3.
rész
Ajka azonnal mosolyra húzódott, ahogy
szembe találta magát Lisa-val, a sebészeten dolgozó ápolónővel, aki nemcsak a
legjobb barátnője, hanem egyben a lakótársa is volt. A 20-as éveinek közepén
járó, barna hajú lánnyal akkor kötött barátságot, amikor Montreálba költözött,
és lakást keresett. A lány éppen kitűzte a kórház földszintjén található
hirdetőtáblára, hogy lakótársra van szüksége, amit kölcsönösen egy jelnek
fogtak fel, és a hirdetésnek még ideje sem volt néhány percet lebegni az
ajtóból beáramló huzatban, már le is került. Ennek már három éve, és mint az
hamar kiderült, mindketten jó döntést hoztak. Rövid idő alatt szoros barátság
alakult ki közöttük, és azon kívül, hogy együtt dolgoztak, és megosztoztak a
lakáson, gyakran jártak együtt moziba, kávézni, cukrászdába, vagy barangolták
be Montreál kis butikjait.
- Mi
kötötte le ennyire a figyelmedet? – kérdezte Lisa nyakát nyújtogatva, abba az
irányba tekintgetve, amerre néhány másodperccel korábban a doktornő is nézett.
- Semmi,
csak… elgondolkodtam – köszörülte meg torkát zavartan Meghan, miközben
szórakozottan kapcsolgatta tollát.
- Ó,
már látom – mosolyodott el mindent értőn Lisa, ahogy felfedezte a liftbe
beszálló két nyomozót – nyilván az csak véletlen, hogy éppen arra fordulva merengtél,
ahol Taylor nyomozó is álldogált, ugye? – húzta fel sokatmondón szépen ívelt
szemöldökét, miközben zöld szemében huncut fény csillogott.
- Taylor
nyomozó? – kérdezett vissza Meghan, hogy egy kis időt nyerjen, majd látszólag
unottan vonta meg vállát – észre sem vettem – fordult ismét abba az irányba,
mint, akinek tényleg nem tűnt fel eddig, hogy a férfi ott lenne a közelben, de
Lisa halkan nevetve ingatta meg fejét.
- Mikor
ismered már be végre, hogy odáig vagy érte? – kérdezte cinkosan kacsintva –
hidd el, egy épelméjű, jó ízléssel rendelkező nő sem vetne meg miatta! – tette
hozzá, majd nagyot sóhajtva dőlt neki a nővérpultnak – azok a széles vállak,
szinte könyörögnek, hogy az ember simítson rajtuk végig. Na, és a kék szemei…
jesszus! Mintha a vesédbe látna vele… - legyezte magát színpadias mozdulattal,
miközben Meghan égnek emelte szemét.
- Te
jó ég! Hogy lehet ennyire kikészülni egy fickótól? – értetlenkedett annak
ellenére, hogy ő is vonzónak találta a nyomozót, mire Lisa gyanakodva húzta
össze szemét, ő pedig folytatta – ha ennyire lenyűgöz, menj utána! Ha
szerencséd van, még utoléred a parkolóban – mutatott a lift irányába, de Lisa
határozottan rázta meg fejét.
- Hogyisne!
Aztán életem végéig gyötörhetne a bűntudat, hogy miattam maradtál le az
igaziról – emelte fel kezét megjátszott rémült arckifejezéssel, mire Meghan
elhúzta a száját, és miközben kiemelt egy kartont, és aláfirkantotta a nevét,
megszólalt.
- Ha
Eric Taylor nyomozó számomra az igazi, öngyilkos leszek – jegyezte meg
szarkasztikus humorral, mire Lisa kételkedve nézett rá.
- Azt
ne mondd, hogy rád semmilyen hatással nincs – bökte oldalba játékosan
barátnőjét, Meghan pedig komolyan bólintott.
- Hogyne
lenne! Idegesít! Valahányszor meglátom, a legrosszabbat hozza ki belőlem!
Öntelt, nagyképű, erőszakos, azt hiszi magáról, hogy a jelvénye feljogosítja
bármire! Pimasz, gyerekes, faragatlan…
- Hű…
- kerekedtek ki Lisa szemei – ez a fickó tényleg tud valamit. Még soha
életemben nem hallottalak senkiről ilyen szenvedélyesen beszélni – mosolyodott
el megértőn, mire Meghan hitetlenkedve nézett rá.
- Mondd,
figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? – tárta szét kezeit döbbenten, mire
Lisa magabiztosan dugta fehér egyenruhájának zsebébe kezeit, mely úgy állt
tökéletes alakján, mintha ráöntötték volna.
- Persze,
hogy figyelek – bólogatott ártatlan képpel – és ha engem kérdezel, ez a nyílt
utálat, amit mutatsz, pusztán arra szolgál, hogy eltitkold a valódi érzéseidet
Taylor nyomozó iránt, amit nagy valószínűséggel még magadnak sem mertél eddig
beismerni – válaszolta komolyan, miközben ellopott egy almát a nővérpultra
helyezett kosárkából, és elégedetten beleharapott.
- Kérlek
szépen, ne analizálj engem, jó?! – kapta ki a kezéből az almát ingerülten
Meghan – inkább azt mondd meg, mit keresel itt a traumán? Megint elszökött az
egyik beteged? – csipkedte meg tréfásan a nővért, remélve, hogy el tudja
terelni nemcsak a beszélgetést, de a gondolatait is a nyomozóról.
- Ezúttal
nem kóbor lelkekért jöttem, csak megkérdezni, mikor végzel? – csente vissza az
almáját, miközben Meghan az órájára pillantott, és meglepetten állapította meg,
hogy már 7 óra felé jár az idő.
- Még
van egy kis dolgom – ráncolta össze szemöldökét, miközben gyors fejszámolást
végzett – ha nem jön közbe semmi, pár óra múlva otthon leszek.
- Azt
nem várom meg – rázta meg fejét két falat között Lisa – alig állok a lábamon,
és estére a legjobb formámat kell hoznom – tette hozzá titokzatos mosoly
kíséretében, és Meghan figyelmét nem kerülte el, hogy zöld szeme csillogni
kezdett.
- Nahát!
– mosolyodott el Meghan mindent értőn – csak nem megint a titkos udvarlóddal
vacsorázol? – kérdezte, mire Lisa kislányos izgatottsággal bólintott – mikor
árulod el végre, ki az? Megöl a kíváncsiság! – lépett kissé közelebb,
összeesküvő mosollyal szája szegletében a doktornő, de Lisa határozottan nemet
intett.
- Egyelőre
mindketten élvezni akarjuk ezt a titkos kapcsolatot – magyarázta mosolyogva,
mire Meghan gyanakodva ráncolta össze szemöldökét.
- Nyugtass
meg, hogy nem nős a fickó! – vetette fel, és elég volt Lisa felháborodott
tekintetébe néznie ahhoz, hogy azonnal megbánja a feltételezését – sajnálom –
kért rögtön bocsánatot – csak kissé furcsállom, hogy eddig minden szerelemről
beszámoltál, most pedig már hónapok óta nem mondasz semmit.
- Még
szeretnék várni egy kicsit, amíg biztos lesz az egész – válaszolta komolyan
Lisa, és arcán jól látszott, milyen fontos neki, hogy Meghan megértse őt –
tudod, ő annyira más, mint akiket eddig ismertem! – sóhajtott mélyet, mialatt
zavartan kezdett el játszani a pulton lévő kartonok fedőlapjával – kedves,
őszinte, romantikus, udvarias – sorolta a jelzőket, miközben Meghan elnéző
mosollyal ajkán hallgatta – azt hiszem… talán butaságnak hangzik, de… - akadt
el egy pillanatra, majd nagy levegőt véve, halkan folytatta – azt hiszem, bele
tudnék szeretni – harapta be vörösre vált arccal Lisa, mire a doktornő
bólintott.
- Szerintem,
ezen már régen túl vagy – jegyezte meg somolyogva, mire Lisa játékosan bokszolt
bele felkarjába, éppen akkor, amikor egy másik ápolónő jelent meg mellettük.
- Dr.
Altman! – szólította meg a doktornőt, miközben jobb kezében egy kartont tartott
– 3 éves gyerek, az anyja úgy hiszi, feldugott az orrába egy kis játékautót –
közölte nyugodt hangon, melyből jól kivehető volt, hogy nem ez az első ilyen
eset, amivel találkozik.
- Nos,
téged vár a munka, engem meg az ágy – lépett kissé távolabb Lisa – jó
kutatómunkát! – köszönt el vidáman, majd a választ meg sem várva elhagyta az
osztályt, Meghan pedig sóvárogva nézett utána, majd nagyot sóhajtott.
- Hiszi?
Ezek szerint nem biztos benne? – fordult az ápolónő felé, átvéve tőle a
kartont, mire az, unottan vonta meg vállát, majd elindultak a vizsgáló felé.
Az elkövetkező 2 órában Meghan úgy érezte,
sosem jön el a szabadulás órája, amikor végre hazamehet. Sorban nyomták a
kezébe az aktákat, kisebb-nagyobb sérüléseket, rosszulléteket kellett ellátnia,
miközben hiába próbálta elmondani, hogy már réges-régen lejárt az ügyelet.
Amikor a sokadik eset után lehúzta véres gumikesztyűjét, és a szelektív
gyűjtőbe hajította, kilépett a vizsgálóból, és a nővérpult helyett, a
gyógyszeres szekrények felé vette útját, még mielőtt megint összefutna egy
nővérrel, aki szabad orvost keres. Amint beért a kis, eldugott helyiségbe,
hátát megtámasztotta a hideg csempén, és szemét lehunyva, mélyet sóhajtott. Úgy
érezte, álló helyében képes lenne elaludni, és bár szerette a hivatását,
felelősségteljes orvosként azzal is tisztában volt, hogy ha nem piheni ki
magát, sokkal nagyobb eséllyel néz el valamit, vagy vét hibát, ami a beteg
életébe is kerülhet. Végül erőt vett magán, és eltökélt arccal indult el az
orvosi öltözőszoba felé. Ahogy megjósolta, amint elhaladt volna a nővérpult
előtt, Diane, a délelőttös műszak főnővére, kezében egy újabb kartonnal, máris
felpattant székéről, ami korántsem volt egyszerű molett alkatának köszönhetően,
mégis meglepően fürge volt.
- Dr.
Altman! – szólította meg az orvost, de Meghan csak felemelte a kezét, úgy
hárította el a mondat többi részét, még mielőtt belefoghatott volna a nő.
- Átöltözöm,
és itt sem vagyok! – jelentette ki határozott hangon, miközben egy pillanatra
sem állt meg, de Diane nem adta magát ilyen könnyen.
- Csak
egy pillantást vessen rá, doktornő! – kérlelte, immár Meghan nyomába szegődve,
lobogtatva az aktát – 12 éves, láz, hányás, alhasi fájdalom… - sorolta a
tüneteket, miközben zihálva kapkodott levegő után, ahogy próbált lépést tartani
a doktornővel, mire Meghan megtorpant. Egy másodpercre lehunyta szemét,
miközben feltette magának a kérdést, miért nem tud ő is egyszerűen nemet
mondani, mint a legtöbb kollégája, majd megadva magát a sorsnak, Diane felé
fordult.
- Az
utolsó beteg! – emelte fel ujját figyelmeztető hangsúly kíséretében, szigorú
tekintettel, mielőtt átvette a kartont, miközben igyekezett figyelmen kívül
hagyni a hálás mosolyt, melyet az ápolónő küldött felé, aki most vadul
bólogatott, ő pedig a vizsgáló felé vette útját.
Meghan halkan tette be maga mögött az
ajtót, ahogy belépett szolidan berendezett, kis lakásuk ajtaján. Bár már
jócskán elmúlt 10 óra, biztos lehetett benne, hogy Lisa még mélyen alszik. Ezt
támasztotta alá a csend is, amely betöltötte a helyiséget. Kulcsait finoman az
előszobában található komódra helyezte, majd felakasztotta kabátját, lerúgta
cipőjét és átszelve a nappalit, meg sem állt a szobájáig, ahol nagyot sóhajtva
nyúlt el a hatalmas franciaágyon.
- Istenem,
de hiányoztál – suttogta réveteg, fáradt mosollyal az ajkán, majd még mielőtt
magával ragadta volna az álom, erőt vett magán, és a fürdőszoba felé vette
útját, hogy gyorsan letussoljon. Ahogy azonban belépett, hirtelen minden
fáradtsága tovatűnt, és földbe gyökerezett a lába a látványtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése