8.
rész
Eric ütemesen csapkodta tenyerét a
mappával, miközben meredten bámulta a pihenő csukott ajtaját, mintha azt várná,
kinyílik, megjelenik a doktornő, és visszavonja korábbi kijelentését. Fejéből
nem tudta kiverni az elszánt tekintetet, a csalódott hangot, a megvetést,
melyet felcsillanni látott szemeiben. Ostobának tartotta magát miatta, de
határozottan zavarta, hogy a doktornő azt hiszi, a könnyebbik utat választja,
és azért nem nyomoz Lisa Fisher halálának ügyében.
- Önfejű
nőszemély! – dohogott hangosan, miközben fel-alá kezdett járkálni a kis
helyiségben – nyomozni fog! Mégis miben? Hogyan? – kérdezte magától, és helyet
foglalt a kanapén, de rögtön fel is állt. Tétován kinyitotta az aktát, és
olvasgatni kezdte Meghan vallomását. – Nem kell neki bizonyítanom semmit! –
jelentette ki határozottan, mialatt mérgesen csukta össze a dokumentumot. – Azt
hiszi, a rendőrségi munkához is ért – morgott tovább sértetten, majd öles
léptekkel az ajtóhoz ment, és olyan hévvel tépte fel, hogy szinte kiszakította
a helyéről, hogy aztán meg se álljon asztaláig, amellyel szemben társa üldögélt
számítógépe előtt, és elmélyülten gépelte jelentésüket az ügyről. Miközben
helyet foglalt, elgondolkodva ráncolta össze szemöldökét, és újra lepörgette
fejében a doktornővel való beszélgetést. – Hol vannak a vallomások a Fisher
ügyben? – kérdezte mintegy mellékesen, mire Bruce meglepetten nézett rá, és
jobb kezével felemelt néhány lapot, melyet aztán társa elé dobott.
- Minek
az neked? – kérdezte kíváncsian, majd elkerekedett szemekkel, túljátszott
döbbenettel folytatta – csak nem kiveszed a részed a jelentés megírásából? Idén
korábban lesz karácsony?
- Nagyon
vicces vagy! – mordult rá Eric bosszúsan, majd futólag átlapozta a járőrök,
mentősök és a halottkém vallomását – Mikorra kéri a kapitány a teljes
jelentést?
- Holnapra
– válaszolta gyanakodva Bruce, mire Eric bólintott.
- Dogett
bíró még mindig az adósod, amiért elintézted a tilosban parkolását? – kérdezte,
miközben futólag, észrevétlenül simított végig ujjával a ragtapaszon, melyet
néhány perccel korábban helyezett Meghan a homlokára, és amikor Bruce összevont
szemöldökkel bólintott, nagy levegőt vett – Kérj tőle végzést! Azt akarom, hogy
boncolják fel Lisa Fisher-t! – jelentette ki magabiztosan, mire Bruce
hitetlenkedve nézett rá.
- Az
öngyilkos lányt? Minek? Teljesen egyértelmű, hogy saját kezével vetett véget az
életének – értetlenkedett a férfi, mire Eric mérgesen dobta le tollát az
asztalára.
- Nekem
nem egyértelmű, világos? Vannak homályos részletek, aminek a végére akarok járni!
– válaszolta határozottan, Bruce azonban kajánul elvigyorodott.
- Be
akarsz vágódni a doktor néninél? – kérdezte pimaszkodva, de Eric gyilkos
pillantást lövellt felé.
- Neki
ehhez semmi köze! Egyszerűen csak biztosra akarok menni, és kész! – vetette
oda, majd folytatta – csak tedd, amit mondtam! Kérj egy boncolást, méghozzá
soron kívül, én addig lefuttatom a híváslistáját. Teljesen ki akarom zárni az
idegenkezűség lehetőségét – tette hozzá, mire Bruce nagyot sóhajtott, és a
telefon után nyúlt, de mielőtt tárcsázni kezdett volna, még megszólalt.
- Vagy
inkább bizonyítani a doktornőnek, hogy neked van igazad – jegyezte meg halkan,
Eric azonban válasz nélkül hagyta a megjegyzést, inkább elmerült az akták
tanulmányozásában, így nem láthatta, hogy Bruce somolyogva figyeli. Bár biztos
volt benne, hogy Dr. Altman téved, és Lisa Fisher öngyilkos lett, titokban
reménykedett benne, hogy ez az ügy közelebb hozza egymáshoz a doktornőt és
társát, akik meglátása szerint, azóta vonzódtak egymáshoz, mióta először
találkoztak. Hogy a doktornő miért tagadta olyan egyértelműen, ami rajta kívül
mindenki számára egyértelmű volt, azt nem tudta, de Eric óvatosságát pontosan
értette. Mégis bízott benne, hogy Meghan Altman nemcsak a felületi sérülések
gyógyításához ért, hanem ahhoz is, hogy egy megtört szívet összeforrasszon.
Semmit nem szeretett volna jobban, mint azt, hogy társa és egyben legjobb
barátja végre révbe érjen, és megtalálja azt a boldogságot, amiben neki már 10
éve része volt.
Meghan mosolyogva figyelte, ahogy az
előtte ülő 3 éves forma kislány a sztetoszkópjával játszik, miközben az
édesanya ezúttal már nyugodtabban telefonált az ablaknál állva. Amikor négy
órával ezelőtt kilépett a kapitányság épületéből, először haza akart menni,
hogy pihenjen egy kicsit, de már a gondolatra is rosszul lett, hogy belépjen a
lakásba, a néma csendbe, ahol nem fogadná más, csak az emlékek, és a kép, ahogy
Lisa a padlón fekszik, így végül úgy döntött, inkább bejön a kórházba.
Tapasztalatból tudta, hogy a nap bármely szakában szükség van plusz orvosra, és
neki is jót tett, hogy a munkával lefoglalhatta gondolatait. Többnyire
igyekezett betegek között lenni, még kávézni sem ment be az orvosi pihenőbe,
így próbálva elkerülni kollégáit, akik között nagyon gyorsan híre ment Lisa
halálának. Túl az együtt érző pillantásokon, amiket kapott, és a sajnálkozó
részvétnyilvánításokon, azt volt a legnehezebb elviselni, hogy állandó téma
lett nemcsak a sebészeti, hanem a trauma osztályon is. Mindenki azt próbálta
kitalálni, mi történhetett, elméleteket gyártottak az okokról, és azonnal
elhallgattak, ha ő feltűnt a közelükben. Legszívesebben felordított volna
tehetetlen dühében. Végtelenül bosszantotta, és bántotta, hogy még azok az
emberek is elhiszik, hogy Lisa önként vetett véget az életének, akik naponta
együtt dolgoztak vele, és ismerték. Ezek után már fikarcnyit sem csodálkozott,
hogy Taylor nyomozó sem hitt neki.
- Hazavihetjük
Amandát? – zökkentette ki gondolatai közül az édesanya hangja, akinek meleg,
barna tekintete simogatón futott végig szőke, kék szemű kislányán, akit magas
láz és hányás miatt hozott be a sürgősségire.
- Egyelőre
megfigyelésre felkerül a gyerekosztályra – válaszolta Meghan nyugodt hangon – a
hányás miatt felmerülhet a kiszáradás veszélye, és bár a vérképe úgy tűnik
rendben, egy éjszakára mindenképpen bent tartanám – magyarázta, mire az
édesanya bólintott, ő pedig folytatta – hamarosan érkezik egy ápoló és
felkíséri Önöket – szabadította ki sztetoszkópját a kislány kis markának erős
szorításából, majd a nyakába akasztotta, és elindult a nővérpult felé. Ahogy
odaért, és újabb kartonért nyúlt volna, fülét hangos kiabálás ütötte meg, mire
érdeklődve fordult az egyik vizsgáló felé. Egy magas, izmos, kopaszodó férfi
kiabált az egyik ápolónővel, obszcén szavakat vágott a fejéhez, miközben arca
alig látszott a sok vértől. A fiatal, 20-as éveinek elején járó nővér hiába
próbálta nyugtatni, semmi nem használt, mialatt orvos egyetlen egy sem volt a
közelben.
- Már
megcsipogtattuk Dr. McGee-t, de még nem ért ide – magyarázkodott a pultnál álló
Diane, mire Meghan megforgatta szemét, és azonnal a vizsgáló felé indult. A
férfi láthatólag erősen ittas volt, fehér trikója szakadt volt, és koszos,
melyet már jócskán átitatott az arcából folyó vér.
- Frank
Dalton, 47 éves, az utcán találtak rá a mentősök egy kocsma előtt – hadarta
remegő hangon a fiatal ápolónő a részleteket Meghan számára – egészen eddig
bódult állapotban volt, de nagyjából 5 perccel ezelőtt magához tért, éppen
akkor, amikor le akartam tisztítani az arcát. Azóta őrjöng…
- Mr.
Dalton – próbált közelebb lépni a férfihoz, de az zavart tekintettel nézett rá,
és kezét ökölbe szorítva hátrált egy lépést.
- Hozzám
ne érjen! – kiáltott rá mély, ijesztően kemény hangon, mire Meghan igyekezett
agya leghátsó zugába űzni a feltoluló emlékeket.
- Segíteni
akarok, érti? El kell látni a sérüléseit, aztán mehet, ahova akar – magyarázta
nyugtató hangon, mire Frank megrázta a fejét – szívjon fel félegységnyi
Midazolam-ot – utasította az ápolónőt, aki meglepetten nézett rá.
- De
részeg – jegyezte meg nagyot nyelve, mire Meghan bólintott.
- Igen,
köszönöm, nekem is feltűnt – válaszolta, miközben próbált úrrá lenni
idegességén – ekkora adagtól még nem lesz baja, de lenyugszik annyira, hogy
kezelni tudjuk – magyarázta, mire az ápolónő azonnal engedelmeskedett, és
néhány másodperc múlva már Meghan kezében volt a fecskendő, benne az átlátszó
folyadékkal, ő pedig mély levegőt véve tett néhány lépést a férfi felé. – Mr.
Dalton, le kell mosni az arcát, és ha engedné, hogy megvizsgáljam… - próbált
szót érteni a férfival, aki céltalanul hadonászott, hogy így tartsa távol
magától a személyzetet, de arra nem számított, ami a következő pillanatban
történt. Annyira koncentrált, hogy be tudja adni a nyugtatót, hogy figyelmét
elkerülte, túl közel merészkedett hozzá, és a következő pillanatban már csak az
ütést érezte, mely arcának bal felén ért célba. A váratlan támadástól
megtántorodott, és a háta mögött lévő készenléti tálcának esett. A steril
eszközök hangos csörömpöléssel záporoztak a padlóra, miközben Meghan-nel
forogni kezdett a világ. A fecskendő az ajtóig csúszott kezéből, Mary az ápolónő
hangosan felsikoltott, a részeg pedig éppen felemelt egy széket, és készült,
hogy lesújtson vele a doktornőre, amikor megjelent Eric. Egy másodperc tört
része alatt mérte fel a helyzetet, és ahogy meglátta, hogy Meghan a padlón
fekszik, elfutotta a méreg, és a düh. Gondolkodás nélkül állt Frank és a
doktornő közé, majd egyetlen lendületes ütéssel a földre küldte a férfit, aki
eszméletlenül terült el a kövezett padlón. Éppen akkor, amikor a biztonságiak
is megérkeztek, akikre szikrákat szóró tekintettel nézett a nyomozó.
- Nem
siették el! – förmedt rájuk, majd meg sem várva a magyarázkodást, hagyta, hogy
azok foglalkozzanak a részeg férfival, ő pedig a doktornőhöz lépett, és
legguggolt mellé – Jól van? – kérdezte aggodalommal a hangjában, és újra elemi
erővel tört rá a düh, amikor meglátta, hogy a nő arcának bal felén piros
foltként hagyott nyomott a „beteg” keze, és nem tudta megállni, hogy ne
simítson rajta végig. Meghan megborzongott az érintéstől, de amint felfogta
teste reakcióját, nagyot nyelve húzta ki magát.
- Jól
vagyok – lökte el magától, mert még mindig mérges volt Eric-re, amiért az nem
hitt neki a kapitányságon, és úgy érezte, nem tett meg mindent azért, hogy
meggyőzze felettesét a nyomozás fontosságáról. Meglepetten nézett bele a kék
szemekbe, amikor megérezte, hogy két erős kar finoman a hóna alá nyúl, és
felsegíti. Egy pillanatra ismét megszédült, és ösztönösen kapaszkodott meg a
férfi karjában, aki magabiztosan tartotta, ő pedig nem tudta nem észrevenni az
izmok játékát a kabáton keresztül.
- Jeget
kellene rá rakni, még mielőtt feldagad – javasolta előzékenyen a nyomozó, és
észre sem vette, hogy még mindig karjaiban tartja a nőt. Annyira természetes
volt, hogy ilyen közel van hozzá, olyan jó érzés volt magába szívni a barack
illatot, hogy egy percét sem akarta elszalasztani, de Meghan kibontakozott az
ölelésből, és zavartan simította hátra a copfjából kiszabadult néhány
hajszálat.
- Az
orvosi szobában van jég, a hűtőszekrényben – válaszolta halkan, majd a választ
meg sem várva, hátat fordított és elindult. Szíve gyorsabb ütemre váltott,
amikor felfedezte, hogy Eric követi, és amikor beléptek, rá sem nézett a
férfira, csak egyenesen a hűtőszekrényhez lépett, elővette a jeges zacskót, és
helyet foglalva a kanapén, állkapcsának bal oldalára helyezte. Ahogy a hideg
hozzáért a lüktető csonthoz, fájdalmasan felszisszent, miközben Eric egy percre
sem vette le szemét róla, és dühös volt magára, amiért nem érkezett korábban,
hogy megakadályozza a történteket. – Honnan tudják a férfiak mind olyan
pontosan, hogyan kell úgy állon vágni egy nőt, hogy annak szikrát hányjon a
szeme? – zökkentette ki gondolatai közül Meghan hangja, aki lehunyt szemmel
próbált megküzdeni a fájdalommal. – Hogyan csináljátok? – tegezte le
akaratlanul a férfit, aki még mindig némán nézte – Vagy ezt külön megtanítják a
fiúknak még az iskolában? – folytatta, mialatt fejét hátrahajtotta a kanapé
támlájára, hogy így vegyen erőt a szédülésen, mely kisebb rótákban tört rá, de
megnyugodva könyvelte el, hogy egyre ritkábban.
- Ütött
már meg férfi korábban is? – hallotta meg egészen közelről Eric hangját, aki
nem felejtette el, milyen rémületet látott a doktornő szemében, amikor
megragadta a karját , mire Meghan kinyitotta szemét, és nagyot nyelve nézett
bele az áthatóan csillogó kék szemekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése