38.
rész
Szíve a torkában dobogott, ahogy
egyre lejjebb haladt, miközben a zaj, melyet korábban hallott, felerősödött. A
tompa puffanásokból arra lehetett következtetni, hogy az illető keres valamit,
és olykor el is káromkodta magát, amikor pedig Kate elért a lépcső közepéig,
ereiben megfagyott a vér. A nappaliban Carl Messer állt, rémálmainak
főszereplője, az a férfi, akit ezer közül is felismert volna bármikor. Vékony,
csontos testalkatát szürke nadrág és egy kopott ing fedte, haját ezúttal is
oldalra fésülte, hideg szürke szeme pedig szinte világított nap barnított
bőrén. Keskeny ajka gúnyos mosolyra húzódott, amikor a nyomozónőre nézett,
miközben kezében megvillant a szike élén a délutáni nap fénye, mely beáramlott
a kétszárnyú ablakon.
- Lám,
lám, lám – hallotta meg Kate a karcos, suttogó hangot, mely lelkéig hatolt,
felidézve a raktárban töltött, végtelennek tűnő perceket, amikor Carl fölé
hajolt, és a szikét nyakához szorítva suttogott a fülébe. – Végre eljött a
perc, amire mindketten annyira vártunk – vigyorodott el, de amikor közelebb
akart lépni, Kate felemelte a fegyvert, és egyenesen rá szegezte.
- Tegye
fel a kezét! – utasította a férfit határozottan, és gondolatban gratulált
magának, amiért még csak meg sem remegett a hangja, Messer azonban, ahelyett,
hogy engedelmeskedett volna, lassan még közelebb sétált.
- Nem
is örül nekem? – húzta fel szemöldökét gúnyosan – tudom ám, hogy hiányoztam,
Kate – szólította keresztnevén, mintha régi ismerősök lennének, mire Kate
nagyot nyelt, és ujját a fegyver ravaszára tette, készen állva, hogy bármikor
meghúzza azt. Még életében soha nem érzett akkora kísértést, hogy megöljön
valakit, mint ebben a pillanatban, de tudta, hogy nem teheti meg. – Álmodott
velem, igaz? Éreztem, hogy hív! A cellámban ültem, és hallottam, ahogy a
nevemet suttogja – nevetett fel sátáni hangon a férfi, de amikor még közelebb
akart jönni, Kate egyetlen mozdulattal biztosította ki a fegyvert, ami
megállásra késztette.
- Maradjon
ott, vagy úgy éljek, szitává lövöm! – figyelmeztette kemény hangon, mire Carl
engedelmesen emelte fel mindkét kezét, így mutatva, hogy nem fog tenni semmi
hirtelen mozdulatot, a szikét azonban, egy percig sem engedte el.
- Mitől
fél Kate? – kérdezte halkan, mélyen a szemébe nézve, a nyomozónő pedig érezte,
hogy a hideg futkos a hátán a pillantásától, melyben nyoma sem volt érzelemnek.
– A haláltól, vagy az oda vezető úttól? – húzta fel sokatmondón szemöldökét, és
Kate éppen válaszolni akart, amikor meghallotta, hogy Clyde a nevén szólítja. –
Ó! Nincs egyedül – biggyesztette le ajkát szomorkásan Messer. – A barátja? –
kérdezte társalkodó hangon, és arcán az aggodalom legkisebb szikrája sem
látszott. Mivel Kate nem válaszolt, megvonta a vállát. – Nekem egy hullával
több már nem számít – jegyezte meg nyugodtan – de remélem, azt tudja, hogy
szegény túlélte volna, ha nem hozza magával! Egyébként sem illik mással érkezni
egy randevúra – tette hozzá rosszalló arckifejezéssel, mire Kate elhúzta a
száját.
- Túlságosan
biztos a dolgában ahhoz képest, hogy nálam fegyver van – szólalt meg magabiztos
hangon, éppen akkor, amikor Clyde megjelent mögötte a lépcsőn. – Ha csak egy
rossz mozdulatot is tesz, garantálom, hogy a hullaházból már nem tér vissza –
tette hozzá fenyegetőn, miközben Clyde döbbenten futtatta végig rajtuk
tekintetét. Ahogy végig mérte a nőt, amint fegyvert fog a vele szemben állóra,
majd pillantása átvándorolt a hívatlan vendégre, aki hidegen mosolygott vissza
rá, nagyot nyelt, és sápadtan fordult Kate felé.
- Mi
folyik itt? Ki ez a fickó? Ő Messer? – záporoztak a kérdések aggodalmas hangon,
mire Kate anélkül bólintott, hogy szemét egy másodpercre is elszakította volna
a férfiról.
- Hívd
a seriffet! – utasította legjobb barátját, aki idegesen matatott zsebében
mobilja után, de remegő keze ügyetlen mozdulattal vette elő a készüléket, mely
hangos koppanással ért földet a padlón, és darabokra esett szét.
- A
francba! – mormolt el egy szitkot szokatlanul vékony, reszkető hangon, mire
Kate elnyomott egy sóhajt.
- A
nappaliban van a telefon – bökött fejével az említett helyiség felé, mire Clyde
bólintott, és lassan, egyesével szedve a lépcsőfokokat, minden mozdulatot jól
megfontolva, kerülte meg a nyomozónőt. Amikor azonban közé és Messer közé
került, hirtelen megtorpant, és tanácstalanul harapta be alsó ajkát. Arcán
látszott, fél elmenni a férfi mellett, akinek még mindig kezében volt a szike,
mire Kate lejjebb jött a lépcsőn. – Menj! Nem eshet bántódásod! – biztosította
róla a férfit, aki nagy levegőt vett, majd bólintott.
- Igen,
nem eshet bántódásom – ismételte meg halkan, mint egy mantrát, mintha így akarna
bátorságot meríteni, majd tett egy lépést Messer felé, aztán váratlanul
hátrafordult, és Kate-re nézett. – Ebben biztos vagyok – tette hozzá, a
következő pillanatban pedig, nemes egyszerűséggel kivette a nő kezéből a
fegyvert, akit olyan váratlanul ért a mozdulat, hogy ideje sem volt reagálni.
- Clyde!
Mi a fenét csinálsz?! – tört fel belőle döbbenten, miközben rossz érzés
kerítette hatalmába, mely csak erősödött, amikor Messer hangosan nevetni
kezdett. – Add vissza a fegyvert! – nyújtotta kezét a férfi felé határozottan,
de az lassan megrázta fejét.
- Ha
nem haragszol, inkább megtartanám – mosolyodott el gúnyosan, Kate pedig úgy
érezte, rosszul lesz, ahogy rádöbbent, Clyde ellene fordult, és korántsem volt
olyan biztonságban mellette, mint hitte. – Irány a nappali! – mutatott a
pisztollyal a helyiség felé, miközben Messer letette kezét, és vidáman
lépegetve haladt el előttük. Mivel Kate nem moccant, Clyde előrenyúlt,
megragadta a karját, és a finomkodás legkisebb jele nélkül rántotta le a lépcsőn.
– Gyerünk már! – dörrent a hangja mérgesen, majd amikor beléptek, Kate
megláthatta a széket, mely minden bizonnyal rá várt, csakúgy, mint a kötél és
ragasztószalag, amit Messer már korábban odakészíthetett. Nyilván az
előkészületekkel csapta a zajt, amit az emeleten meghallottak. Gyomra liftezni
kezdett, szíve a torkában dobogott a gondolatra, hogy ezúttal senki sem fog a
segítségére sietni, hiszen Dean az egyetlen, aki tudta, hogy a farmra jött, ő
pedig azt hiszi, biztonságban van Clyde mellett. – Ülj le! – nyomta le a székre
erővel régi barátja, majd miután nadrágszíjába csúsztatta a fegyvert, felvette
a kötelet, és gyors mozdulatokkal tekerte körbe Kate csuklóján, jó szorosan a
szék karfája körül, hogy aztán bokájánál is elvégezze ugyanezt a műveletet.
- Ezt
nem ússza meg! El fogják kapni! – nézett gyűlölettel Messer-re Kate, mire az,
miközben a kezében lévő szikével játszott, elmosolyodott.
- Igen,
tudom – értett egyet halálos nyugalommal, majd folytatta – de nem érdekel. A
meggyilkolt nők miatt, amúgy is a halálsoron kötnék ki – magyarázta, és
hangjából jól kivehető volt, fikarcnyit sem érdekli a dolog, majd folytatta –
de addig nem ülök be a villamos székbe, amíg be nem fejezem magával, amit
elkezdtem! – jelentette ki határozott hangon, és a szemében megjelenő
elszántság egy cseppnyi kételyt sem hagyott afelől, hogy meg is teszi, amit
mond, mire Kate fészkelődni kezdett a széken, de meglepetten vált
mozdulatlanná, amikor megérezte, hogy enyhén megreccsen alatta. Még életében
nem örült semminek annyira, mint annak, amikor felfedezte, hogy Messer azt a
széket választotta fogságának helyéül, amit Nanny elfelejtett megcsináltatni
Phil-lel, így biztos lehetett benne, hogy egy erőteljesebb mozdulat esetén,
darabokra fog szétesni alatta. Most már csak annyi volt a dolga, hogy időt
nyerjen, és megtalálja a legalkalmasabb pillanatot.
- Átkozom
magam, amiért nem öltem meg, amikor lehetőségem lett volna rá! – szűrte fogai
között, miközben tekintete figyelte, ahogy Clyde ismét kezébe veszi a
pisztolyt, mely jelenleg az egyetlen menekülési utat jelentette a számára.
- Ugyan!
– ingatta meg fejét vigasztalón Carl – ne legyen ilyen szigorú magához, Kate!
Ismerje be, hogy kettőnk harca semmihez sem volt fogható! Előre sajnálom, hogy
hamarosan vége lesz – biggyesztette le ajkát – hiányozni fog – simított végig
arcán már-már kedvesen, mire Kate elrántotta a fejét.
- Beteg
állat! – sziszegte undorodva – aberrált szociopata! – záporoztak szájából a
szitkok, mire Clyde elvesztette türelmét, és mérgesen dobbantott a lábával, így
követelve figyelmet magának.
- Elég
legyen! – dörrent a hangja parancsolón. – Meddig akar még játszani vele?!
Essünk már túl rajta, nincs több türelmem! – jelentette ki bosszúsan, mire Carl
most elfordította tekintetét Kate-ről, és összehúzott szemmel mérte végig a
férfit.
- Ne
pofázzon bele! – vágott vissza indulatosan. – Erről a pillanatról álmodoztam a
sitten, nem fogom elkapkodni! – közölte ellenkezést nem tűrő hangon, mire Clyde
elhúzta a száját.
- Megértem,
hogy élvezkedni akar, de ellentétben magával, én nem akarok a börtönben
megrohadni! – próbálta megmagyarázni türelmetlenségének okát, mire Kate
megvetőn mérte végig.
- Nyugodj
meg, nem fogsz! – szólalt meg, és amikor Clyde ránézett, folytatta – részt
veszel egy rendőr megölésében, ne is reménykedj benne, hogy elkerülöd a
villamos széket! – jósolta meg a sötét jövőt, de legnagyobb meglepetésére Clyde
magabiztosan elmosolyodott.
- Feltéve,
ha elkapnak – válaszolta nagyképűen, mint, aki teljesen biztos a dolgában. –
Tudod, az a szép az egészben, hogy a te kis Dean-ed meg van győződve róla, hogy
biztonságban vagy. Még csak nem is sejti az igazat, és mire feltűnik neki a
hiányod, már rég halott leszel, én pedig árkon-bokron túl járok majd – húzta ki
magát elégedetten, Kate pedig értetlenül, döbbenten ingatta meg fejét.
- Nem
ismerek rád, Clyde – suttogta hitetlenkedve – te voltál a legjobb barátom –
csuklott el a hangja, ahogy igazán felfogta, hogy az a személy árulta el,
akiben a legjobban megbízott éveken át, mire a férfi dühösen lépett hozzá
közelebb.
- Hát
éppen ez az! – kiáltott fel indulatosan – mindig csak a legjobb barát! Az,
akinek elmesélhetted, milyen szerelmes vagy, akinek a vállán kisírhattad magad!
Én is szerettelek, Kate! – dobbantott lábával ismét tehetetlen dühvel, Kate
pedig akaratlanul is összerezzent. – Reméltem, hogy egyszer majd észreveszel,
és kapok egy esélyt, hogy boldoggá tegyelek, de neked csak Lakewood kellett! –
fröcsögte undorodva a férfi nevét. – Valahányszor átmentem a birtokra, mindig
csak azt láttam, hogy Dean ölelget! Az Istenit! – csapott öklével a lépcső
korlátjára. – Tíz év telt el és még most is ugyanaz a nóta! Elegem lett, tennem
kellett valamit! – vallotta be, mialatt Carl látványosan ásítozni kezdett, de a
férfi nem törődött vele.
- Te
ölted meg Random-ot és Acapulco-t? – kérdezte gombóccal a torkában Kate, és
elég volt Clyde őrülten villámló tekintetébe néznie ahhoz, hogy tudja a
választ.
- Csak
rád akartam ijeszteni – vonta meg vállát unottan a férfi, és arcán látszott,
semmit nem jelentett neki a gyilkosság, amivel csak még visszataszítóbbá vált
Kate szemében. – De elszámítottam magam. Azt hittem, a védelmeződ lehetek,
megóvhatlak… de nem! Megint csak Dean, Dean, Dean! – ismételgette gyűlölettől
fűtve a férfi nevét. – Mindazok után, amit tett veled, még mindig őt akarod!
- Na,
és Loren? Rá nem gondoltál? – játszotta ki az utolsó kártyát Kate, ami a
kezében volt, remélve, hogy a szerelem, amit felesége iránt érez a férfi, talán
jobb belátásra bírhatja, de minden reménye elszállt, amikor meglátta régi
barátjának ajkán a megvető mosolyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése