6.
rész
Meghan nem értette, hogy ha egyszer
felkeltette az érdeklődését, és ő is furcsának találta Lisa halálát, miért
utasítja el mégis, hogy nyomozzon az ügyben. Nem kellett sokáig tépelődnie,
mert Eric megszólalt.
- Szívesen
segítenék, de nem tehetem – tárta szét kezeit tehetetlenül, Meghan pedig nem
akart hinni a fülének.
- De
azt mondta, felkeltettem az érdeklődését – kapaszkodott az utolsó lehetőségbe a
doktornő, mire Eric sajnálkozva simított végig kissé borostás állán.
- Ez
így is van – erősítette meg korábbi kijelentését, majd még mielőtt ismét
felcsillant volna a remény szikrája a nőben, azonnal folytatta – de ez kevés
ahhoz, hogy nyomozást folytassak. A legtöbb, amit tehetek, hogy bejön velem a
kapitányságra, vallomást tesz, elmondja, amit nekem az imént, és megpróbálom
meggyőzni a kapitányt – javasolta, és maga sem értette, miért próbál ilyen
buzgón segíteni annak a nőnek, aki megismerkedésük óta csak idegesítette.
- Rendben!
– egyezett bele azonnal Meghan, miközben felállt az asztaltól, így jelezve a
férfinak, hogy egy percet sem akar elvesztegetni. Amikor azonban benyúlt
kabátjának zsebébe, hogy rendezze a számlát, hirtelen eszébe jutott, hogy
tárcája a lakásban maradt, de úgy tűnt, Ericben fel sem merült, hogy
osztozzanak a végösszegen, mert egyenesen a pulthoz ment, és kifizette a
fogyasztásukat. – Köszönöm, majd megadom… – köszörülte meg zavartan torkát
Meghan, akinek felettébb kellemetlen volt elfogadni a meghívást éppen a
nyomozótól.
- Meghívtam,
emlékszik? – kacsintott rá Eric mosolyogva, mire Meghan sután viszonozta,
miközben kiléptek a kávézóból. A nyomozó egyenesen az autójához vette volna az
irányt, de megtorpant, amikor észrevette, hogy a doktornő nem követi. Ahogy
visszanézett háta mögé, látta, hogy Meghan komor tekintettel néz fel lakásának
épületére, és tanácstalanul rágcsálja alsó ajkát – valami baj van? – kérdezte,
mialatt közelebb lépett, Meghan pedig fázósan húzta össze magán a kabátot.
- Semmi,
csak… - akadt el egy pillanatra, majd a férfira nézett, és feszengve vonta meg
vállait – szeretnék átöltözni, de nem tudom… vagyis, még soha nem voltam ilyen
helyzetben… - kereste a megfelelő szavakat, és meglepetten nyelt nagyot, amikor
Eric egészen közel állt meg hozzá, neki pedig bekúszott orrába a férfias
arcszesz illata.
- Menjünk
– nézett rá megnyugtatón, és ha mindezt nem találta volna elég furcsának, és
szokatlannak a nő, az is teljesen összezavarta, ahogy ő reagált a férfi
kedvességére. Nemcsak, hogy nem zavarta, sőt jól esett neki, hanem valóban meg
is nyugtatta a tudat, hogy ott van vele. Eric szó nélkül kísérte fel a lakásba,
ahol már csak Bruce álldogált, láthatóan rá várt. A mentősök, a járőrök már
elmentek, ahogy Lisa sem feküdt már a fürdőszoba padlóján.
- Sajnálom,
ami történt, Dr. Altman – szólalt meg halkan, együtt érzéssel a hangjában
Bruce, amire Meghan csak bólintott, és azonnal a szobájába ment, hogy
átöltözzön. A legkevésbé sem szeretett volna több időt tölteni a lakásban, mint
amennyit feltétlenül muszáj volt. – Hogy érzi magát? – fordult most kollégája
felé, mire Eric a nélkül válaszolt, hogy szemét egy pillanatra is levette volna
a szobaajtóról, mely mögött eltűnt a nőt.
- Szerinted,
hogy érzi magát? Holtan találta a legjobb barátnőjét, és orvos létére semmit
nem tehetett érte – válaszolta komoran, mire Bruce érdeklődve ráncolta össze
szemöldökét, de nem szólt semmit, társa pedig folytatta – nem akarja elfogadni
az öngyilkosságot – tette hozzá halkabban, hogy a résnyire nyitva hagyott ajtón
keresztül véletlenül se hallja meg a doktornő, amiről beszélgetnek.
- Ez
természetes reakció – vont vállat Bruce könnyedén, és arcán látszott, nem is
egyszer találkozott már hasonlóval munkája során.
- Nála
azért ennél egy kicsivel többről van szó – húzta el száját Eric – szilárdan
hisz benne, hogy… - akadt el a szava, ahogy az ajtó nyílásán át meglátta, amint
Meghan elmegy az ágy mellett, és egy könnyed mozdulattal kapta le magáról
vajszínű blúzát, melyen már megszáradt Lisa vére. A blúz alatt nem viselt mást,
csak egy hófehér melltartót, mely szinte világított bronzszínű bőrén. Szája
kiszáradt és tekintetét nem tudta levenni a karcsú alakról, melyet mindig is
sejtett, hogy a zöld műtős ruha takar. - …hogy valaki… - próbálta ismét
felvenni mondanivalójának fonalát, de sehogy sem tudta kivonni magát a doktornő
hatása alól. Nevetséges módon szinte irigyelni kezdte annak dús barna haját,
amiért finoman megcirógathatja a selymes bőrt hátán.
- Megölte?
– zökkentette ki Bruce, és hangjából jól kivehető volt a kajánság – ugye,
tudod, hogy Dr. Altman hivatásából fakadóan, pontosan tudja, hogyan öljön meg,
ha rájön, hogy leskelődsz utána – jegyezte meg vidáman, mire bezsebelhetett egy
mérges pillantást.
- Leskelődni?
Én? Te nem vagy ép! Csak… pont odatévedt a tekintetem – köhécselt zavartan,
miközben megint a háló irányába sandított, de legnagyobb sajnálatára, ott már
nem látott senkit.
- Odatévedt
– ismételte meg gúnyosan Bruce – és ha már ott volt, úgy gondoltad, jó helyen
van, ezért ott is hagytad – nevetett halkan, és Eric éppen mérgesen válaszolni
akart volna, de abban a pillanatban megjelent Meghan, neki pedig ismét torkára
forrt a szó. A doktornő ezúttal egyszerű farmernadrágot viselt, mely azonban
tökéletesen simult karcsú csípőjére, hozzá pedig egy laza szabású farmeringet
választott, melynek néhány gombját kigombolva hagyta, így ráirányította Eric
figyelmét kecses nyakára.
- Mehetünk?
– kérdezte Meghan kissé idegesen, miközben minden idegszálával próbálta
elkerülni, hogy a fürdőszoba irányába kelljen néznie. Ericnek is feltűnt a
nőből áradó feszültség, így azonnal bólintott, és meg sem álltak a szolgálati
autóig. Az út során, a kapitányságig Eric néhány mondatban felvázolta, amit
Meghan mondott neki, hogy Bruce is képet kapjon a fejleményekről, miközben a
doktornő néma csendben ült a hátsó ülésen, és a mellettük elhaladó kirakatokat
nézte, noha agya semmit nem fogott fel belőle. Ehelyett szinte kockáról kockára
vetítette le maga elé az elmúlt néhány évet Lisa-val, arra keresve a választ,
valóban önkezével vethetett-e véget életének. Hiába kutatott azonban emlékei
között, egyetlen olyan pillanatot sem talált, ami megmagyarázta volna a
történteket.
- Megérkeztünk
– rántotta ki emlékei közül Eric hangja, mire nagyot sóhajtott, és kiszállt az
autóból. Az elkövetkező másfél óra volt Meghan életének egyik legnehezebb
másfél órája. Percről percre be kellett számolnia a reggelről, onnantól, hogy
elváltak Lisa-val, egészen addig, amíg megérkeztek a mentősök. Ez nemcsak
felelevenítette benne a történteket, olyan intenzíven, hogy szinte újra élte az
egészet, hanem fájdalmasan vágta arcába a kemény igazságot, Lisa halott, és már
soha többé nem láthatja. A nyomozók kifaggatták Lisa múltjával kapcsolatban,
beszéltették barátságukról, volt párkapcsolatairól, ő pedig abban a reményben,
hogy segíti a nyomozást, minden kérdésre őszintén felelt. Eric magabiztosan,
mégsem tolakodón tette fel kérdéseit, jól látszott, van benne gyakorlata,
hogyan bánjon az emberekkel, miközben minden választ pontosan fel is jegyzett.
Meghan-nek jól esett az együtt érzés, ami tekintetéből áradt felé a beszélgetés
során, és bár lelkileg megviselte a vallomás, biztos volt benne, hogy a nyomozó
megtalálja Lisa gyilkosát, ami erőt adott neki, hogy kitartson. – Még egy
utolsó kérdés – nézett Eric a nőre, és figyelmét nem kerülte el, milyen fáradt
a tekintete – volt bárkivel konfliktusa Ms. Fisher-nek az elmúlt hetekben?
- Nem
– rázta meg fejét Meghan, mire Eric sokatmondó pillantást váltott társával, aki
a vallomás felvétel során egyetlen alkalommal sem szólalt meg, csak némán
figyelt.
- Végeztünk
– állt fel az asztal túloldalán a nyomozó, és Meghan kérdő pillantását látva,
folytatta – egy kis időbe telik, amíg legépeljük a vallomását, addig a
pihenőben ihat egy kávét – javasolta előzékenyen, mire Bruce is felállt, és
kinyitotta a kihallgató szoba ajtaját.
- Odakísérem
– szólalt meg halkan, miközben látta, hogy Eric a kapitány irodája felé veszi
útját.
Eric, kezében a nő vallomásával, annak
ellenére csalódottan lépett ki felettese irodájából, hogy már akkor tudta, mire
számíthat, amikor belépett. Tisztában volt vele, hogy semmi nem volt a
kezükben, ami indokolta volna, hogy gyilkosságként kezeljék az ügyet, és mérges
is volt magára, amiért, mint egy taknyos kezdő, a tények és bizonyítékok
helyett, az érzelmeire hallgatott. Amint idáig jutott gondolatban, rémülten
rázta meg fejét. Érzelmek? Mégis miféle érzelmek? Hiszen ő semmiféle érzelmet
nem táplál Meghan Altman iránt, leszámítva, hogy valahányszor meglátja, a
legrosszabb énjét hozza ki belőle. Soha egy nő sem idegesítette annyira, mint a
doktornő. Dr. Altman-t egy egoista, beképzelt, öntelt, karrierista nőszemélynek
tartotta, aki tökéletesen testesítette meg mindazt, amitől apja világ életében
óvta. Kikészítette a rátartiságával, ahogy büszkén felszegte az állát,
valahányszor hozzá beszélt, dühítette, ahogy ajkát gunyoros mosolyba húzta, ahogy
barna szemében megjelentek a csúfondárosság szikrái. Bosszantotta, amiért éles
eszével a pillanat tört része alatt tudott csípős választ adni, és úgy tűnt,
meg sem erőltette magát, amikor egyetlen jól irányzott mondattal célba talált.
- Még
hogy érzelmek! – rázta meg fejét bosszúsan – semmit nem érzek iránta! Az
égvilágon semmit! – jelentette ki, miközben határozottan bólintott is mellé, és
magabiztosan nyitott be a pihenő szobába, ahol azonban megtorpant, és
tekintetét nem tudta levenni az elé táruló látványról. Meghan a kanapén feküdt,
kabátjából párnát formázott, és békésen aludt. Eric pillantása simogatón futott
végig a formás lábakon, a keskeny csípőn, az ing V-kivágásán, mely csak
sejtetni engedte a telt kebleket, a szépen ívelt szemöldökön, mely néha enyhe
ráncba futott, így jelezve, hogy talán nem is olyan békés a nő álma. – Tényleg
gyönyörű – motyogta maga elé halkan, ahogy becsukta a pihenő ajtaját, és mint
egy párduc, olyan halkan lépett közelebb a kanapéhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése