40.
rész
Dean
remegő gyomorral, vadul dobogó szívvel szorította magához Kate-et, miközben
hálát adott az égieknek, amiért időben érkezett. Még soha életében nem félt
annyira, mint abban a pillanatban, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta,
hogy Carl Messer éppen lesújtani készül a szikével, szerelme pedig tehetetlenül
fekszik a padlón annak kezei között. A gondolat, hogy ha csak néhány
másodpercet késett volna, örökre elveszítette volna a nőt, vasmarokként
szorította össze a szívét, és szinte levegőhöz sem engedte jutni. Kissé
távolabb tolva magától Kate-et, tekintete kutatón pásztázta végig a testét,
sérülést keresve rajta, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta,
hogy az alkarján lévő vágáson kívül, nincs komolyabb baja. Nagyot nyelve, amilyen
óvatosan csak tudta, lehúzta ajkáról a ragasztószalagot, mire Kate fájdalmasan
szorította össze szemét, de egy hang sem jött ki a torkán.
- Jól
vagy? – kérdezte halkan, miközben a ház nappalija lassan megtelt
egyenruhásokkal, messziről pedig már a mentőautó szirénáját is hallani
lehetett.
- Leszámítva
néhány repedt bordát, megvagyok – nyögte nehezen Kate, mialatt lesütött szemmel
figyelte, ahogy Dean a kezeit is megszabadítja a kötelek maradványaitól. –
Köszönöm – suttogta halkan, felemelve fejét, mire Dean megrázta a fejét.
- Ne
nekem köszönd – válaszolta, pontosan értve, mire gondol a nyomozónő, majd
folytatta – ezúttal is Mark volt, aki megmentett – tette hozzá, amivel csak még
inkább összezavarta Kate-et, aki meglepetten húzta fel szemöldökét. – Nem hagyta
nyugodni az óvadék, ezért miután Messer múltjával nem ment semmire, a jelenére
koncentrált. Kikérte a börtön biztonsági kameráinak felvételeit, és kiderült,
hogy mindössze egyetlen látogatója volt. Mivel a rendszerben nem találtak nevet
az archoz, Mark pedig nem tudott elérni téged telefonon, velem vette fel a
kapcsolatot – magyarázta, miközben lassan, óvatosan állította talpra Kate-et,
aki felszisszent, ahogy bordái közé belehasított a fájdalom. – Átküldte a
fotót, én pedig azonnal felismertem Clyde-ot – jelent meg a harag szikrája a
kék szemekben, és Kate biztos volt benne, hogy ha ő nem öli meg a férfit, Dean
most megtette volna. – Fogalmad sincs, mit éreztem, amikor rájöttem, hogy
összejátszik Messer-rel, én pedig hagytam, hogy visszagyere vele a farmra! –
ostorozta magát Dean, mire Kate finoman simogatta meg arcát.
- Nem
tudhattad – próbálta vigasztalni, majd folytatta – én sem tudtam. Soha, semmi
jelét nem adta. Sikerült teljesen megtévesztenie – csendült ki hitetlenkedéssel
vegyes szomorúság a hangjából, hiszen még most sem volt könnyű elfogadnia, hogy
a legjobb barátja így becsapta, mire Dean tekintete simogatón futott végig a
nőn, de szemöldöke ráncba szaladt, amikor meglátta, hogy ingének felső gombjai
nyitva vannak.
- Megpróbált…
- akadt el egy másodpercre, mert még kimondani is szörnyű volt, ami megfordult
a fejében, és amit az egyik legundorítóbb dolognak tartott, amit egy férfi
elkövethet egy nő ellen, mire Kate megrázta a fejét.
- A
lehetőséget sem adtam meg neki – adta meg a választ halkan, majd halványan,
sokatmondón elmosolyodott, mire Dean kérdőn húzta fel szemöldökét.
- Mit
csináltál? – kérdezte, elnyomva egy mosolyt, Kate pedig ártatlanul nézett
vissza rá.
- Mondjuk
úgy, hogy percekig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a vágyaira
fókuszáljon – jegyezte meg, finoman utalva arra, amit tett, mire Dean halkan
felnevetett, majd mély levegőt vett, aztán magához húzta szerelmét, és
óvatosan, nehogy még több fájdalmat okozzon, megölelte.
- Mi
dolgom nekem itt? – csendült fel egy bosszankodó hang a közelükben, mire
eltávolodtak egymástól, és mindketten az ajtó felé pillantottak, ahol Dr.
Harvey Maxwell ácsorgott.
- Kérlek,
mondd, hogy nem a mentővel jött – súgta oda Dean-nek, aki csüggedten ingatta
meg fejét.
- Fehér
köpenyben van… - jegyezte meg ugyanolyan halkan, meg is válaszolva ezzel a
kérdést, mire Kate elgyötörten hunyta le egy másodpercre szemét, és amikor
kinyitotta, reménykedve, hogy csak egy rossz álom, ismét az ajtó felé nézett,
de a halottkém még mindig ott állt. Kezében orvosi táskát szorongatott, vékony
alakja köré sziluettet rajzolt a lemenő nap beáramló fénye, és összességében
úgy festett, mint egy rossz horrorfilm főszereplője.
- Itt
mindenki halott! – zsörtölődött, majd kíváncsian fordult az egyik egyenruhás
felé. – Hé, maga! Orvos kell, vagy halottkém? – kérdezte, mire Kate
szaggatottan felsóhajtott. Inkább hagyta volna, hogy egy sámán vegye kezelésbe
repedt bordáit, sajgó hátát, és karját, melyen a vágás mentén már jócskán
átvérzett az inge, minthogy Harvey egy ujjal is hozzáérjen, de legnagyobb
sajnálatára a rendőr felé bökött fejével.
- Orvos
– adta meg a rövid választ, mire a férfi, fontosságának teljes tudatában lépett
közelebb hozzájuk, de elhúzta száját, amikor meglátta, ki a sérült.
- Maga
aztán szeret veszélyesen élni, mi? – kérdezte gonoszkodva, körbe futtatva
tekintetét a két holttesten, majd Kate-en, aki egyre nagyobb kínokat élt át
bordaközi fájdalmai miatt.
- Annyira
nem, hogy hagyjam, hogy maga vizsgáljon meg – szúrt vissza negédesen
mosolyogva, mire Harvey büszkén húzta ki magát.
- Ne
aggódjon! Az élőkkel is legalább olyan szakszerűen járok el, mint a holtakkal –
próbálta megnyugtatni a nőt felszegett állal, amivel azonban csak azt érte el,
hogy Kate még idegesebb lett.
- Látja,
pont ez a problémám – vágta rá azonnal, de mielőtt a férfi válaszolhatott
volna, Dean vette át a szót.
- Mi
lenne, ha ugyanazt tenné Kate-tel, amit a hullákkal is szokott? – vetette fel,
és csak mire kimondta, jött rá, milyen kétértelműen hangzott, amit mondott.
- Tessék?!
– hördült fel Kate riadtan, ő pedig kínosan feszengve emelte fel kezét
védekezőül.
- Úgy
értem, menjünk be a kórházba, ahol alaposabban meg tudná vizsgálni – javította
ki magát gyorsan, mire Kate is azonnal bólogatni kezdett, hiszen ott meg lett
volna a lehetősége annak, hogy másik orvoshoz kerül. – Hiszen, mi értelme lenne
találgatni, nem igaz? Lehetnek belső sérülései, vagy sérülhetett a karján egy
artéria… - sorolta a lehetőségeket, pontosan tudva, mennyire kiborítja az
orvost, ha találgatnak a közelében, mire Kate kedvtelenül húzta el száját.
- Micsoda
lehetőségek… - jegyezte meg grimaszolva, de Dean egy tekintet villanással
jelezte neki, hogy figyeljen, így inkább csendben maradt.
- Nem
is tudom… - harapdálta alsó ajkát elgondolkodva Maxwell doktor. – Nem tűnik
úgy, hogy rossz állapotban lenne. A karját összevarrom, aztán mehet a dolgára –
legyintett könnyedén, Kate-nek azonban a gondolatától is végig futott a hátán a
hideg, hogy ez a férfi öltse össze a sebét.
- Akkor
inkább itt helyben elvérzek, köszönöm – húzta el száját Kate, mire Harvey
sértetten szorította össze ajkát.
- Úgy
gondolja, nincs meg hozzá a megfelelő szakértelmem? – kérdezte bosszúsan, mire
Kate megvonta vállát, de a hirtelen mozdulattól fájdalom nyillalt a bordáiba.
- Én…
- kapta oda kezét bordáihoz – nem fogalmaztam volna… ilyen drasztikusan, de a
lényeg… benne van – vett apró levegőt, hogy csillapítani próbálja a fájdalmat,
mire Harvey tekintete oda vándorolt a kezére.
- Fáj,
amikor levegőt vesz? – kérdezte tudálékos hangon, de a nyomozónő megrázta a
fejét.
- Nem
– nyelt nagyot – csak szorít a fűző – tette hozzá szarkasztikusan, mire Dean
nagyot sóhajtott, Maxwell doktor pedig, legnagyobb meglepetésükre, egyetlen
mozdulattal rántotta fel Kate ingét, majd összehúzott szemmel nézett a
kékes-lilás színekben pompázó bordákra. Kezét előre nyújtva, óvatosan tapogatta
meg oldalát, és amikor erőteljesebben ért a bordákhoz, Kate felszisszent.
- Ez
maximum, repedés lehet, törés nincs – jelentette ki magabiztosan, majd
szipogott kettőt – legalábbis szerintem, de biztosabbat a röntgen mutatna.
Gratulálok, nyert! – húzta el száját unottan, és amikor Kate értetlenül nézett
rá, folytatta – hála a bordasérülésének, tényleg be kell mennie a kórházba!
Sikerült elérnie! – tette hozzá olyan hangon, mintha mindezt a nő szándékosan
csinálta volna, csak, hogy bosszantsa. – Remélem, most boldog! – vetette oda
nyersen, mire Kate mérgesen szorította össze ajkát.
- Hogyne!
Szétvet az öröm – vágott vissza – ennyire látszik? – kérdezte, de folytatni már
nem volt ideje, mert egy mentős érkezett hozzájuk, aki zavartan toporgott az
orvos mellett.
- Dr.
Maxwell, mi a helyzet? – kérdezte idegesen a magas, 30-as éveinek elején járó,
sötét hajú férfi, akinek arcán szokatlan aggodalom tükröződött, miközben
körbenézett a helyiségben, ahol a két holttestet már belerakták egy fekete
zsákba a helyszínelő kollégák.
- A
nyomozónőt kórházba kell vinni – bökött fejével utasítón Kate felé, mire a
mentős meglepetten fordult oda, és arcára megkönnyebbültség költözött.
- Értem!
Szóval, maga miatt jöttünk – mosolyodott el, majd folytatta – ezek szerint, ők
már halottak voltak korábban? – kérdezte, mire Dean halkan elnevette magát,
Harvey pedig égő arccal, dühösen villámló szemekkel nézett a fiatal férfira.
- Ezt
mégis, hogy érti?! – csattant a hangja indulatosan – azt hiszi, én tettem el
őket láb alól? – förmedt rá, mire amaz rémülten rázta meg fejét.
- Nem,
dehogy, doktor úr! Csak tudja…
- A
világért sem akarok zavarni, de lassan nem kapok levegőt, és elvérzek –
jegyezte meg nyugodt hangon Kate, megmentve így a mentőst, aki hálásan nézett
rá, majd azonnal félreállt és az ajtó felé mutatott.
- Jöjjön
velem! Máris indulunk a kórházba – fogta meg karját óvatosan, hogy így segítse.
– Ott jó kezekben lesz – tette hozzá halkan, hogy csak Kate értse, aki
elfojtott egy mosolyt, miközben látta, hogy Dean és Maxwell követik. Miután
beszállt az autóba, és a mentős alaposan bekötözte a kezét, majd elfektette a
hordágyon, Dean is fellépett a kocsiba, és lehajolt hozzá.
- Még
van egy kis dolgom, de amint végeztem, utánad megyek – ígérte, majd finoman
szájon csókolta, éppen akkor, amikor Harvey beszállt az anyósülésre.
- Induljunk
már! – morogta türelmetlenül, mire a fiatalabb férfi elnézést kérő tekintettel
nézett Dean-re.
- Sajnálom,
mennünk kell – mutatott utat finoman a seriffnek, aki bólintva vette tudomásul,
hogy távoznia kell. – A Jenkins-be visszük, Burnsville-be – tette hozzá a Larry
névtáblát viselő mentős, aztán amikor Dean elhagyta a kocsit, ő is leszállt,
bezárta az ajtót, és megkerülve az autót, beült a volán mögé, majd hatalmas
porfelhőt hagyva maguk után, elhajtott. Dean még percekig nézte a távolodó
mentőautót, miközben csak arra tudott gondolni, milyen közel állt ahhoz, hogy
örökre elveszítse élete szerelmét, és megfogadta magában, hogy soha többé nem
hagyja egyedül. Csak remélni merte, hogy Kate komolyan gondolta, amit előző nap
mondott, és tényleg itt marad, mert képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy
elváljon tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése