41.
rész
Kate
unottan kapcsolgatta a televíziót a kétágyas kórteremben, melynek ő volt az
egyedüli lakója. Miután beértek a kórházba, egy fiatal, 30-as éveinek közepén
járó doktornő keze közé került, aki első ránézésre is több bizalmat ébresztett
benne, mint, amit Dr. Maxwell valaha képes lett volna. A karján lévő sérülést
ügyes, aprólékos gonddal varrta össze, majd a röntgenbe küldték, ahonnan pedig
a kórterembe szállította egy magas, legalább 190 centis, 120 kilós
betegszállító. A doktornő nemsokkal korábban hagyta el a szobát, miután
elmondta, mekkora szerencséje volt. A bordái csak zúzódtak, azt ígérte, néhány
nap pihentetés után helyre is jön, és semmi akadályát nem látta, hogy hamarosan
munkába álljon, az állán éktelenkedő lilás foltra pedig egy jéggel teli zacskót
küldetett az egyik nővérrel, amit Kate most hanyagul dobott az ágy melletti,
hófehér éjjeliszekrény tetejére, miközben karórájára pillantott. Legalább négy
óra eltelt már azóta, hogy behozták, Dean pedig azt ígérte, hogy amint
elintézte, amit akart, utána jön, de ez még mindig nem történt meg. Fogalma sem
volt, hol késlekedhet ennyi ideig, és gyomra görcsbe rándult a félelemtől, ha
belegondolt, hogy talán mégsem akar vele maradni. Mi van, ha megijedt a lehetőségtől, hogy valóban Lakeville-ben marad?
Mi van, ha rájött, tényleg nem őt, hanem a tizenhat éves énjét szereti? –
záporoztak fejében a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, mire nagyot sóhajtott,
de a bordái közé hasító fájdalom rögtön emlékeztette rá, ez miért nem jó ötlet
egy darabig. Tisztában volt vele, hogy rendeznie kell a férfival a kapcsolatát,
hogy bőven van, mit megbeszélniük, hiszen valahányszor szóba jött a közös jövő,
csak árnyalva beszéltek róla, egyikük sem mondta ki nyíltan, mit is szeretne a
másiktól. Kate tudta, mit akar. Dean-nel akart lenni, leélni vele az egész
életét, de abban bizonytalan volt, hogy a férfi is így érez-e. Rettegett annak
a lehetőségétől, hogy csak a tinédzserkori emlékek, vagy a veszély, amibe került,
tartotta mellette eddig. Éppen itt tartott gondolatban, amikor lassan nyílt az
ajtó, ő pedig összehúzott szemmel fordította oda a fejét. Zavara csak még
nagyobb lett, amikor valaki egy csokor vörös rózsát dugott be rajta, majd
hirtelen elmosolyodott, amikor meglátta Dean bűnbánatos arcát, ahogy megjelent
a virág mellett.
- Fehér
zászlót nem találtam – szólalt meg komiszul mosolyogva, üdvözlés helyett, majd
beljebb lépett, és megállt az ágy mellett. Tekintete aggodalmasan futott végig
a nőn, aki mosolyogva nézett vissza rá. – Sajnálom, hogy késtem – kért
bocsánatot, mialatt átnyújtotta a virágot, Kate pedig boldogan vette át, és
fúrta arcát az illattenger közé, mélyen beszívva azt. – Tudom, hogy sokáig
tartott, de nem az én hibám – emelte fel kezét védekezőn Dean, és amikor Kate
értetlenül nézett rá, folytatni akarta, ám váratlanul ismét nyílt az ajtó, és
Nanny vágtatott be rajta türelmetlenül.
- Nem
bírok tovább várni! Látni akarom a saját szememmel, hogy semmi baja! –
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Donald-nak, aki finoman próbálta meggyőzni,
hogy legyen még egy kis türelemmel, mire Kate meglepetten nézett Dean-re, aki
mosolyogva vonta meg széles vállait.
- Hosszú
az út Bloomington-ból – sóhajtott fel drámaian, majd folytatta – nagyon-nagyon
hosszú, főleg egy olyan emberrel, akinek meggyőződése, hogy nem mondod el neki
az igazat, és az unokája élet-halál között lebeg – vázolta fel a történéseket,
amiből Kate azonnal rájött, hogy Dean elment Nanny-ért, hogy itt lehessen vele,
és megpróbálta elmondani neki, hogy jól van, amit azonban a nő nyilván nem hitt
el.
- De…
miért? – kérdezte meghatottan, Dean helyett azonban, Nanny válaszolt.
- Miért?
Majd én megmondom! – lépett előre mérgesen összehúzott szemmel – mert te képes
lettél volna megint kihagyni ebből! – tett szemrehányást az unokájának, mire
Kate könnyes szemmel nézett szerelmére.
- Köszönöm
– artikulálta némán, mire Dean rámosolygott, majd elvette a virágokat, hogy
vázába tegye, Kate pedig Nanny felé fordult. – Hívtalak volna – válaszolta
ártatlan arccal, mire Helen szkeptikusan húzta el a száját.
- Hogyne
– bólintott a meggyőződés legkisebb jele nélkül, hangjából pedig jól érezhető
volt, hogy egy szavát sem hiszi el. – Én pedig tibeti szerzetes lettem volna! –
tette hozzá, mire Kate pimaszul elmosolyodott.
- Jól
állna a narancssárga – utalt a szerzetesek által hordott ruhára, de Helen nem
volt jókedvében, mert mérgesen vonta össze szemöldökét.
- Ne
szemtelenkedj! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg, majd folytatta –
szerencsére Dean-ben volt annyi jóérzés, hogy telefonált, mert úgy gondolta,
itt a helyem melletted – lépett közelebb, aztán leült Kate mellé, és két kezébe
fogta annak jobb kezét, arcáról pedig eltűnt a méreg, és aggodalomnak adta át a
helyét. – Hogy vagy? Mikor jöhetsz haza? – faggatta, mialatt Donald elnyomott
egy mosolyt, és Dean felé fordult.
- Megiszunk
egy kávét? – kérdezte, mire a férfi bólintott, és néma egyetértésben hagyták
őket magukra.
- Jól
vagyok, csak zúzódásokat szereztem. A doki szerint, néhány nap múlva haza is
mehetek – adott választ nagyanyjának Kate, Nanny pedig hitetlenkedve ingatta
meg fejét.
- Egyszerűen
képtelen vagyok elhinni, hogy Clyde ezt tette veled – sóhajtott letörten,
hiszen a fiút mindig is pótunokájának érezte. Mélyen együtt érzett vele, amin
keresztül kellett mennie szülei válásakor, és bármikor szívesen látta az
otthonában. Tudta, hogy unokája és Clyde olyanok egymásnak, mintha testvérek
lennének, és soha egyetlen percig sem gondolta, hogy Clyde képes lenne bántani
Kate-et.
- Ezzel
nem vagy egyedül – húzta el száját a nyomozónő – végig szerelmes volt belém, és
bosszantotta, amiért én Dean-t választottam. Amikor visszajöttem, azt hitte,
esélyt kaphat, de nem így történt. Én megint Dean mellett kötöttem ki, ami
felbőszítette – mesélte el röviden, amit megtudott, Nanny pedig döbbenten
hallgatta. – Mivel másképp nem tudott megkapni, letette az óvadékot Messer-ért,
és alkut kötöttek… - akadt el egy pillanatra, mert képtelen volt elmondani
nagyanyjának, mit akart tenni vele régi barátja, de elég volt a nőre néznie
ahhoz, hogy tudja, nem is kell folytatnia. Helen egy másodpercre lehunyta
szemét, hogy fel tudja dolgozni a hallottakat, és megnyugodjon kissé, majd
váratlanul elmosolyodott.
- Dean
mellett kötöttél ki? – húzta fel szemöldökét mókásan – ez azt jelenti, hogy
hivatalosan is egy pár vagytok? – kérdezte izgatottan, mire Kate aprót
sóhajtott, hogy elkerülje a korábbi, nyilalló fájdalmat.
- Fogalmam
sincs – válaszolta őszintén, és amikor Helen értetlenül nézett vissza rá,
folytatta – az elmúlt napokban közel kerültünk egymáshoz, de nem tudom, mit vár
tőlem. Úgy értem, sosem beszéltünk nyíltan a kapcsolatunk jövőjéről – fonta
össze ujjait ölében tanácstalanul, mire Nanny elnézőn elmosolyodott, de
válaszolni nem volt ideje, mert nyílt az ajtó, és Dean jelent meg, Donald-dal
az oldalán, de még mielőtt beljebb léphetett volna a férfi, Helen felpattant,
megmarkolta a karját, és kifelé kezdte tessékelni.
- Hagyjuk
magukra egy kicsit a gyerekeket – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, Donald
pedig azonnal értett a szóból, mert hátrafelé kezdett araszolni. – Úgy érzem,
bőven van, mit megbeszélniük – tette hozzá, és a következő másodpercben már be
is csukódott mögöttük az ajtó. Kate és Dean kettesben maradtak, a szobára pedig
nehéz, feszült csend telepedett. Egyik sem tudta, mit mondhatna, de mindegyikük
tisztában volt vele, mit érez a másik iránt.
- Mit
mondott az orvos? – törte meg a csendet Dean, mire Kate csalódottan nyelt
nagyot. Valamiért abban bízott, hogy ha végre kettesben lesz a férfival, akkor
az beszél az érzéseiről, és arról, hogyan látja a jövőjüket, de e helyett egy
jóval biztonságosabb, hétköznapibb témát választott.
- Megmaradok
– vont vállat óvatosan – zúzódások, néhány nap az egész – tette hozzá halkan,
miközben ölében összekulcsolt ujjait tanulmányozta, és meglepetten kapta fel
fejét, amikor megérezte, hogy Dean leül mellé az ágyra.
- Ezek
szerint, néhány nap múlva már szabad leszel? – puhatolózott tovább, miközben
agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Még soha nem volt annyira ideges,
mint ebben a pillanatban, amikor arra készült, hogy megvallja érzéseit a nőnek,
és elmondja, hogy az egész életét vele akarja tölteni. Fogalma sem volt róla,
mennyire volt komoly a kijelentése, miszerint végleg hazaköltözik, és rettegett
a lehetőségtől, hogy meggondolta magát. Most, hogy Messer halott volt, bármikor
dönthetett volna úgy, hogy mégis Bostonban folytatja az életét. Meg akarta
kérni a kezét, de először tudni akarta, hogy azért marad-e Lakeville-ben, ha
egyáltalán marad, mert itt akar élni, vagy csak ő miatta, mert ez utóbbit nem
szerette volna. Képtelen lett volna boldog lenni a tudattal, hogy megfosztotta
Kate-et attól, amit szeret.
- Igen
– bólintott Kate, és szíve gyorsabb ütemre váltott, ahogy megérezte Dean
feszültségét, aki most megfogta a kezét, és komolyan nézett a szemébe, majd
mély levegőt vett.
- Kate,
én nem akarlak itt tartani – jelentette ki egy szuszra, Kate pedig döbbenten
elnyíló ajkakkal hallgatta, miközben úgy érezte, mintha a szívét tépte volna ki
a helyéről.
- Tessék?
– kérdezte halkan, és csak remélni merte, hogy rosszul értette, amit mondott,
de minden reménye elszállt, amikor Dean folytatta.
- A
te életed eddig Bostonban volt – nyelt nagyot idegesen, miközben lepillantott
kezükre, és ujjai ösztönösen kezdték simogatni a selymes bőrt. – Megértem, ha
vissza szeretnél menni, és nem foglak visszatartani – tette hozzá, majd
felemelte fejét, és belenézett a könnyes szemekbe. Kate nem akart hinni a
fülének. A tény, hogy Dean nem akarja, hogy maradjon, fájóbb volt mindennél.
Ezúttal nem félreértésről volt szó, nem más állt közéjük, hiszen maga Dean
közölte vele, hogy elengedi, mire Kate lassan kihúzta kezét a férfiéból.
- Értem
– köszörülte meg torkát, és nagyot nyelt, hogy folytatni tudja – ez nagyon…
kedves tőled… - kereste a megfelelő szavakat, hogy méltóságát megőrizve, minél
kevesebb megaláztatás árán kerüljön ki a helyzetből, de Dean váratlanul
elkáromkodta magát.
- Kedves?!
– kérdezett vissza gyötrődő arckifejezéssel – bele fogok pusztulni Kate, ha
elmész! – tört fel belőle fájdalmas hangon, Kate pedig zavartan nézett vissza
rá. – Szeretlek, és semmit sem szeretnék jobban annál, hogy maradj, de nem
tarthatlak itt, miközben tudom, hogy a munkád, az életed, minden, amit szeretsz
Bostonban vár rád! – hadarta egy levegővel, Kate pedig minden egyes szó után
egyre boldogabb lett, és elmosolyodott, mialatt Dean felpattant az ágyról és
fel-alá kezdett járkálni a kis kórteremben. – Azt kívánom, bárcsak
visszamehetnénk az időben! Soha nem engedném, hogy elmenj…
- Minden, amit szeretek, itt van, Dean.
Lakeville-ben – szólalt meg halkan Kate, szerelmesen mosolyogva, de a férfi
annyira belemerült a bánatába, hogy meg sem hallotta, csak tovább beszélt.
- Nem
kényszeríthetlek, hogy itt maradj velem, és megfogadtam magamnak, hogy türelmes
leszek, megvárom, amíg eldöntöd, mit szeretnél, de el kell fogadnom, ha úgy
döntesz, Bostonban akarod folytatni az életedet – sóhajtott fel, beletúrva sűrű
hajába, mire Kate halkan nevetni kezdett.
- Dean…
- szólította meg a férfit, aki elhallgatott, és értetlenül nézett le rá.
- Mi
olyan vicces? – kérdezte összevont szemöldökkel, mert korántsem esett jól neki,
hogy amíg ő kiönti a szívét, Kate jót mulat rajta.
- Édes
vagy, ahogy egyre jobban belelovallod magad, hogy elutazom, de… - harapta be
alsó ajkát mosolyogva – de felesleges – tette hozzá, és amikor Dean gyanakodva
lépett hozzá közelebb, folytatta – amit a birtokon mondtam, komolyan gondoltam
– idézte fel a kijelentését, miszerint itt marad, mire Dean megkönnyebbülten
elmosolyodott, és ismét leült mellé az ágyra.
- Várj!
– komolyodott el hirtelen – miattam? – kérdezte óvatosan, Kate pedig bólintott.
- Miattad,
Nanny miatt, Phil miatt… - sorolta a szívének kedves személyeket Kate – ez az
otthonom! – tette hozzá halkan, mire Dean elmosolyodott, és megcsókolta. Ajka
puhán érintette meg a nőét, aki ugyanolyan finoman viszonozta, és amikor
elváltak egymástól, nagy levegőt vett.
- Nos…
khm… - köszörülte meg torkát, hogy végre bátorságot gyűjtsön, és megkérje
szerelme kezét, de amikor belefogott volna, nyílt a kórterem ajtaja, és az a doktornő
lépett be rajta, aki korábban megvizsgálta Kate-et.
- Itt
az ideje, hogy pihenni hagyjuk a beteget – figyelmeztette halk, mégis
határozott hangon Dean-t, aki megértőn bólintott, a doktornő pedig nesztelenül
távozott.
- Holnap
találkozunk – halasztotta el csalódottan a lánykérést egy alkalmasabb
időpontra, majd ismét finoman szájon csókolta szerelmét, és boldog mosollyal
hagyta el a kórtermet. Végre úgy érezte, véget ért a hosszú, keserves, magányos
út, amin eddig járt, és optimistán tekintett a jövőbe, Kate pedig szerelmes
mosollyal ajkán hunyta le szemét, és ezúttal, amikor az álom utolérte, nem Carl
Messer-rel találkozott. Dean várt rá, ő pedig úgy érezte, sosem volt ennél
boldogabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése