44.
rész
Dean
elnyomva egy sóhajt, türelmetlenül nézte meg óráját, miközben Karen véget nem
érő monológját hallgatta barátságról, őszinteségről, és még ki tudja, miről. A
nő nem sokkal az előtt lépett be az iroda ajtaján, amikor ő indulni készült Randy-hez,
hogy mindent előkészítsen a vacsorához, amit Kate-nek ígért, és most
bosszankodva állapította meg, hogy késésben van. Átöltözni már biztosan nem
lesz ideje, ha ügyes, és elég gyors, a virágcsokorért még el tudna menni, de
ehhez az kellett volna, hogy Karen végre távozzon. Csak remélni merte, hogy
Kate is késni fog, így nem fog teljesen rosszul elsülni az este, mint, ahogy
eltervezte.
- Untatlak?!
– hallotta meg Karen számon kérő hangját, mire nagy levegőt vett, és mosolyt
erőltetve magára, ránézett.
- Dehogy
– hazudta szemrebbenés nélkül, majd megköszörülte a torkát – csak tudod, éppen
egy találkozóra kellene sietnem, szóval, ha megtennéd… - próbálta kitessékelni
finoman a nőt a helyiségből, mire Karen bocsánatkérőn emelte mellkasához szépen
ápolt, lakozott körmökben végződő kezét.
- Te
jó ég, ne haragudj! – kért azonnal elnézést – ha tudtam volna, hogy dolgod van,
nem tartalak fel – szabadkozott kényelmetlenül magas hangon, Dean pedig
megrázta a fejét.
- Nem
tesz semmit – hárította el a bocsánatkérést, mialatt egyre közelebb értek az
ajtóhoz, de amikor már kinyitotta, és arra várt volna, hogy Karen átlép rajta,
ő pedig végre a dolgára indulhat, a nő szomorúan sóhajtott.
- A
városban azt pletykálják, hogy te és Kate Reynolds egy párt alkottok – tört fel
belőle végre jövetelének igazi oka, amivel elérte, hogy Dean megtorpant és
azonnal távolságtartás ült ki arcára – igaz ez? – kérdezte, mint, aki nem
akarja elhinni, amit hallott, mire a férfi bólintott.
- Így
van – közölte nyugodt hangon, és meg sem lepte, amikor a nő sértetten
szorította össze telt, vörösre rúzsozott ajkát.
- Tudod,
már tinédzser korunkban sem értettem, mit eszel azon a senkin – emelte meg
hangját bosszúsan – de betudtam a hormonoknak, annak, hogy kihívásnak élted
meg, amiért olyan megközelíthetetlen volt! Most viszont elképeszt a tudat, hogy
felnőtt ember létedre képes vagy összeállni egy ilyen kis… - folytatta volna a
mocskolódást, de Dean közbevágott.
- Ha
azt akarod, hogy megőrizzem a jómodoromat, akkor csendben maradsz –
figyelmeztette összeszűkült szemmel, halkan Dean. – Tíz évvel ezelőtt
beleszerettem Kate-be, és ez azóta sem változott, csak még erősebb lett! –
jelentette ki megmásíthatatlan hangon. – Pontosan tudom, mit tettél a bálon,
mit mondtál neki, amiért elhagyott engem, és csak azért nem fojtalak meg érte,
mert visszatart a jól neveltségem – jelentette ki határozottan, mire Karen
kínosan feszengve elmosolyodott.
- Ugyan,
Dean – legyintett látszólag könnyedén – tényleg képes lennél haragudni egy
ostoba kölyökként elkövetett baklövés miatt? – húzta fel kérdőn szemöldökét,
elbagatellizálva a történteket, mire a férfi nagy levegőt vett, de nem szólt
semmit. – Borítsunk fátylat a múltra – javasolta békülékenyebb hangon, Dean
pedig néhány másodpercig hezitált, majd bólintott. Semmi kedve nem volt Karen-nel
harcolni, ráadásul, ha ők ketten békében válnak el, azzal Cedrick-nek is
szívességet tesz. – Sajnálom, amit Kate-ről mondtam… vagy mondani akartam –
folytatta Karen, miután látta, hogy Dean haragja elszállt. – De egy kicsit
nehezen emésztem, hogy őt választottad, és fogalmam sincs, hogy ezek után mi
lesz kettőnkkel – nyelt nagyot, és szemében könnyek jelentek meg, Dean pedig
értetlenül nézett vissza rá.
- Kettőnkkel?
– kérdezett vissza, majd hitetlenkedve elmosolyodott. – Karen, köztünk soha nem
volt és nem is lesz semmi! Én Kate-et szeretem, és ez életem végéig így is
marad! – jelentette ki határozott hangon, mire Karen bánatosan emelte rá őzike
szemeit, megrebegtetve szempilláit.
- Mi
lesz, ha úgy dönt, mégis visszamegy Bostonba? – vetette fel csak úgy,
mellékesen – ha úgy érzi, hiányzik neki a nagyvárosi pörgés, az élet?
- Akkor
én is vele megyek – válaszolta azonnal, a bizonytalanság vagy hezitálás
legkisebb jele nélkül, mire Karen gonoszkodva húzta fel szemöldökét.
- Na,
és ha nem kellesz neki? Ha nem akarja, hogy vele menj? – folytatta tovább az
elméletek gyártását, mire Dean megvonta a vállát, és arcán semmi jele nem volt
annak a félelemnek, amit szívében érzett erre a gondolatra, a nő pedig
folytatta – akkor talán elgondolkodhatnál azon, hogy én…
- Karen
– szakította félbe Dean. – Ne értsd félre, amit most mondok, de ha Kate elmegy,
köztünk akkor sem lesz semmi! Ha bármikor is akartam volna tőled valamit, lett
volna rá lehetőségem – közölte nyugodt hangon, Karen pedig egyre
kényelmetlenebbül kezdett feszengeni. – Tíz éven át megtettél mindent, hogy az
ágyadba csábíts, sikertelenül – világított rá egy nem éppen elhanyagolható
tényre, mire Karen nagyot nyelt, és szomorúan elmosolyodott.
- Igaz
– értett egyet halkan, Dean pedig kezdte megsajnálni, amiért ilyen nyers volt
vele – azt hiszem, ideje lenne ezt elfogadnom, igaz? – kérdezte, komolyan a
férfira nézve, aki lassan bólintott, és figyelmét elkerülte, hogy Karen
tekintete az ablak felé vándorol. – Nem örülök neki, hogy éppen Kate az a nő,
aki elvesz tőlem, de megértem, hogy a szívnek nem lehet parancsolni – folytatta
nyugodtan, majd hirtelen lágyan elmosolyodott. – Sok boldogságot Dean! – ölelte
meg a férfit, aki meglepetten viszonozta a gesztust, de a következő pillanatban
Karen ajka váratlanul az övére tapadt, és szenvedélyesen megcsókolta. Dean a
másodperc tört része alatt lökte el magától a nőt, de túl későn. Ahogy
tekintete az ajtóra tévedt Kate-et látta meg Cedrick-kel az oldalán, ahogy
hitetlenkedve ingatja fejét. Zöldes-kék szemében könny csillogott, szája keserű
mosolyra húzódott.
- Van,
ami sosem változik – szólalt meg halkan, fájdalommal a hangjában. – Mindegy,
hány év telik el – tette hozzá, mire Dean kétségbeesetten ingatta fejét.
Képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténik, hogy a legboldogabb estéje helyett
a legszörnyűbbet kell átélnie.
- Kate!
Hadd magyarázzam meg! – lépett közelebb a nőhöz, mialatt háta mögött Karen
élvezettel figyelte az eseményeket, és kezét a szája elé téve próbálta
elrejteni örömét, tekintete pedig Cedrick elégedett pillantását kereste, aki,
mint, aki jól végezte dolgát, hanyagul támaszkodott meg az ajtófélfában.
- Nem
kell! – távolodott el tőle elutasítón a nyomozónő és szemében félreérthetetlen
kifejezés jelent meg. – Cedrick már mindent elmondott – tette hozzá, majd
sarkon fordult, és a választ meg sem várva, elhagyta az épületet. Dean érezte,
ahogy a harag eluralkodik lelkében, elnyomva a fájdalmat, mely egész testét
megbénította, miközben szikrázó szemekkel nézett bátyjára.
- Mit
mondtál neki? – kérdezte halkan, visszafojtott indulattal a hangjában, de
amikor Cedrick nem válaszolt, csak mosolyogva nézett vissza rá, egyetlen
mozdulattal markolta meg zakójának gallérját, és rántotta magához olyan közel,
hogy amaz tisztán láthatta a düh lángjait felcsapni a kék szemekben. – Mit mondtál
neki?! – ismételte meg a kérdést már emeltebb hangon, erősen megrázva fivérét,
aki összerezzent.
- Azt,
hogy rájöttél, meg kell mentened a céget, és mivel ő előbb-utóbb úgyis
visszamegy Bostonba, le akarod zárni a múltat – vallotta be, Dean pedig észrevette,
ahogy pillantása Karen-re vándorol. Követve tekintetét, még időben elkapta a
másodpercet, ahogy összemosolyognak, és azonnal rájött, hogy Karen itt léte sem
véletlen, az egészet ketten tervelték ki, hogy elszakítsák Kate-től.
- Az
egészet megrendeztétek – sziszegte indulatosan, mire bátyja megrántotta a
vállát.
- Mivel
képtelen voltál józanul gondolkodni, és az érzelmeid vezéreltek, kénytelen
voltam közbe avatkozni – magyarázta halálos nyugalommal, és arcán látszott,
egyáltalán nem bánta meg, amit tett, Dean pedig undorodva nézett testvérére,
aki folytatta – ezt kell tenned Dean! Lezárni a múltat, és a család, a cég
érdekeit nézned!
- Van
róla fogalmad, mit tettél? – kérdezte halk, elgyötört hangon, továbbra sem
eresztve fivérét. – Tönkretetted az életemet! – tette hozzá könnyes szemmel,
dühösen, mire Cedrick unottan húzta el száját.
- Ugyan,
ne túlozz, öcsikém! – sóhajtott fel. – Szívességet tettem neked! Bármikor kapsz
különbet! – jelentette ki érzelemmentes hangon, mire Dean szeme elsötétült a
haragtól.
- Te
rohadék! – szűrte fogai között, majd egyetlen, lendületes mozdulattal vágta
arcon testvérét, aki olyan erővel vágódott az egyik szekrénynek, hogy annak
leszakadtak a polcai. Karen felsikoltott rémületében, Cedrick káromkodva nyúlt
vérző ajkához, Dean-t azonban már semmi sem érdekelte. Fittyet hányva rá, hogy
mi történik a továbbiakban, elhagyta az épületet, aztán beült autójába, és
eszeveszett tempóban vette az irányt a Reynolds birtok felé, miközben azért
imádkozott, hogy időben érkezzen, és Kate-et még otthon találja. Csak remélni
merte, hogy legalább egyetlen esélyt kap szerelmétől, hogy megmagyarázza a
történteket, és bízott benne, hogy hinni fog neki, mialatt megfogadta, hogy ha
ez sikerül, a világ végére is képes lesz elköltözni azért, hogy maguk mögött
hagyják Karen-t és Cedrick-et.
Kate
tűnődve bámulta a csillagokat a felhőtlen, egyre sötétebbé váló égbolton. A nap
már lenyugodott a látóhatár mögött, de a hold még nem állt készen, hogy
teljesen birtokba vegye az eget, így szürkés szín uralkodott a tájon. A tücskök
ciripelése összefolyt a kabócák esti zenéjével, az istállóból a szél elhozta a
lovak nyerítését, és az egész olyan volt, mint egy jól megkomponált nyár esti
koncert. Mialatt a veranda lépcsőjén üldögélt, sorra vette mindazt, ami az
elmúlt néhány napban történt vele, a Dean-nel való kapcsolatát, legvégül pedig
újra lejátszotta az este eseményeit. Amikor annyi év után visszatért
Lakeville-be, legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy újra át fogja élni
azt, amit a bál estéjén, hogy látja, ahogy Karen Dean-t csókolja.
- Ha
jól sejtem, nem úgy alakult az este, ahogy elképzeltem – hallotta meg maga
mögött Helen hangját, mire szomorúan elmosolyodott.
- Hidd
el Nanny, ezt egyikünk sem képzelte – válaszolta rejtélyesen, mire nagyanyja
értetlenül ráncolta össze szemöldökét.
- Mi
történt? – kérdezte, de Kate-nek nem maradt ideje válaszolni, mert egy autó
fényszóróját látták meg, ahogy rákanyarodik a poros útra, és ahogy közelebb
ért, már azt is látták, hogy a seriff szolgálati autója az. Kate szíve a
torkába ugrott, amint leparkolt a kocsi, és Dean ugrott ki belőle, majd megállt
előtte.
- Kate!
Beszélnünk kell! – jelentette ki, és hangján jól lehetett hallani, addig nem
fog elmenni innen, amíg a nő meg nem hallgatja. Kate rezzenéstelen arccal állta
a szomorúan csillogó szemek pillantását, miközben nem tudta, mit tegyen. Esze
azt súgta, küldje el a férfit. Sokkal egyszerűbb lett volna, mint végig
hallgatni, így talán a fájdalom is kevesebb lett volna, szíve azonban azt
mondta, tartozik mindkettőjüknek annyival, hogy beszél vele.
- Akkor
gyerekek, irány a nappali! – szólalt meg Helen határozottan, majd szélesre
tárta a bejárati ajtót. – A mi családunkban nem szokás az udvaron kitárgyalni a
személyes dolgokat! – tette hozzá magyarázatképpen, mire a két fiatal szó
nélkül, némán követte a házba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése