4.
rész
Szíve megdermedt, torka összeszorult, és
néhány másodpercig megmozdulni sem tudott, csak állt az ajtóban, és nem akarta
elhinni, amit látott. Lisa teljesen felöltözve a kádban feküdt, mely színültig
volt vízzel, amit vörösre festett az ápolónő vére, ami a csuklóját elcsúfító
vágásból eredt. Hirtelen felülkerekedett benne az orvos, és a pillanat tört
része alatt termett barátnője mellett. Az adrenalin megnövelte erejét, és a nő
hóna alá nyúlva, könnyben úszó tekintettel emelte ki a kádból, és helyezte a földre,
majd fejét oldalra fordítva, fölé hajolt, hogy megnézze, van-e még légzése. A
sírás fojtogatta torkát, amikor látta, hogy barátnője mellkasa meg sem mozdul. Máskor
piros ajkai most kékes-lilás színben játszottak, arca falfehér volt, vidám,
zöld szeméből eltűnt az élet. Miközben gyorsan kötszereket vett elő a
fürdőszobában található szekrényből, és nyomókötést helyezett a csuklón lévő
vágásokra, jobb kezének ujjával a pulzusát próbálta kitapintani nyakán. Szívét
jeges rémület járta át, amikor nem érezte lüktetni az eret. Szinte vakon
tapogatta ki zsebében a telefonját, és tárcsázta a segélyhívót. Egy egész
örökkévalóságnak tűnt, amíg felvették, miközben kihangosítva a készüléket, Lisa
teste mellé dobta, ő pedig megkezdte az újraélesztést. Annak fejét finoman
hátrahajtotta, majd mindkét tenyerét a nő mellkasára helyezte és ütemesen
nyomni kezdte.
- Gyerünk,
Lisa! – csuklott el hangja, miközben kétségbeesetten folytatta a szívmasszázst
– ne csináld ezt velem! – hajolt megint fölé, és kétszer levegőt fújt annak
légutaiba, hogy aztán ismét folytassa a mellkaskompressziót, éppen akkor,
amikor végre felcsendült a vonal végén a diszpécser hangja.
- 911
miben segíthetek? – kérdezte a kellemesen lágy, női hang, mire Meghan lenyelte
a gombócot a torkából.
- Dr.
Meghan Altman vagyok! – mutatkozott be remegő hangon, mialatt egy percre sem
hagyta abba barátnője újraélesztését – Sürgősen mentőre van szükségem! 25 éves,
fehér nő, felvágta az ereit. St.-Laurent Boulvard, 715. 2. emelet, 23/B!
Siessenek! Nincs pulzus, és nagyjából 3 perce folyik az újraélesztés! – hadarta
egy levegővel, mire a diszpécser biztosította róla, hogy hamarosan megérkezik a
segítség. – Könyörgöm, Lisa! – kérte suttogva, miközben érezte, hogy már alig
maradt ereje folytani a szívmasszázst, de semmi pénzért sem hagyta volna abba.
– Kérlek! – tört fel belőle tehetetlen dühvel, miközben észre sem vette, hogy a
mentők megérkeztek. Mindez csak akkor tudatosult benne, amikor egyikük finoman
megérintette a vállát, majd helyet cserélt vele. Rezzenéstelen arccal figyelte,
ahogy a mentőorvos ugyanazokat a vizsgálatokat elvégzi, amit ő is, majd
könnyeit nyelve rázta meg a fejét, amikor a férfi ránézett, és szemében
meglátta az együtt érző csillogást.
- Sajnálom
– jutottak el hozzá a távolból a szavak, majd az orvos a karórájára pillantott
– a halál ideje 10 óra 45 perc – hallotta meg azt a mondatot, amit orvosként
gyűlölt kimondani, és amiről sosem hitte, hogy legjobb barátnője teste fölött
fogja hallani. A fájdalom átjárta a lelkét, miközben hátát megtámasztva a
falnál, hátrahajtotta fejét, és végre szabadjára engedte könnyeit. Semmit nem
érzékelt abból, amit a mentősök csináltak, csak arra tudott gondolni, hogy ha
idejében hazajön, talán meg tudta volna akadályozni, miközben fogalma sem volt
róla, mi késztethette rá Lisát, hogy ezt tegye.
Eric érdeklődő tekintettel nézett fel az
impozáns épületre az utcáról, miközben bezárta a kék Ford típusú autó ajtaját. A
novemberi szél belekapott bőrkabátja szélébe, ő pedig kissé fázósan húzta össze
a cipzárt. Bár már elmúlt dél, a nap mégsem tudott olyan erősen sütni, minden
erőfeszítése ellenére sem, hogy felmelegítse a hideg montreáli levegőt. Ahogy
mélyen beleszívott a levegőbe, már érezhette a tél közeledtének
összetéveszthetetlen illatát, a kéményekből kibocsátott füst orrfacsaró bűzét,
mely keveredett a sült gesztenye ínycsiklandó illatával, amit a park
bejáratától nem messze árult egy férfi.
- Szóval,
mit keresünk itt? – kérdezte társától, aki éppen balerinákat megszégyenítő
kecseséggel került ki egy biciklis futárt.
- Tudod,
milyen a főnök – rántotta meg vállát unottan Bruce – biztosra akar menni.
- Ezt
értem – bólintott Eric, mialatt belépett a társasház előterébe, ahonnan lépcsőn
és lifttel is meg lehetett közelíteni a lakásokat. – De miért minket küldött?
- Kit
kellett volna? – kérdezett vissza válasz helyett társa – talán a kábszereseket?
Montoya és Phillips tárgyalásra készülnek, Larry és Hank…
- Fel
ne sorold az egész körzetet! – állította le türelmetlenül Eric – mindketten
tudjuk, hogy Randy miatt pikkel ránk Newton! – indult el a lépcsőn felfelé, és
amikor társa nem követte, kérdőn pillantott vissza – na, ne már! A második
emelet, ember! Nem mondod, hogy lifttel akarsz menni!
- Tartalékolom
az erőmet – húzta ki magát büszkén Bruce, mire a nyomozó hitetlenkedve rázta
meg fejét, majd nevetve még egyet fellépett a lépcsőn.
- Fent
találkozunk – búcsúzott el vidáman, majd mielőtt továbbment volna, még
visszaszólt – ja, egyébként a lift nem működik – mutatott a postaládákra
kifüggesztett hófehér lapra, mintegy mellékesen, melyen nyomtatott nagy
betűkkel hirdették, hogy a lift, sajnálatos módon meghibásodott, mire Bruce
káromkodni kezdett.
- Az
Istenit neki! Miért nem a liftre ragasztják?! – bosszankodott, majd néhány
lépéssel, kettesével szedve a fokokat, pillanatok alatt beérte társát, aki nem is
leplezte jókedvét. A mosoly azonban rögtön eltűnt ajkáról, amikor beléptek a
kis lakásba, ahol már néhány egyenruhás rendőr is dolgozott, valamint ott
voltak a mentősök is, akik éppen a halottkémmel tárgyaltak. Eric egyenesen
hozzájuk ment, majd pillantása sajnálkozva szaladt végig a fiatal nőn, aki a
padlón feküdt.
- Öngyilkosság?
– kérdezte, miközben kutatón nézett körül a helyiségben, mire a halottkém, egy
magas, vékony testalkatú, kopaszodó, fekete keretes szemüveget viselő férfi
bólintott.
- Úgy
tűnik – értett egyet a tömör megállapítással, mialatt a mentősök elkezdték
elpakolni eszközeiket – a lakótársa talált rá. Orvos, de már nem tudta
megmenteni – bökött fejével a nappali túloldalán található konyha irányába,
mire Eric ösztönösen arra fordította fejét, és szája elnyílt meglepetésében,
amikor meglátta, hogy Meghan Altman ül a konyhapult mellett. Tekintetét nem
tudta levenni a nőről, akiből most korántsem sugárzott az a magabiztosság, ami
olyan jellemző volt rá. Sokkal inkább megtört volt, sebezhető, elveszett. Egyik
kezében egy bögrét szorongatott, másikkal homlokán simított végig, mialatt
barna szeme a távolba révedt. Láthatólag semmit nem fogott fel abból, ami
körülötte zajlott. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy odamegy hozzá,
végül elvetette az ötletet. Nem volt biztos benne, hogy éppen az ő társaságára
vágyna egy ilyen megrázkódtatás után a doktornő, azon kívül, fogalma sem volt
róla, mit mondhatna. Még 24 óra sem telt el azóta, hogy szópárbajt folytattak,
és nem a legjobb hangulatban váltak el egymástól. Túl sutának érezte volna, ha
most éppen ő próbálná vigasztalni.
- De
utálom a munkámat! – zökkentette ki gondolataiból Bruce hangja, ahogy a férfi
elborzadva nézett le Lisa holttestére – most mondd meg! Mégis, milyen világot
élünk, ahol egy fiatal nő nem lát más kiutat, csak az öngyilkosságot? – tette
fel a költői kérdést, amire Eric nemcsak azért nem válaszolt, mert nem volt rá
jó válasz.
- Mit
tudtál meg? – kérdezte halkan, így is megadva a tiszteletet az áldozatnak, mire
társa elővette fekete jegyzettömbjét.
- Lisa
Fisher, 25 éves. A Montreal Megyei Kórházban dolgozott ápolónőként, a sebészeti
osztályon – sorolta a tényeket monoton hangon. Egy kivülálló számára talán
érzéketlenségnek tűnt volna, de aki egyszer is a rendőrség kötelékébe lépett,
pontosan tudta, hogy szükség van az ilyen védelmi mechanizmusra. – Ma reggel
ért haza a kórházból, éjszakás volt, akárcsak Dr. Altman.
- Ő
mikor ért haza? – kérdezte Eric, ügyelve rá, hogy még csak ne is nézzen a
doktornő felé, ami nem kerülte el Bruce figyelmét, de ezúttal, jó érzékkel, nem
tette szóvá.
- 10
óra körül – válaszolta – a diszpécserhez nagyjából negyed 11-kor érkezett be a
hívás, 10 perccel később már a mentősök is megérkeztek, de nem tudtak segíteni.
Behatolásnak nincs nyoma, az ajtó zárva volt, amikor a doktornő megérkezett.
Azt hiszem, a mi munkánk itt véget ért – sóhajtott mélyet Bruce, mire Eric
nehezen bólintott, végül tekintete mégis Meghan felé vándorolt, aki még mindig
ugyanabban a testhelyzetben ült a pult mellett.
- Azért
én beszélek vele – túrt bele hajába zavartan, mire Bruce egyetértőn bólintott.
- Menj
csak, de szerintem, már mindent elmondott a járőröknek – vetette fel, majd
legyintett, amikor látta, hogy társa már nem is figyel rá. Meghan képtelen volt
elhinni, hogy mindez megtörténik. Minden pillanatban azt várta, hogy egyszer
csak meghallja telefonja ébresztő zenéjét, vagy nyílik az ügyeletes orvosi
szoba ajtaja, hogy felébresszék, és ő rájön, hogy az egész csak egy rossz álom,
Lisa él, készül a randevújára, és nem fekszik holtan a fürdőszoba padlóján. Nem
állják körbe rendőrök, nem vizsgálja egy halottkém, akinek minden mozdulatából
olyan természetesség áradt, amitől Meghan gyomra felkavarodott. Gondolataiból
egy pohár víz rántotta ki, melyet egy erős férfikéz tartott elé, ő pedig meglepetten
emelte fel könnyben úszó tekintetét a tulajdonosára. Csüggedten hunyta le
szemét, amikor meglátta, hogy Taylor nyomozó az.
- Éppen
maga hiányzott most az életemből – sóhajtott Meghan, és hangjából jól kivehető
volt, egyáltalán nem örül a viszontlátásnak.
- Sajnálom,
ami a barátnőjével történt – szólalt meg halkan Eric, és annyi együtt érzés
áradt hangjából, amivel sikerült meglepnie a doktornőt, aki most
békülékenyebben nézett rá. – Van róla elképzelése, miért akart öngyilkos lenni?
– kérdezte, miközben igyekezett elűzni magától az érzést, milyen szívesen a
karjaiba zárta volna a nőt, aki még sosem tűnt olyan törékenynek, mint ebben a
pillanatban. Megrémítette a gondolat, hogy védeni akarja, megóvni mindattól,
amin át kell mennie.
- Nem
öngyilkosság volt! – jelentette ki határozottan Meghan, miközben szemébe
visszatért a tűz, és lassan felemelkedett a székről, úgy nézett farkasszemet a
nyomozóval – Lisát megölték, és én tudni akarom, hogy ki tette! – tette hozzá
magabiztosan, mire Eric meglepetten nézett vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése