26.
rész
Alison
úgy érezte, az idő ólomlábakon jár. Valahányszor az éjjeliszekrényen lévő
digitális óra számlapjára nézett, csüggedten állapította meg, hogy csak percek
teltek el azóta, hogy utoljára odatévedt a tekintete. Adriano megkapta a
vérátömlesztést, látszólag sokkal nyugodtabban lélegzett, csökkent a pulzusa,
és a bőre sem volt olyan sápadt, mint előtte, de az orvosnőt komolyan
aggasztotta, hogy nem akart lejjebb menni a láza. Elfojtva egy ásítást,
kiegyenesedett a kényelmetlen széken, majd a férfi fölé hajolt, és levette
homlokáról a borogatást, mely teljesen átmelegedett forró bőrétől, annak
ellenére, hogy szinte jég hideg volt, amikor ráhelyezte. Miután alaposan
megmártotta a vízben a rongyot, erősen kicsavarta, végig simította vele a férfi
arcát, nyakát és mellkasát, újra átmosta, majd ismét a homlokára helyezte.
Amikor el akart távolodni tőle, meglepetésére Adriano néhány másodpercre
kinyitotta a szemét, ő pedig belenézhetett a láztól csillogó, fátyolos barna
szemekbe.
- Fázom…
- hallotta meg rekedtes, erőtlen hangját, miközben amaz újra lehunyta szemét –
hideg van… - halkult el hangja, majd váratlanul elmosolyodott – azt hittem… a
pokolban meleg lesz… - motyogta álmosan, bágyadtan, mire Alison fölé hajolt, és
finoman simította el homlokából a haját.
- Adriano
– szólította meg lágy hangon, de a férfi nem nézett rá, amiből egyértelmű volt,
hogy nincs magánál, ezért beszél félre.
- Nem
maradhatok itt… - próbált meg felkelni az ágyból, mire a doktornő óvatosan
nyomta vissza az ágyra vállánál fogva.
- Adriano,
maradjon nyugton – kérte szelíden, bár tudta, a férfihoz el sem jutnak a
szavai, csak fejét rázta és tovább beszélt, alig érthetően.
- Vissza
kell mennem… - sóhajtott fel szaggatottan – Alison… tudnia kell… - nyitotta ki
szemét, és nézett egyenesen a nő kék szemébe, de tekintetén látszott, nem
ismeri fel a doktornőt – el kell mondanom neki… - erősködött láztól gyötörten,
mire Alison nagyot nyelt, úgy rázta meg fejét.
- Micsodát?
– kérdezte értetlenül, mire a férfi komolyan nézett vissza rá, ő pedig egészen
közel hajolt hozzá, hogy jobban értse, amit mond.
- Én…
nem az vagyok, akinek hisz – suttogta Adriano olyan halkan, hogy szinte alig
értette, mialatt forró lehelete szinte égette arcát – nem vagyok… rossz ember…
esküszöm – sóhajtott fel, de amikor Alison el akart távolodni tőle, meglepő
erővel fonódtak ujjai a csuklójára, és úgy húzta magához egészen közel – engedj
vissza hozzá! Kérlek! – kérte remegő hangon – tudnia kell, hogy én más vagyok…
- Tudja…
- csuklott el a hangja Alison-nak, miközben mélyet sóhajtott, hogy eltüntesse a
torkában keletkezett gombócot, és érezte, hogy Adriano szorítása enged a
csuklóján, másodpercekkel később pedig ismét nyugodtan lélegzett, elaludt. Miközben
igyekezett rendezni szíve vad dobogását, a táskájához lépett, és egy
fecskendőbe antibiotikumot szívott fel, melyet aztán a férfi karjába injektált,
mialatt gondolatai akörül forogtak, amit hallott. Egyértelmű volt, hogy Adriano
a láz miatt félrebeszélt, és azt sem tudta, hol van, és mi történt vele, mégis
mélyen megérintette a lelkét, amit mondott arról, hogy ő más, mint, amilyennek
hiszi. Azt eddig is érezte, hogy sokban különbözik Alvarez embereitől, ahogy
azt is sejteni engedték néhány elejtett mondatai, hogy sokkal inkább a sorsa
vezérelte ebbe a világba, semmint saját döntése, de arról fogalma sem volt,
hogy a férfinak ennyire fontos, ő mit gondol róla. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és Joey lépett be rajta, kezében egy
hatalmas tálcát egyensúlyozva.
- Hogy
van? – intett fejével Adriano felé a férfi, mire Alison is követte a
pillantását, és elnyomott egy sóhajt.
- Nem
jól – ingatta meg fejét, és a hangjában megbújó aggodalomból Joey azonnal
érezte, hogy társa még egyáltalán nincs túl az életveszélyen – nem megy le a
láza, és úgy tűnik, összeszedett egy kisebb fertőzést is, amit, ha szerencsém
van, meg tudok állítani antibiotikummal.
- Pihennie
kellene – javasolta a férfi meglepő kedvességgel a hangjában, mire Alison
felkapta fejét, és összehúzott szemmel mérte végig Joey-t, akinek a tekintete
azonban őszinte együtt érzésről árulkodott.
- Jól
vagyok – húzta ki magát Alison, de a fáradtság lerítt róla, miközben
megdörzsölte arcát, így próbálva felfrissíteni magát egy kissé. – A kórházban
ennél hosszabb műszakokat is végig csináltam már.
- Az
lehet, de nem egyedül – emlékeztette rá a másik, hogy itt mindazt egyedül kell
megcsinálnia, amit a kórházban az ápolónők és orvosok összehangolt, közös
munkával végeznek. – Hoztam egy kis harapnivalót – emelte meg kissé a tálcát,
így megmutatva a nőnek a rajta lévő narancslevet, kávét, friss pékárut,
lekvárt, felvágottakat, Alison pedig csak ekkor ébredt rá, hogy az éjszaka
gyorsabban elment, mint hitte, és már reggel van.
- Köszönöm,
de nem vagyok éhes – hárította el a finomságokat egy kézmozdulattal, mire Joey
határozottan rázta meg fejét.
- Olyan
nincs! – jelentette ki szigorúan összevonva szemöldökét – az egész éjszakát
Adriano mellett töltötte, ráadásul megcsapolta magát, szóval szüksége van az
energiára! – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, folytatta – Ideteszem,
mindjárt jövök! – helyezte az ételt az íróasztalra, majd sietősen távozott,
néhány másodperc múlva azonban, egy hatalmas fotellel tért vissza, melyet olyan
könnyedén helyezett az ágy mellé, mintha csak egy-két kilót nyomna. –
Parancsoljon! – mosolygott a nőre, miközben kinyújtott kezével a fotelre
mutatott – ezen talán kényelmesebb lesz az ügyelet – húzta ki magát büszkén,
amiért teljesen önállóan jutott eszébe, Alison pedig elképedve nézett vissza
rá. – Ha jól sejtem, nem fogom tudni elvonszolni Adriano ágya mellől, igaz? –
kérdezte még mindig mosolyogva, de arcán jól látszott, nem vár választ a
kérdésére, miközben a doktornő agya alig volt képes befogadni a látottakat, és
hallottakat. Az a Joey, aki itt állt előtte, nyomokban sem hasonlított arra,
aki durván ragadta meg felkarját, vagy indulatosan kevert le neki egy pofont.
- Én…
nem tudom, mit mondjak – húzta fel szemöldökét tanácstalanul Alison, mire Joey
zavartan vakarta meg füle tövét.
- Én
viszont tudom – szólalt meg halkan, mialatt közelebb jött, és futó pillantást
vetett Adriano-ra – sajnálom… tudja, hogy… úgy mindent – vonta meg vállát
kisfiús bűnbánattal a szemében, ami éles kontrasztot mutatott hatalmas termetével.
– Egy kicsit hirtelen vagyok… és hamar eljár a kezem, de… - hallgatott el
néhány másodpercre, mint, aki nem is tudja, hogyan fogalmazza meg, majd
megvonta a vállát – de megbántam, és bocsánatot kérek! Nem fog előfordulni
többet – ígérte meg ünnepélyesen, komolyan a nő szemébe nézve, majd Adriano-ra
nézett és büszkén húzta ki magát – ennek semmi köze ahhoz, hogy megfenyegettél,
világos? Nem félek tőled, vagy ilyesmi! – intézte a férfihoz a szavait, mire
Alison értetlenül nézett rá, de úgy tűnt, nem óhajt ennél többet mondani, mert
az ajtó felé indult, mielőtt azonban kilépett volna, még megszólalt – lásson
neki a reggelinek! – bökött fejével az asztalon lévő tálcára, majd elhagyta a
helyiséget. Alison nagyot sóhajtott, és miután újra kicserélte Adriano homlokán
a vizes ruhát, az asztalhoz ült, és megreggelizett. Csak az első falat után
ébredt rá, valójában milyen éhes volt, így aztán nem okozott különösebb
nehézséget, hogy elpusztítsa a nagy részét annak, amit Joey a tálcára
halmozott.
Az
elkövetkező három nap szinte teljesen összefolyt a nő számára. Éjjel és nappal
Adriano ágya mellett volt, cserélte a vizes ruhát homlokán, lázat mért,
felváltva adta az antibiotikumot a fertőzés ellen, és a lázcsillapítót, tisztította
a sebet, átkötözte, miközben alig aludt valamit, ellentétben Adriano-val, aki
leszámítva a néhány perces ébrenléteket, egész nap aludt. Szerencsére Alvarez
megengedte, hogy betelefonáljon a kórházba, ő pedig élt az alkuval, amit
Sarah-val kötött, és igénybe vette a helyettesítést. Ígéretéhez híven, valóban
nem kérdezett semmit, szó nélkül ráállt, hogy bizonytalan ideig vállalja Alison
helyett a műszakokat, amiért a doktornő nagyon hálás volt neki, főnökének pedig
családi okokra hivatkozva magyarázta távollétét. Joey teljesen megváltozott
vele szemben. A korábban pokrócként viselkedő férfi naponta háromszor hozott
fel neki a szobába ételt, elvitte a lakására, hogy össze tudjon pakolni magának
néhány tiszta ruhát és pipere holmit, gyakran érdeklődött Adriano állapota
felől, vagy egyszerűen csak beugrott hozzá, hogy beszélgessenek egy keveset,
ahogy tette azt pár perccel ezelőtt is. Alison-t a lázmérő csipogása rántotta
ki gondolatai közül, mire felállt a fotelből, és visszafojtott lélegzettel
nézett a kijelzőjére. Tüdejéből megkönnyebbülten szakadt fel a sóhaj, amikor
meglátta, hogy végre csökkenni kezdett a férfi láza. Az eltelt napokban
számtalan imát mormolt el magában, amikor magányos óráiban, egyedül volt a
férfi mellett, és ha őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy az
aggodalom, mely gúzsba kötötte, nem csupán az orvos-beteg kapcsolat számlájára
volt írható. Akarata ellenére, bármennyire is küzdött, fontos lett neki
Adriano, bekúszott a bőre alá, egyenesen a szívébe, és elképzelhetetlennek
tartotta, hogy elveszítse. Tudta, hogy ostobaság, nem érezhetne így, nem lenne
szabad, mégsem tudott tenni ellene semmit. Hogy gondolatait elterelje, ismét a
férfira fordította minden figyelmét. Bár a láza nem csökkent annyit, hogy
felhőtlenül örülni tudjon, a tény, hogy nem állt egyhelyben, dacára a
borogatásnak, és vénás lázcsillapítóknak, reményt adott, és bizakodással töltötte
el. Miután eltette a lázmérőt, kesztyűt húzott, finoman lehúzta Adriano-ról a
takarót, és nekilátott, hogy lecserélje a kötését. Amint eltávolította a
kötszert, elégedetten állapította meg, hogy a korábban látható vörös folt
teljesen eltűnt. Táskájából jódot vett elő, és egy gézlapot itatott át vele,
majd amilyen óvatosan csak tudta, bekente vele a sebet, és környékét. Miután
végzett, gyors, rutinos mozdulatokkal tiszta, steril kötszert helyezett az
izmos, kockás hasra, és leragasztotta. Bár minden igyekezetével azon volt, hogy
orvosként megtartsa a kellő távolságot, tekintete akaratlanul futott végig a
kidolgozott felső testen, és nem tudta figyelmen kívül hagyni az érzést, milyen
szívesen simítana végig a bronzbarna bőrön. Megijedve saját gondolataitól,
villámgyorsan rántotta vissza a takarót, majd nagyot nyelve emelte fel az
éjjeli szekrényről a könyvet, amit olvasott, és elhelyezkedve a fotelben,
minden igyekezetével a leírt sorokra koncentrált. Alig olvasott néhány oldalt,
érezte, hogy elnehezednek a szempillái. A fáradtság, mely napok óta kerülgette,
és amit eddig távol tartott magától az Adriano miatti aggodalom, most
végérvényesen legyőzte, és annyira átvette teste felett az uralmat, hogy észre
sem vette, a könyv kicsúszott a kezéből, és a padlón landolt halk puffanás
kíséretében, őt pedig elnyomta az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése