36.
rész
Nem
értette, mire készül Adriano, de szívét melegség járta át a gesztustól, ahogy a
villa hátsó parkjában kialakított egy romantikus helyet. Láthatólag mindent
megtett, hogy a lehetőségeihez képest könnyed hangulatot teremtsen, és valahogy
elterelje a figyelmét arról, hol is vannak éppen. Mivel még mindig nem szólt
semmit, Adriano felemelte az egyik poharat a földről, és töltött bele a kezében
lévő, mélyvörös színű édes borból.
- Az
árvaházban nem sok pozitív inger éri az embert – fogott bele halkan, hogy megpróbálja
elmondani, mit is szeretne elérni mindazzal, amit tenni készült, Alison pedig
lélegzetvisszafojtva figyelt rá. – Minden nap egyforma… és minél idősebb vagy, annál
kevesebb az esély rá, hogy érted jönnek, és egy család magához vesz. Ennél
fogva az egyhangúság is megmarad, a remény pedig elveszik, hogy egyszer
kitörhetsz abból a közegből, ahova akaratod ellenére kerültél – jelent meg
szomorkás mosoly szája szegletében, miközben tekintete a távolba révedt, úgy
beszélt tovább. – Volt egy nevelő, aki egyszer azt mondta: ezek csak falak! Nem
gátolhat abban, hogy az lehess, aki akarsz, és eljuss bárhova, ahova akarsz! –
idézte fel szó szerint az akkor elhangzottakat, Alison pedig állát megtámasztva
tenyerében figyelt rá. – Csak le kell hunynod a szemed, és használnod a
fantáziádat! Ha elég erősen elképzeled, ha nagyon akarod, és ha teszel is érte,
akkor valóra is válhat – mosolyodott el Adriano, ahogy emlékei között megjelent
a 40-es éveinek elején járó, vékony testalkatú, barna hajú nő, az egyetlen
nevelő, aki mindig kedvesen bánt velük.
- Gondolom,
nem ezt képzelted magadnak gyerekként – szólalt meg szelíd hangon Alison, mire
Adriano könnyedén vont vállat.
- Nem
– rázta meg fejét lassan – szuperhős akartam lenni, de nem tudtam, mit kellene
tennem hozzá azon kívül, hogy számtalanszor elképzeltem magam, ahogy repülök a
város felett, és embereket mentek meg – mosolyodott el szarkasztikusan, majd
nagyot sóhajtott – ez csak egy játék volt, hogy az otthon gyerekei el tudjanak
menekülni egy kicsit a rideg valóságból. Otthont álmodhattunk magunknak, másik
sorsot, családot… amíg lehunytuk a szemünket, hétköznapi gyerekek voltunk… -
akadt el a hangja, majd nagy levegőt vett, és mint aki már maga mögött is
hagyta a rossz emlékeket, mosolyogva nézett az orvosnőre – szóval, Dr. Benett –
köszörülte meg torkát – ezek itt csak falak és kerítés – mutatott körbe a
parkban – nem gátolhat meg bennünket, hogy eljussunk Rómába, vagy ahova csak
szeretnéd – tette hozzá, miközben felé nyújtotta az egyik pohár bort – játszol
velem? – húzta fel kihívón szemöldökét, mire Alison alsó ajkát beharapva nézett
vissza rá.
- Az
árvaházban is bort ittatok mellé? – kérdezte mosolyogva, mialatt elfogadta a
felé nyújtott italt, Adriano pedig nevetve rázta meg fejét.
- Nem,
ez a felnőtt verzió – válaszolta, mialatt önmagának is kitöltötte az édes nedűt
– egy továbbfejlesztett változat – kacsintott rá hamiskásan, majd
elhelyezkedett kényelmesen a doktornő mellett. – Hunyd le a szemed – kérte
halk, nyugodt hangon, mire Alison nagyot sóhajtott, és engedelmeskedett. –
Elviszlek a spanyol lépcsőhöz. Jártál már ott? – kérdezte, a doktornő pedig
nemet intett fejével.
- Nem,
még soha – adta meg hangosan a feleletet, ahogy ráeszmélt, hogy ha a férfinak
is csukva a szeme, nem láthatta a válaszát.
- Ez
Európa leghosszabb és legszélesebb lépcsője – hallotta meg Adriano lágy
baritonját – 1717-ben épült és összesen 138 lépcsőfokból áll. Képzeld el, hogy
kora este van, és mi ott ülünk az egyiken, borral a kezünkben. Az égbolt tele
van csillagokkal, az esti szél kellemesen lágy és simogató. Az utcán egy zenész
harmonikázik, mellettünk szerelmespárok sétálnak, beszélgetnek, nevetgélnek –
irányította a doktornő képzeletét, és hangja annyira megnyugtató volt, hogy
Alison érezte, lassan ellazulnak izmai, és már nem is hallotta az utcáról
beszűrődő forgalom zaját. – A hátunk mögött, a lépcső tetején áll a Trinitá dei
Monti templom, gyönyörűen kivilágítva, előttünk pedig a Piazza di Spagna tér,
közepén a XVII. században épült, barokk szökőkúttal – vázolta fel előtte a
képet, és Alison látta maga előtt az egészet. – Hallod, ahogy csobog a víz? –
kérdezte halkan, miközben kissé oldalra nyúlva, megfogta a doktornő kezét, és
finoman összekulcsolta ujjaikat. – Minden olyan nyugodt és csendes…
- Varázslatos
– szólalt meg halkan Alison, mire Adriano kinyitotta szemét, és pillantása
lenyűgözve futott végig a mellette ülő orvosnő gyönyörű arcán. A gyertyák
hangulatos fényt varázsoltak köréjük, selymes bőre bronzszínűnek tűnt, haja,
mint egy glória vette körül szép arcát. Szemét lehunyta, ajkán lágy mosoly
játszott, miközben ujjai önkéntelenül játszottak a borospohárral.
- Igen…
gyönyörű – nyelt nagyot, de már korántsem arról a képről beszélt, mely
megjelent képzeletükben néhány perccel korábban, hanem arról, amit ő maga
látott ebben a pillanatban. Alison, mintha megérezte volna, hogy megváltozott a
férfi hangja, kinyitotta a szemét, és tekintete találkozott a rászegeződő barna
szemekkel, melyek a gyertya fényében szinte feketének hatottak.
- Gyakran
szoktál így utazni? – kérdezte zavartan a doktornő, és hangján jól érezhető
volt, arra kíváncsi, mást is megajándékozott-e már ehhez hasonló képzeletbeli
utazással a férfi, mire Adriano nemet intett fejével.
- Társaságban
ez az első alkalom – vallotta be őszintén, miközben letette a bort kezéből, és
tenyerével végig simította a nő nyakát – de veled átélni ezt, sokkal jobb volt,
mint egyedül – tette hozzá, mialatt az ő kezéből is kivette a poharat, sajátja
mellé tette, majd közelebb hajolt, és finoman birtokba vette a doktornő ajkait,
aki lehunyt szemmel adta át magát a pillanatnak. Adriano nyelve selymes
puhasággal szántott végig alsó ajkán, majd beljebb nyomult, és lassú, érzéki
táncra hívta, miközben érezte, hogy ujjai tarkóját simogatják, másik kezével
pedig átölelte derekát, és közelebb húzta magához. Karjai ösztönösen ölelték át
a férfi nyakát, miközben hagyta, hogy esze helyett átvegyék az uralmat érzékei.
Adriano gyengéden csókolta, majd elhagyva ajkát, nyakára vándorolt, és azt
szórta tele puha csókokkal, ő pedig remegve sóhajtott fel minden egyes
érintésére, amikor pedig visszatalált ajkához, szenvedélyesen viszonozta a
csókot, mialatt Adriano átkarolta derekát, és finoman elfektette a takarón, úgy
csókolta tovább, ő pedig szorosan hozzásimulva élvezte ajkának forróságát,
miközben ujjai beletúrtak annak sűrű tincsei közé. Amikor levegő hiányában
megszakították a csókot, Adriano szerelmesen nézett le a nőre. – Tudod te,
milyen gyönyörű vagy? – kérdezte halkan, finoman eltűrve egy tincset annak
arcából, mire Alison végig simított az enyhén borostás állon, ő pedig folytatta
– az elmúlt három hétben megpróbáltam mindent, hogy távol maradjak tőled –
adott akaratlanul választ az orvosnőnek arra, miért nem közeledett hozzá soha a
csókjuk után, mire Alison elnyomott egy megkönnyebbült sóhajt, ő pedig tovább
beszélt. – De fogalmad sincs, milyen pokoli nehéz volt – mosolyodott el
zavartan, mire Alison elfojtva mosolyát, végig húzta kezét a széles mellkason.
- Azért…
el tudom képzelni – vallotta be lesütött szemmel, amivel elismerte, hogy ő is
vágyakozott a férfi után, Adriano pedig nagyot nyelve nyúlt álla alá, így
elérve, hogy a szemébe nézzen.
- Ezek
szerint… - akart volna rákérdezni, hogy jól értett-e, és a doktornő is érez
iránta valamit, de Alison közbevágott.
- Ezek
szerint – bólintott mosolyogva, majd megfogva a férfi kabátjának gallérját,
magához húzta, és lágyan megcsókolta. Ajkuk puhán tapadt össze, miközben
Adriano keze érzéki lassúsággal futott végig a doktornő testének vonalán,
amitől Alison-t kellemes borzongás járta át, és elégedetten mosolygott bele a
csókba, amikor végig simítva a férfi mellkasán, az ing vékony anyagán keresztül
érezte, milyen gyorsan ver a szíve, egy ritmusra az övével, ugyanolyan
izgatottan, és türelmetlenül. Adriano vére a fülében dobolt, pulzusa az egekbe
szökött, és amikor Alison kis tenyere bejárta felsőtestének minden porcikáját a
kabát alatt, csak nehezen tudott uralkodni magán, de tudta, hogy a hely a
legkevésbé sem alkalmas arra, hogy engedjen a vágyainak, így nehezen
elszakította ajkát a nőétől, még egyszer puhán megcsókolta, majd hanyatt
fordulva a pléden, szorosan magához vonta a doktornőt, aki vállára hajtotta
fejét. Ahogy kezével végig simított annak felkarján, Alison megborzongott az
érintésétől, amit Adriano is észrevett.
- Fázol?
– kérdezte megemelve kissé fejét, mire Alison, hogy eltitkolja, mi váltotta ki
valójában testének reakcióját, bólintott.
- Igen,
egy kicsit – füllentette félszegen mosolyogva, mire a férfi azonnal
felemelkedett, és lekapva magáról a kabátot, köré terítette, úgy feküdt vissza,
és húzta magához ismét. A kabátból áradó férfias arcszesz illat és a test
melege elbódította Alison-t, aki lehunyt szemmel simult egészen közel
Adriano-hoz, miközben az hátát simogatta. Még soha életében nem érezte magát
ilyen biztonságban, és egyetlen másodpercre sem jutott eszébe, hol van, ahogy
az sem, kicsoda Adriano, aki elgondolkodva nézett fel a csillagos égre, és azon
töprengett, vajon, akkor is találkozott volna-e Alison-nal, ha más életet
választ. Eddig még soha nem érezte úgy, hogy másképp kellett volna döntenie,
más utat kellett volna választania, de az elmúlt hetekben egyre többször
vágyott rá, hogy bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét.
- Megbántad
már valaha, hogy orvos lettél? – kérdezte halkan, megtörve a meghitt csendet,
mely körül vette őket, mire a doktornő elgondolkodva emelte fel kissé fejét, és
még a gyertyák enyhe fényében is látta, milyen komoly a férfi arca.
- Igen
– támaszkodott meg annak mellkasán és fejét karjára helyezte, így egészen közel
került az arcuk egymáshoz, és mélyen bele tudott nézni a szinte fekete
szemekbe. – Amikor a szüleim meghaltak másodéves rezidens voltam a sebészeten –
fogott bele, hogy elmesélje, miért is akarta otthagyni a pályát. – Öt évvel
ezelőtt, hazafelé tartottak egy vacsoráról, amit a barátaik rendeztek a
házassági évfordulójuk alkalmából. Egy részeg sofőr áttért az ő sávjukba, és
beléjük hajtott – nyelt nagyot, ahogy felidézte az eseményeket, miközben
érezte, hogy Adriano egy percre sem szűnik meg simogatni hátát. – Apa a
helyszínen meghalt, anya még élt, amikor behozták és a műtőbe vitték. Én… én
voltam az ügyeletes… de… - csuklott egy pillanatra a hangja, majd erőt vett
magán, és folytatta – nem engedték, hogy én operáljam, sőt még csak be sem
engedtek a műtőbe. Ott voltam, mégsem tehettem semmit – sóhajtott szomorúan. –
Azért lettem orvos, mert segíteni akartam másoknak, de a saját szüleimen, az
édesanyámon nem tudtam… hirtelen értelmetlenné vált minden, amiért addig
tanultam, dolgoztam. Azt gondoltam, hogy ha nem lennék orvos, legalább nem
mardosna a bűntudat, amiért tehetetlenül állok a folyosón - jelent meg könny a
szemében, mire Adriano felemelte kezét, és letörölte az egyiket, mely áruló
módon kibuggyant.
- Na,
és most? – kérdezte amaz lágy hangon – amikor Alvarez megzsarolt?
- Ha
nem lennék orvos, nem tudott volna megzsarolni… - bólintott beleegyezőn Alison,
majd folytatta – de ha nem lennék orvos, Paul már sokkal korábban meghalt
volna, és… akkor Rómába sem jutottam volna el, a spanyol lépcsőhöz – jelent meg
halvány mosoly az arcán, mire Adriano szívét melegség járta át, ő pedig nagyot
sóhajtott. – Na, és te? – szedte össze magát Alison, és erőnek erejével
hessegette el magától a rossz emlékeket. – Megbántad valaha, hogy ezt az utat
választottad? – kérdezte és hangjában nyoma sem volt a megvetésnek, mire
Adriano néhány másodpercig némán nézett vissza rá, majd bólintott.
- Igen
– felelte őszintén – egyszer… - köszörülte meg torkát zavartan, majd mélyen a
nő szemébe nézett, úgy folytatta – amikor téged megláttalak a nappaliban állva
– vallotta be halványan mosolyogva, felidézve azt az estét, amikor ő és Alvarez
vártak a doktornőre annak lakásában. Alison pedig döbbenten elnyíló ajkakkal
hallgatta – de azóta is egyfolytában bánom, hogy az vagyok, aki… - tette hozzá
halkan, mire a doktornő gondolkodás nélkül hajolt le, és csókolta meg a férfit,
aki azonnal ugyanolyan lágyan viszonozta azt. Édes pillanatukat Adriano
telefonjának csörgése szakította félbe, mire nehezen kibontakoztak egymás
karjaiból, és a füléhez emelte a készüléket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése