Nem menekülhetsz 42. rész

 

42. rész

Dean ajkán halvány mosollyal, elgondolkodva forgatta ujjai között a kis, gyémántkővel díszített aranygyűrűt, miközben gondolatai Kate körül forogtak. Az elmúlt napokban számtalan alkalommal próbálta feltenni élete legfontosabb kérdését a nőnek a kórházban, de vagy megzavarták őket a látogatók, vagy ő nem érezte elég meghittnek a pillanatot a lánykérésre. Azt szerette volna, ha varázslatos lesz, ha Kate később is úgy emlékszik rá vissza, mint életének egyik legcsodálatosabb pillanatára, ezért erőt vett magán, és úgy döntött, megvárja, amíg szerelme teljesen felépül, kijöhet a kórházból, és egy meghitt, gyertyafényes vacsora mellett kérheti meg a kezét. Most, hogy ehhez már minden előkészületet megtett, zsebébe csúsztatta az ékszert, és nagy levegőt véve a telefon után nyúlt, hogy az este főszereplőjét is elcsábítsa egy romantikus vacsorára. Keze idegesen megremegett, amikor a telefon után nyúlt, és a farm számát tárcsázta, ő pedig hitetlenkedve rázta meg fejét. Életében nem volt még ennyire izgatott, rettegett tőle, hogy elrontja, dadogni fog, de még inkább félt Kate válaszától.

- Reynolds birtok – hallotta meg felcsendülni a lágy hangot a vonal végén, mire pulzusa felgyorsult, és nagy levegőt véve igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

- Kate? – szólt bele látszólag nyugodtan, de hangja megremegett, ahogy folytatta – Dean vagyok – mutatkozott be teljesen feleslegesen, hiszen biztos lehetett benne, hogy a nő azonnal megismerte hangját, miközben grimaszolva nyomott el egy szitkot orra alatt. Úgy érezte, úgy viselkedik, mint egy szerencsétlen kamasz, aki életében először próbál meg randevúra hívni egy lányt. – Velem vacsoráznál ma este? – tért gyorsan a lényegre, mielőtt teljesen hülyét csinál magából, mire Kate elmosolyodott.

- Úgy érted, hogy nálad? – kérdezett vissza a nyomozónő, mire Dean hangtalanul csapott a homlokára, amiért ez eszébe sem jutott. Mennyivel meghittebb lett volna az este, ha csak kettesben vannak, távol a város hivatásos pletykafészkeinek figyelő tekintete elől, de már nem tudta lemondani az asztalt, amit Randy kocsmájában lefoglalt, az egyetlen helyen, ami étteremként is üzemelt a kis városban.

- Nem – húzta el száját csalódottan – a kocsmára gondoltam… - vallotta be, mire Kate meglepetten húzta fel szemöldökét. Azt hitte, miután kiengedik a kórházból, a férfi, aki addig mindennap bejárt hozzá, alig várja majd, hogy kettesben legyenek, így váratlanul érte, hogy az első közös programjukat a helyi kocsmába tervezi meg. – Szeretnék egy nagyon fontos dologról beszélni veled – rántotta ki gondolatai közül Dean hangja, melyből feszültséget hallott ki, ami őt is idegessé tette.

- Valami baj van? – kérdezte aggodalmas hangon, mire Dean sietve rázta meg a fejét.

- Nem, nem! Dehogy! – adta meg a gyors, talán túlságosan is gyors választ, amivel korántsem sikerült megnyugtatnia a nőt, aki érezte, hogy a válasz ellenére, valami nem stimmel a férfival. – Csak szeretnék veled vacsorázni, és… megbeszélni néhány dolgot a jövőnkkel kapcsolatban – tette hozzá rejtélyesen, ami elég volt ahhoz, hogy Kate szíve gyorsabb ütemre váltson, és remegő gyomorral várta a folytatást. – A kórházban nem igazán volt lehetőségünk rá, hogy beszélgessünk – magyarázta döntésének okát, miközben úgy érezte, ideje lenne bontani a vonalat, még mielőtt elszólja magát, és az egész meglepetést elszúrja.

- Ez igaz – értett egyet Kate, majd mosolyt erőltetve arcára, folytatta – gondolod, hogy Randy kocsmája alkalmasabb lesz erre? – kérdezte sokatmondón, mire Dean idegesen nevetett fel, Kate pedig értetlenül ráncolta össze a homlokát. Dean teljesen más volt, mint, amilyen lenni szokott. Érezhetően ideges volt, feszült, mint, akinek fogalma sincs, mit is akar mondani pontosan, vagy inkább olyan volt, mint, aki tudja, csak azt nem, hogyan mondja el, és ez aggodalommal töltötte el. – Nem akarod elmondani inkább, hogy mi a baj? – ajánlotta fel halkan, mert úgy érezte, a legrosszabb hír is jobb annál a bizonytalanságnál, amiben jelen pillanatban érezte magát, de Dean megköszörülte a torkát.

- Nem – jelentette ki határozottan, majd azonnal folytatta – személyesen szeretném, nem telefonon keresztül – tette hozzá. – Szóval? Velem vacsorázol? – tette fel ismét a kérdést, mire Kate nehezen bólintott.

- Persze – egyezett bele nem túl boldogan, mert fogalma sem volt róla, mit akarhat mondani neki Dean, de abból, ahogy viselkedett, úgy érezte, nem lesz tőle boldog.

- Csodás! – villanyozódott fel a választól a férfi, amivel csak még inkább összezavarta a nőt. – A hivatalból nem tudok esténél előbb elszabadulni, szóval, mi lenne, ha Randy-nél találkoznánk hat körül? – ajánlotta fel, hiszen még a virágcsokorért is el akart menni a vacsora előtt, ezen kívül beszélni akart a férfival, hogy zárjon be valamivel korábban, így legalább tényleg kettesben lehettek volna Kate-tel. Már előre örült, ahogy elképzelte, milyen romantikus lesz majd az este. Rajtuk kívül senki nem lesz ott, az asztalon gyertya ég majd, a zenegépből halk, lágy zene szól, ő pedig elmondja végre Kate-nek, milyen nagyon szereti, és feleségül kéri.

- Rendben, ott leszek – állt rá Kate, mire Dean elégedetten mosolyodott el.

- Akkor ott találkozunk! Szia – köszönt el, és már bontotta is a vonalat, Kate pedig szemöldökét ráncolva, belső ajkát harapdálva nézte a kezében lévő kagylót, miközben fejében rosszabbnál rosszabb lehetőségek játszódtak le arra nézve, mit akar mondani neki a férfi.

- Minden rendben, kicsim? – hallotta meg Helen hangját, aki kezeit éppen egy konyharuhába törölgetve lépett be a nappaliba a konyhából, és most aggodalmasan nézte unokáját, ahogy tűnődve ácsorgott a telefon mellett.

- Fogalmam sincs – adott őszinte választ, mialatt helyére illesztette a kagylót. – Dean volt az, meghívott vacsorázni – magyarázta a nőnek, amikor az értetlenül nézett vissza rá – elég… furcsa volt. Szokatlanul ideges… azt mondta, beszélni akar velem a jövőnkről, de azt nem árulta el, hogy mit – tette hozzá, mire Nanny szeme elkerekedett, arcára pedig boldog mosoly költözött.

- Édesem! Lehet, hogy meg akarja kérni a kezedet! – vetette fel izgatott örömmel a hangjában, mire Kate először elmosolyodott, aztán elkomorult.

- Nem hiszem – rázta meg fejét tagadólag, mert véletlenül sem akarta beleélni magát egy ilyen lehetőségbe. Abból, ahogy Dean viselkedett, egyáltalán nem erre lehetett következtetni, ő pedig nem akart csalódni. Úgy döntött, inkább felkészül a legrosszabbra, de Helen nem tágított elmélete mellől.

- Miért nem? – akadékoskodott tovább – gondolj csak bele! Egy romantikus vacsoránál nem is kell tökéletesebb alkalom a lánykérésre! – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Kate keserűen húzta el száját.

- Az elméleteddel mindösszesen egy probléma van – lépett közelebb nagyanyjához, miközben kivette kezéből a törlőruhát – Dean egy szóval sem említette, hogy romantikus vacsorát tervez! – világosította fel a nőt, majd folytatta – pusztán annyit mondott, hogy beszélni akar velem, ráadásul megkért, hogy Randy kocsmájában találkozzunk. Még csak nem is igazi randi lesz, mert értem sem jön – tette hozzá kissé neheztelő, csalódott hangon, mert úgy érezte, azok után, ami kettőjük között történt, legalább egy rendes, hagyományos randevú dukált volna a férfitól. – Ez így olyan, mint egy üzleti találkozó – húzta el száját szomorkásan, majd bánatosan nézett Helen-re – vagy inkább, mint egy búcsú… - jegyezte meg halkan, mire Nanny bosszúsan fújtatott.

- Miket beszélsz te lány! – csapta össze tenyerét határozottan – miért akarna elbúcsúzni tőled, amikor bevallotta, hogy szeret, te pedig úgy döntöttél, hogy Lakeville-ben maradsz? – kérdezte, amire Kate nem tudott válaszolni.

- Jogos – értett egyet a kijelentéssel, majd nagyot sóhajtott – és miért nem akar kettesben lenni velem az első este, amikor végre kijöhettem a kórházból? – kérdezett vissza, amivel viszont ő adott sakkot nagyanyjának, de a választ nem várta meg, hanem elindult a konyhába, hogy befejezze a törölgetést, amit a telefon csörgése félbeszakított.

 

Dean elégedetten dörzsölte össze tenyerét, miután letette a telefont, és kényelmesen dőlt hátra a fotelben, miközben az órájára pillantott. Örömmel állapította meg, hogy bőven lesz ideje elmenni a csokorért, és Randy-hez is be tud ugrani, hogy megbeszélje vele a vacsora körüli részleteket. Tisztában volt vele, hogy az illendőség azt diktálná, hogy menjen el Kate-ért, de azt akarta, hogy teljes legyen a meglepetés. Ott akarta várni az étteremben, elképzelte, ahogy belép az ajtón, ő pedig rózsákkal a kezében áll majd a terem közepén, melyet hangulatos félhomályba borítanak az asztalokon álló gyertyák, és abban a pillanatban elindul a lágy zene is. Szinte látta maga előtt, ahogy Kate meglepetten, könnyekkel a szemében néz körül. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy egy sötét árnyék lapult végig az ajtó résénél, és a telefonbeszélgetés minden mondatát hallotta. Mialatt ő a telefonért nyúlt, hogy megrendelje a virágokat, a titokzatos alak ellépett az ajtótól, és tisztes távolságba vonulva nyúlt zakójának belső zsebébe, ahonnan elővette telefonját.

- Karen? – szólt bele a készülékbe, amint meghallotta, hogy a túlvégen felvették a telefont. – Cedrick vagyok – mutatkozott be, majd azonnal folytatta – érdekel még az öcsém? – kérdezte nyugodt hangon, mire Karen egy másodpercnyi csönd után megszólalt.

- Nem is tudom… - nyafogta vékony, drámai hangon – még soha senki nem alázott meg úgy, mint Dean a bál estéjén – panaszkodott sértetten, mire Cedrick égnek emelte a szemét. Ha őszinte akart magához lenni, nem tudta hibáztatni öccsét, amiért képtelen volt tovább elviselni Karen ostobaságait, de a vállalat mindennél többet jelentett neki, így nem lehetett tekintettel arra, mi szolgálja fivére érdekeit.

- Kell vagy nem? – fogta rövidre, úgy igazítva hangját, hogy véletlenül se hallja meg senki, mire Karen nagyot sóhajtott.

- Persze, hogy kell – morogta bele duzzogva a telefonba – tudod jól, hogy már a középiskola óta fenem rá a fogam – tette hozzá, mire Cedrick elmosolyodott.

- Ez esetben, ma este, ha ráérsz, tálcán kínálom fel neked az öcsémet, egy feltétellel! – emelte fel ujját, és szinte látta maga előtt, hogy Karen érdeklődve húzza össze élénken kifestett szemeit. – Beszélj az apáddal, hogy hagyja bent a tőkét a cégben!

- Rendben – állt rá azonnal Karen, egy másodpercig sem gondolkodva – de hogyan éred el, hogy Dean az enyém legyen? – kérdezett rá arra, ami a leginkább érdekelte, mire Cedrick magabiztosan elmosolyodott.

- Van egy tervem – válaszolta rejtélyesen – neked csak annyi a dolgot, hogy azt teszed, és akkor, amit és amikor mondom! – tette hozzá, majd folytatta – találkozzunk nálam, nagyjából… - nézett rolex karórájára – úgy fél óra múlva, és mindent elmondok! Ha ügyes leszel, Kate Reynolds még ma visszamegy Bostonba, Dean pedig olyan elesett lesz, hogy szüksége lesz két ölelő karra, aki megvigasztalja – nevetett fel önelégülten, Karen pedig vele kacagott, anélkül, hogy tudta volna, mi is lesz pontosan a dolga.