18.
rész
Jason
elgondolkodva pörgette ujjai között a tollát, mialatt tekintetét egy percre sem
vette le a monitorról. Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, a jelentésekre
koncentrál, valójában azonban, szinte semmit nem látott belőlük. Fejében az előző
este történtek kavarogtak. Tudta, hogy bűntudat kellene, hogy gyötörje, amiért
megcsókolta az orvosnőt, mégis rémülten vette észre, hogy valahányszor eszébe
jut a nő édes ajkának érintése, az, ahogy szorosan hozzásimult, és átkarolta
nyakát, finom tenyerének simogatása a mellkasán, bizsergéssel töltötte el, és
nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy újra a közelében legyen. Bosszúsan,
amiért még most sem képes uralkodni vágyain, tollát egyetlen mozdulattal
hajította az asztalán heverő akták tetejére, éppen akkor, amikor Sean jelent
meg mellette.
- Ejha!
– füttyentett elismerőn, ahogy pillantását végig futtatta társa mogorva arcán,
szigorúan összevont szemöldökén. – Ezzel a rejtett indulattal, ami benned
forrong, nem ártana felkeresned Dr. Hall-t – javasolta anélkül, hogy tudta
volna, egyetlen mondatával darázsfészekbe nyúl, de elég volt Jason elsötétülő
tekintetébe néznie ahhoz, hogy felismerje. – Fogjam be, igaz? – kérdezte
kényszeredett mosoly kíséretében, mire Jason elnyomott egy sóhajt. – Úgy látom,
Dr. Hall nagy hatással van rád – jegyezte meg mégis bátran, miközben
kényelmesen helyet foglalt a férfi asztalának szélén, mit sem törődve annak
gyilkos pillantásával.
- Semmilyen
hatással nincs rám! – szögezte le rezzenéstelen arccal, de Sean mindent tudón
elvigyorodott.
- Aha
– bólintott megértőn – nyilván nincs – fogadta el a választ látszólag, de
amikor Jason már megkönnyebbült volna, hogy lapoznak a témáról, folytatta –
képzeld, tegnap este visszamentem a doktornő lakásához, mert be akartam
számolni róla, milyen eredményt hozott a furgonok ellenőrzése. Meglepődtem,
hogy nem találtalak a kocsiban – tette hozzá ártatlan képpel, de a szája
szegletében megbújó mosoly elárulta gondolatait.
- Talán
beszámolóval tartozom neked a tetteimet illetően? – dobta vissza a labdát
Jason, miközben azon tanakodott, hogyan szerelje le ifjú társát. Nem csak
azért, mert szégyellte, amiért nem viselkedett profihoz méltóan, hanem azért
is, mert nem szerette volna, ha pletykálkodni kezdenek az őrsön a nőről, és
téves következtetéseket vonnának le.
- Nekem
kifejezetten megtiltottad, hogy bemenjek a lakásába – emlékeztette halvány
mosoly kíséretében Sean, mire Jason karba font kézzel dőlt hátra székében.
- Nem
tiltottam meg – ellenkezett halálos nyugalommal az arcán – csak azt mondtam, nem
látom szükségességét – pontosított, miközben érezte, hogy kezd egyre
kényelmetlenebb lenni számára a beszélgetés, mire Sean bólintott.
- Igaz
– értett egyet, majd fürkészőn nézett bele társa szemébe – de te később
szükségét érezted, hogy bemenj, ugye? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, és
amikor Jason nem válaszolt, megértőn sóhajtott. – Miért nem vallod be, hogy
tetszik neked? – kérdezte, de a választ nem várta meg, folytatta. – Dr. Hall
gyönyörű, okos, van humora… ki ítélne el azért, mert belezúgtál? Vállald fel az
érzéseidet, és ne engedd el, mert még egyszer ilyen szerencséd nem lesz! –
hadarta egy levegővel, mire Jason rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. Tudta,
hogy társának igaza van, szerencséje volna, ha Robin érdeklődést mutatna
iránta, de a nő az elveivel menne szembe, ha beleszeretne egy rendőrbe,
ráadásul mivel tudna ő szebb életet nyújtani neki, mint annak apja az anyjának.
Ugyanaz a sors várna rá mellette, Robin pedig határozottan kijelentette, hogy
ezt nem akarja.
- Befejezted,
Oprah Winfrey? – kérdezte gúnyosan, mert most is, mint mindig, ha az
érzelmeiről kellett beszélnie, a legjobb fegyvere a támadás volt. – A
felesleges szócséplés helyett, inkább a furgonokról beszélj! – utasította
határozottan, Sean pedig érezte, itt a vége a magánbeszélgetésnek. Nem
tetszését fejingatással kinyilvánítva lapozta fel a kezében lévő
jegyzetfüzetet.
- Az
étterem furgonja valóban használhatatlan – kezdett bele a tájékoztatásba, Jason
pedig megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében tartott levegőt és máris magabiztosabbnak
érezte magát, hogy az ügyre terelődött a szó. – Átnézettük a délelőtt folyamán
egy szerelővel, és megerősítette, hogy be sem lehet indítani. A költöztető
cégnél sem használta senki az autót legalább egy hete. A szállítólevélben
minden alkalommal feltüntetik a kilométeróra állást, ami megegyezik az autóban
lévővel – ért mondandója végére, mire társa elgondolkodva nézett rá.
- Nem
bütykölhették meg? – tette fel a logikus kérdést, de Sean megrázta a fejét.
- Kizárt
– válaszolta kissé csalódott hangon – a tulaj szerint, speciális érzékelőt
kapott, pontosan azért, hogy az alkalmazottak ne tudjanak játszani vele.
Egyfajta digitális mérő… vagy valami ilyesmi – vakarta meg fejét feszengve, de
Jason már nem is figyelt a magyarázatra. Agya sebesen pörgött, kereste a
lehetőségeket, hogyan találhatnánk meg a furgont. Ösztönei azt súgták, ha
megtalálják az autót, közelebb viszi őket a gyilkoshoz és talán Robin
zaklatójához is. Tisztán emlékezett rá, hogy Robin azt mondta, Walter bátyjának
van egy építkezési vállalata, Blue High néven.
- Mi
a helyzet a Blue High vállalattal? – kérdezte szinte csak mellékesen,
mire Sean értetlenül ráncolta össze szemöldökét.
- Ilyen
vállalat nincs Park City-ben – válaszolta zavartan, és arcát enyhe pír futotta
el a lehetőségre, hogy figyelmetlen volt, és nem hajtotta végre a feladatot
kellő precizitással.
- Akkor
nézzük meg, hol van – gondolkodott hangosan Jason, majd a számítógép felé
fordult, és néhány perc múlva már kezében volt a szomszéd városban lévő
vállalat címe – indulás! – pattant fel helyéről, és magára kapva kabátját, a
lépcső felé indult, Sean pedig meglepetten követte. Alig másfél órával később
már az egyszintes, konténerekből álló iroda előtti parkoló felé meneteltek egy
magas, kissé túlsúlyos, kopaszodó férfi társaságában, aki Edward Peanub-ként
mutatkozott be, mint a vállalat tulajdonosa. Ahogy távolodtak az irodaként
használt konténertől, talpuk alatt megcsikordultak a kavicsok, tekintetük pedig
azonnal kiszúrta a drótkerítéssel körbevett telek szélén leparkolt, halványkék
furgont, melynek oldalát a vállalat emblémája díszítette.
- Parancsoljanak,
itt is van – állt meg közvetlenül az autó mellett a férfi, mire Jason kesztyűt
húzott, és aprólékosan szemügyre véve a kocsit, körbejárta azt, majd kinyitotta
az ajtókat is, hogy beláthasson a vezető fülkébe.
- Mikor
használták utoljára? – kérdezte, mialatt tekintetét egy percre sem vette le az
autóról, mire Edward nagyot sóhajtott.
- Nagyjából
három nappal ezelőtt – válaszolta látszólag nyugodtan, de enyhe idegességről
árulkodott, ahogy alsó ajkát rágcsálta, barna szemei pedig, melyek ugyanolyan
közel ültek telt képén egymáshoz, mint öccsének, nyugtalanul cikázott a
nyomozók és a furgon között. – Elárulnák, mit keresnek? – kérdezte kis
türelmetlenséggel a hangjában, mire Jason most ránézett.
- Biztos
benne, hogy három napja használták? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a férfi
kérdését, mire az határozottan bólintott.
- Persze,
hogy az vagyok! Én vezettem utoljára, és… - akadt el hirtelen, majd meglepetten
húzta fel szemöldökét – ez érdekes… - szívta meg fogát, majd a két nyomozó
értetlenül nézett egymásra, amikor hitetlenkedve járta körbe a kocsit.
- Valami
baj van? – kérdezte Sean, mire Edward tűnődve ingatta meg fejét.
- Határozottan
emlékszem rám, hogy nem ide parkoltam – jelentette ki magabiztosan, majd
folytatta – látják itt ezt? – mutatott kinyújtott karjával egy raklapokból álló
építmény felé, és amikor a két vendége bólintott, folytatta – ügyelek rá, hogy
legalább másfél méter távolságot tartsak tőle a kocsival, mert ezek a fémrudak,
amivel összefogjuk őket, könnyen megkarcolhatják a fényezést. Nézzék! – lépett
oda az anyósülés felőli oldalhoz, és óvatosan kinyitotta az ajtót. A rögtönzött
bemutatóból látszott, hogy egy felnőtt ember képtelen lett volna úgy kiszállni,
hogy az ajtó ne értjen hozzá a raklapokhoz. – Kizárt, hogy így hagytam volna
itt! Valaki elvitte! – szögezte le kétséget kizáró hangon, Jason pedig érezte,
hogy itt a lehetőség, amire két hónapja vártak.
- Kinek
van még kulcsa a furgonhoz? – csapott le azonnal a friss nyomra, mire az
idősebb Peanub elhúzta a száját.
- Gyakorlatilag
szinte mindenkinek, aki a vállalatnál dolgozik – válaszolta mérgesen. – A kulcs
az irodában lóg, egy táblára felakasztva. Ha valaki elviszi, csak annyi a
dolga, hogy beírja a füzetbe a dátumot, és az időpontot – tette hozzá
magyarázatképpen, mire Sean érdeklődve kapta fel fejét. – De ez aligha
szerepelhet a füzetben, mert azt ma reggel ellenőriztem és az én bejegyzésem
volt az utolsó.
- Ez
esetben szükségünk lesz az összes alkalmazott névsorára, adataira – közölte Sean
határozottan, mire Edward készségesen bólintott, és az iroda felé indult volna,
de Jason hangja megállította.
- Mondja
csak, az öccse is hozzáférhetett a kulcshoz? – kérdezte és figyelmét nem
kerülte el, hogy Sean meglepetten néz rá.
- Mint
mondtam, bárki, aki bemegy az irodába – felelte a férfi, majd folytatta – de az
öcsémet kizárom a lehetőségek közül, ugyanis lassan egy teljes éve nem láttam –
tette hozzá szomorú hangon. – Tudják, szerelmes lett! – emelte égnek
tekintetét, és arcán jól látszott, nem hisz az igaz szerelemben, de még azt is
bolondnak tartja, aki igen. – Valami pszichológusnő csavarta el a fejét –
legyintett unottan – már eleve azt sem értettem, minek megy dilidokihoz, de az
a nő telebeszélte minden hülyeséggel, magába bolondította, de annyira, hogy
amikor elköltözött, Walter teljesen a megszállottja lett annak, hogy megkeresse
– ingatta fejét hitetlenkedve, mint, aki még most tudja, hogyan történhetett
mindez. – Azelőtt jól menő vállalkozása volt, aztán jött ez a nő, és elvette az
eszét. Minden idejét arra fordította, hogy megtalálja, és amikor sikerült,
mindent maga mögött hagyott, hogy utánamehessen – mesélte teljes átéléssel, Jason
pedig ökölbe szorult kézzel hallgatta a sok hazugságot Robinról. Legszívesebben
felvilágosította volna a férfit, hogy az öccse egy beteg ember, aki nem tud
különbséget tenni szerelem és megszállottság, udvarlás és zaklatás között, de
inkább csendben maradt, Sean pedig döbbenten ráncolta össze szemöldökét.
- Hozza
azt a névsort – utasította a férfit határozott, kemény hangon, mire az azonnal
az iroda felé indult, de amikor Jason ismét a furgon felé fordult volna, Sean
elé állt és kérdőn húzta fel szemöldökét.
- Nem
gondolod, hogy ideje lenne beavatni, mi az ördög folyik itt? – kérdezte
bosszúsan, mire Jason nagyot sóhajtott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése