Kérdések nélkül 2. rész

2. rész

Bruce Freeman érdeklődve támaszkodott meg az ajtófélfában, és somolyogva figyelte, ahogy társa próbál lekászálódni a vizsgálóasztalról, miközben a doktornő tüntetőleg hátat fordított mindkettőjüknek.

- Csak ellátta a sérüléseimet… - köhécselt zavartan Eric, miközben szándékosan nem vett tudomást társa kaján vigyoráról – a vérmérgezés miatt… mármint… mindegy! Hol a kávém?! – morrant Bruce-ra, aki még csak nem is erőlködött, hogy elrejtse előle komisz mosolyát.

- Dr. Altman – bólintott köszönésképpen a nő felé, aki ezúttal felé fordult, és mosolyogva viszonozta a gesztust. Noha Taylor nyomozó az idegeire ment, és valahányszor összefutottak a kórházban, a pokolba kívánta, társával, a 30-as éveinek közepén járó, szikár termetű férfival semmi problémája nem volt. Ahogy belenézett a mindig vidáman csillogó barna szemeibe, nehezen hitte el, hogy valóban rendőr. Az ő fejében teljesen más kép élt a törvény őreiről. Szigorúak, magabiztosak, erőszakosak, olyanok, akik azt hiszik, a törvény felett állnak, éppúgy, ahogy Eric Taylor is hiszi magáról. – Örülök, hogy megint látom – rántotta ki gondolatai közül a férfi, miközben beljebb lépett, és egy papírpohárban kávét nyomott társa kezébe. – Randy?

- CT és röntgen vizsgálaton – válaszolt a férfi helyett a doktornő – holnap kikérdezhetik – tette hozzá, majd Eric felé fordult – két hét múlva varrat szedés – figyelmeztette komoly hangon – addig is két naponta cserélje a kötést, és ha nehezen gyógyul, vagy vörösödik a környéke, jöjjön vissza!

- A világért sem zavarnám feleslegesen – gúnyolódott Eric bosszúsan, és fogalma sem volt, hogy kire dühös leginkább. A doktornőre, amiért ilyen vonzó, és hívogató az ajka, társára, amiért megzavarta őket, vagy önmagára, amiért hagyta, hogy hatással legyen rá a nő.

- Emiatt ne fájjon a feje – legyintett látszólag könnyedén a doktornő – a kollégákkal felosztjuk a satnyább eseteket. Nekem megéri egy kávé árát, hogy elkerüljem magát – mosolygott rá örömtelenül, majd Bruce felé fordult – utánanézek Randy vizsgálati eredményeinek. Egy perc és jövök, kérem, várjon meg itt – változott meg hangja, mire Bruce nevetését elfojtva bólogatott.

- Satnya?? Az eszem megáll ettől a nőtől! – ugrott le az asztalról mérgesen Eric – még életemben nem találkoztam ilyen… ilyen… - kereste a szavakat ingerülten, mire Bruce aprót kortyolt a kávéjából.

- Gyönyörű? – segítette ki gálánsan, de az úgy nézett rá, mint egy esze hagyottra.

- Arrogáns, beképzelt… - sorolta a nem éppen hízelgő jelzőket, egyre inkább belelovallva magát dühébe.

- és gyönyörű – ragaszkodott álláspontjához Bruce, de Eric figyelmen kívül hagyva, beszélt tovább.

- Nagyképű, pökhendi, öntelt…

- és gyönyörű – somolygott kollégája a kávéja felett, mire Eric megállt közvetlenül előtte.

- Befejezted? – kérdezte fojtott hangon, mire Bruce ártatlan képpel vonta meg vállát.

- Ismerd be, hogy gyönyörű… és okos – tette hozzá vidáman, és farkasszemet nézett kollégájával, aki összeszorította ajkát. Mivel társa nem tágított, csak tartotta a szemkontaktust, mély levegőt vett.

- Ha beismerem, hogy gyönyörű, békén hagysz? – kérdezte mogorván, mire Bruce visszafogottan bólintott – gyönyörű – préselte ki magából a jelzőt, mire társa szélesen elmosolyodott.

- Tudtam, hogy tetszik neked – vigyorgott rá a pohár pereme felett, Eric pedig gúnyosan húzta el száját.

- Tetszik? Nekem? – kérdezte látszólag könnyedén, miközben hátat fordított társának, hogy az ne vehesse észre arcán, hogy nem mond igazat. – Ne nevettesd ki magad! Ha beütne egy apokalipszis, és ketten maradnánk ezen a bolygón, előbb mérgezném meg a kávéját, mintsem egy ujjal is hozzáérjek! – fejtette ki véleményét, miközben igyekezett fejéből kiűzni a nő csábító ajkának látványát.

- Ha ketten maradnánk ezen a bolygón, meg is innám – hallotta meg Meghan kimért, közönyös hangját, mire egy másodpercre lehunyta szemét, Bruce pedig hangosan felnevetett – Randy CT eredménye negatív, de hat bordája eltörött, és zúzódások vannak a mellkasán és a csípőjén. Egy darabig nálunk marad, de nincs kihallgatható állapotban – tette hozzá, még mielőtt újabb vitába bonyolódnának a nyomozóval, aki a hír hallatán bosszúsan túrt bele dús, sötét hajába. – Holnap meglátogathatják, és feltehetik a kérdéseiket. A 438-as szobában kapott helyet.

- Állítok őröket az ajtó elé – bólintott Bruce megértőn, és azonnal telefonja után nyúlt, hogy intézkedjen, miközben az ajtóban megjelent egy magas, szőke, 30-as éveinek közepén járó férfi, fehér köpenyben, és széles mosollyal az ajkán, mellyel inkább hasonlított egy címlapfotóra, mint orvosra.

- Mikor végzel? – szegezte a kérdést a doktornőnek, mire Eric gyanakodva húzta össze szemét, és ellenséges pillantással mérte végig az orvost, akiről sütött a magabiztosság, és a tudat, hogy bármelyik nőt megkaphatja, Eric pedig nem értette, miért zavarja annyira, hogy a fickó jelenleg éppen Dr. Altman-t akarja. – Arra gondoltam, elmehetnénk reggelizni, ismerek egy nagyon hangulatos kis kávézót – javasolta sármos mosoly kíséretében, miközben beljebb lépett a vizsgálóba, és figyelmen kívül hagyva a két nyomozót, egészen közel állt meg Meghan előtt, aki észrevétlenül lépett kissé hátrébb, mely azonban nem kerülte el Eric figyelmét.

- Ez igazán kedves tőled, Kenneth, de lassan 25 órája bent vagyok – hárította el udvariasan a meghívást Meghan – hulla fáradt vagyok, muszáj hazamennem és aludnom.

- Sebaj, nekem egy vacsora is tökéletesen megfelel – ragaszkodott a közös programhoz a fiatal orvos, miközben Bruce befejezte a telefonálást, és társa mellé lépett.

- Az őrök 10 perc múlva itt lesznek, mi végeztünk mára – jelezte Eric felé, aki azonban mozdulatlanul állt és a doktornő válaszát figyelte. – Taylor… khm… - figyelmeztette ismét, miközben elnyomta a mosolyt, ahogy felfedezte társa szemében a féltékenység szörnyének vibrálását.

- Estére már van programom, de köszönöm – utasította el ismét az orvost. Annak ellenére, hogy Dr. McGee minden facér nő, és lányos anya álma lett volna, megnyerő külsejével, elbűvölő mosolyával, és lehengerlő stílusával, volt benne valami, ami távol tartotta a doktornőt attól, hogy igent mondjon a számtalan meghívások bármelyikére.

- Ugye, tudod, hogy sosem fogom feladni – nézett bele mélyen a nő szemébe a férfi elszánt, vágyakozó tekintettel, mire Meghan kényszeredetten felnevetett.

- Hízelgő – fonta karba kezét távolságtartón a doktornő – de most, ha megbocsátasz, mennem kell, még rengeteg beteg vár rám – kért elnézést, majd távozott a vizsgálóból, magukra hagyva a férfiakat.

- Találkoztunk már? – nézett érdeklődve a doktor Eric-re, ahogy észrevette, milyen gyanakodva nézi őt a nyomozó, és kényelmetlenül kezdett feszengeni, amikor a férfi nem válaszolt, csak továbbra is hidegen nézte őt.

- Arra emlékezne – válaszolta nyugodt hangon Eric, mire Kenneth idegesen mosolyodott el, és arcán jól látszott, próbálja értelmezni az elhangzottakat.

- Azt hiszem, ideje mennünk! – avatkozott közbe Bruce, és társa vállára helyezte kezét, úgy irányította ki a helyiségből – viszlát, doktor! – köszönt el, majd a folyosóra lépve, halkan nevetve szólal meg újra – mérgezett kávé, mi?

- Tessék? – kérdezett vissza Eric, aki láthatólag még mindig a gondolataiba mélyedt. Nem értette, mi ütött belé, miért zavarta annyira, hogy az a fickó flörtölt és randevúra hívta a doktornőt, azt a nőt, akinél jobban még senki nem idegesítette ezen a világon.

- Csak azt mondom, hogy ahhoz képest, hogy semmit nem akarsz Dr. Altman-tól, és egyáltalán nem is tetszik neked, a képedre volt írva, hogy szíved szerint, egyetlen lövéssel terítetted volna le azt a ficsúrt, amiért el merte hívni valahova – nevetgélt vidáman még mindig, mire Eric bosszúsan nézett rá.

- Szó sincs ilyesmiről – utasította el határozottan a feltételezését is annak, hogy féltékeny lett volna – Van valami a tekintetében, ami nem tetszik.

- Az, ahogy a doktornőre néz? – húzta fel kérdőn szemöldökét a nyomozó, mire Taylor úgy nézett rá, mint egy őrültre.

- Nem érdekel, hogy néz rá! Egyszerűen csak gyanús! – jelentette ki, de hangjában bizonytalanság vibrált, amit a másik is észrevett.

- Mi gyanús benne? – kérdezte Bruce, mialatt megnyomta a lift hívógombját – hogy ellentétben veled, ő nem mérgezné meg a doktornő kávéját egy apokalipszis után, hanem kihasználná a helyzetet, mint minden normális férfi rajtad kívül? – húzta csipkelődve társát és egyben legjobb barátját, akivel már majdnem 5 éve alkottak egy csapatot. – Vagy az nem tetszik benne, hogy ő is észrevette, amit te, jelesül, hogy Dr. Altman gyönyörű nő.

- Fogd be! – zárta rövidre Eric a beszélgetést, miközben magában fortyogva fonta keresztbe karjait, így jelezve, hogy részéről lezárta a beszélgetést, tekintete pedig türelmetlenül tévedt a lift hívógombjára, hogy aztán ismét megnyomja, mintha azzal legalábbis felgyorsíthatná a szerkezetet, barátja pedig még csak nem is erőlködött, hogy elrejtse előle kaján jókedvét.

Meghan tűnődve figyelte a két férfit, miközben azon gondolkodott, mi történt a vizsgálóban, amikor Taylor nyomozó szemébe nézett. Azt el kellett ismernie, hogy vonzó férfi volt. Sötét, dús haja szinte hívogatta ujjait, hogy túrjon közéjük, kidolgozott felsőteste, kék szeme bármelyik nőt levette volna a lábáról, ajkának érintése pedig olyan érzéseket váltott ki belőle, amit még sosem érzett azelőtt. Bár a modora hagyott bőven kivetnivalót maga után, amikor belenézett a szemébe, mintha meglátott volna benne valamit, ami azelőtt elkerülte a figyelmét, vagy nem mutatta meg neki a nyomozó. Gyengédséget látott benne, és mintha abban a pillanatban lekerült volna a keménység álarcra a férfiról. Meghan mélyet sóhajtott és észrevétlenül rázta meg fejét, hogy kiűzze belőle a képet, és erőszakkal nyomja el magában az ismeretlen érzéseket, melyeket életre keltett benne a nyomozó. Éppen felkapott egy újabb kartont, reményei szerint az utolsók egyikét, hogy folytassa munkáját, amikor valaki megérintette a vállát, ő pedig meglepetten fordult hátra.