, képeket, melyek utat törtek maguknak.
Eric átkozta magát hirtelen mozdulatáért, és éppen ismét bocsánatot akart
kérni, amikor két beteghordó jelent meg egy ággyal, majd várakozón néztek
Eric-re, aki kelletlenül odalépett, és kinyitotta a bilincset. Mihelyt azonban
átkerült a másik ágyra Randy, visszahelyezte, és az egyik ápoló kezébe nyomta a
kulcsot. – Ha meglép, magát teszem felelőssé – figyelmeztette halkan, mire a
fiatal férfi nagyot nyelt, és fontossága teljes tudatában bólintott, majd
elszállították a kért vizsgálatokra Randy-t.
- A
gyanúsítottjának legalább 3 bordája eltört – szólalt meg halkan Meghan, mégis
határozottan, és gondolatban gratulált magának, amiért hangjából nem lehetett
érezni a nyugtalanságot – fogalmam sincs, mit mutat ki a CT, ezen kívül, alig
van eszméleténél! Tetszik vagy sem, pihenésre van szüksége. Ma nem menne vele
semmire! – tette hozzá, majd nagyot sóhajtott, és a nyomozó felé fordult – Most
maga jön! Üljön le! – mutatott a vizsgáló asztalra, és tiszta kesztyűt húzott.
– Ellátom a sérüléseit – tette hozzá magyarázatképpen, amikor meglátta az
értetlenséget csillogni a férfi szemeiben, de az csak legyintett.
- Ebcsont
beforr! Semmi bajom! – húzta ki magát Eric, mire Meghan egy másodpercig némán
nézett rá, majd bólintott.
- Rendben
– hagyta rá, majd folytatta – két nap múlva találkozunk ugyanitt – jegyezte
meg, és amikor Eric meglepetten nézett vissza rá, hozzátette – addigra már
jelentkezni fognak a szepszis tünetei. Vérmérgezés – tette hozzá
magyarázatképpen, majd folytatta – láz, hidegrázás, a szív megpróbálja növelni
a munkáját, ezért emelkedik a frekvenciája. A pulzusa 90 fölé ugrik, a
légzésszám minimum 20 lesz percenként. Mindezekkel párhuzamosan csökken a
vérnyomás, aluszékonnyá válhat… - sorolta, majd ujjával a seb környékére
bökött, és egyáltalán nem érezte rosszul magát, amikor Eric fájdalmasan
felszisszent. – Persze, az is lehet, hogy szerencséje lesz, és ez a halomnyi
kosz nem jutott még be a véráramba – vont vállat nyugodtan, majd hátat
fordított a férfinak, aki némi hezitálás után bosszúsan sóhajtott, ő pedig
elégedetten mosolyodott el orra alatt, amikor észrevette, hogy felül a vizsgáló
ágyra. A fiókból tűt és fecskendőt vett elő, majd lidokain-t szívott fel, úgy
fordult a férfi elé. – Allergiás valamire? – kérdezte, mire Eric pimaszul
nézett vissza rá.
- A
pökhendi orvosokon kívül? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Meghan
negédesen mosolygott vissza rá, és finomkodás nélkül csípte össze homlokán a
bőrt, majd szúrta be az érzéstelenítőt – Aúúú! Szadista! – szűrte fogai között
Eric méltatlankodva, de ahogy kezdett hatni az érzéstelenítő, figyelmét már más
kötötte le. Mialatt Meghan kitisztította a sebet, orrába bekúszott a doktornő
parfümjének finom barack illata, elbódítva érzékeit. Tekintete a telt, érzéki
ajkakra vándorolt, és a fehér fogakra, melyek belemélyedtek az alsó ajakba,
ahogy arra koncentrált, hogy minél precízebb és szebb munkát végezzen az
öltésekkel. Barna szemeit most először figyelhette meg ilyen közelről, és most
először vette észre az aranyszínű pöttyöket az íriszben, mely eddig elkerülte
figyelmét. Szája kiszáradt, ahogy a doktornő az utolsó öltés után finoman végig
simított a seb területén, és ő maga sem értette, mi ütött belé hirtelen. Amióta
csak ismerte, bosszantotta Meghan Altman. Bár azt mindig is elismerte magában,
hogy vonzó nő volt, hiszen csodás alakját, telt kebleit, karcsú derekát nem
tudta elrejteni előle a zöld műtős ruha, ahogy olykor még az is imponált neki,
hogy vágott az esze, mint a borotva, és ellentétben a legtöbb nővel, akivel
találkozott, határozott volt és egyenes, mégsem tudta elképzelni, hogy valaha
kialakulhasson bármi közöttük. Pont az ilyen tulajdonságokkal rendelkező nők
elől menekült mindig, és választotta a könnyen megszerezhető, egyszerű lélekkel,
de kevés bonyodalommal járó nőket. Ezeket a kapcsolatokat legalább olyan könnyű
volt lezárni, mint elkezdeni, és sosem okozott neki fejfájást. Ha egy valamit
megtanult gyerekkorában az apjától, az éppen az volt, hogy kerülje az anyjához
hasonló nőket, és igyekezett is mindig így tenni. A tudat, hogy legszívesebben
kihúzta volna a doktornő hajából a hajgumit, hogy beletúrhasson a tincsek közé,
megtapasztalva, hogy valóban olyan selymes-e a tapintásuk, mint képzeli,
egyszerre bosszantotta és rémítette meg. Megkönnyebbülten nyomott el egy sóhajt,
amikor Meghan ellépett tőle, de a következő pillanatban elakadt a lélegzete,
amikor még közelebb hajolt hozzá, és ujját puhán húzta végig felhasadt ajkán.
Meghan-nek feltűnt a reakció, és kérdőn nézett a férfira.
- Fáj?
– kérdezte hivatalos hangon, mire Eric némán rázta meg fejét. A világ összes
kincséért sem vallotta volna be, milyen borzongató volt ajkán érezni a nő
kezét, melyen most nem viselt kesztyűt. – Ezt elég csak lemosni – köszörülte
meg torkát Meghan, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni az érzést, melyet
a férfi ajkának érintése váltott ki belőle. A továbbiakban próbált minél
gyorsabban dolgozni, hogy mihamarabb távolabb kerülhessen a nyomozótól, akinek
erőteljes, férfias kisugárzása még sosem volt rá akkora hatással, mint jelen
pillanatban. Az arcszesz kesernyés illata megbizseregtette érzékeit, a kék
szemek átható pillantása zavarba hozta, ő pedig nem értette, hogyan válthat ki
belőle ilyen érzéseket egy férfi, aki minden megnyilvánulásával az őrületbe
tudná kergetni, ráadásul mindazt képviseli, ami elől évek óta menekül. – Készen
vagyunk – jelentette ki megkönnyebbülten – a varratot tartsa szárazon és két
hét múlva kiszedhetjük őket. Ha mégis… - forrt torkára a szó, amikor pillantása
találkozott a férfi tekintetével, mely fogva tartotta. Szíve gyorsabb ritmusra
váltott, torka kiszáradt, miközben Eric egy pillanatra sem vette le róla a
szemét.
- Zavarok?
– törte meg a csendet egy ismerős hang, mire olyan gyorsan távolodtak el
egymástól, mintha kígyó marta volna meg őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése