17.
rész
Jason ajka érzéki puhasággal tapadt az övére, Robin pedig sóhajtva
adta át magát a csóknak. Olyasmit érzett, amiről úgy gondolta, sosem fogja
érezni, pláne egy rendőr iránt. Minden sejtje lángra lobbant, ahogy nyelvük
selymesen találkozott, és lassan felfedezték egymás ízét. Bár józan esze azt
súgta, tolja el magától a férfit és vessen véget ennek az őrületnek, képtelen
volt parancsolni magának, és megakadályozni, ami vele történik. Csak érezni
akart, elveszni Jason ölelésében, akinek tenyere nyakára siklott, csókja pedig
elfeledtetett mindent Robinnal, azt is, hogy a férfi rendőr. Jason szomjazva
itta a nő ízét, tenyere végig siklott a karcsú testen, és megállapodott a
derekán, úgy húzta magához még közelebb. Bár magában megfogadta, hogy többé nem
csókolja meg, nem volt olyan hatalom a földön, amely megakadályozhatta volna
ebben a pillanatban, hogy még egyszer, talán utoljára, megízlelje az ajkát. Nem
tudta, mit várt, talán azt, hogy Robin határozottan eltolja magától, de arra biztosan
nem számított, ami történt. Robin felsóhajtott és hozzásimult, ujjai beletúrtak
hajába tarkóján, majd lejjebb siklott a keze és izgató lassúsággal cirógatta
végig, amitől pulzusa az egekbe szökött. Ahogy a csók elmélyült, Robin még
szorosabban bújt hozzá, ő pedig anélkül, hogy ajka egy másodpercre is elvált
volna a nőétől, könnyedén emelte fel és ültette az ölébe. Keze végig simított
hátán, majd derekán, miközben ajka annak nyakán vándorolt végig, és elégedetten
hallgatta a halk sóhajt, mely feltört az orvosnő torkából minden egyes
alkalommal, amikor ajkával megérintette selymes bőrét. Bármennyire is
emésztette a vágy, fejében nagyon távolról megszólaltak a vészharangok, és
figyelmeztették, hogy óriási hibát követ el, mégsem volt képes elengedni a nőt,
akinek keze mellkasán simított végig.
- Ezt… nem volna szabad… -
mormolta félig hangosan Jason, bár ő maga sem tudta, hogy a nőnek vagy saját
magának szánja-e szavait, mialatt keze egyetlen mozdulattal húzta ki a barna
hajzuhatagból a hajgumit, és vágyakozva túrt a lágy tincsek közé.
- Nem – értett egyet
Robin, de egyikük sem tett semmit azért, hogy eltávolodjanak a másiktól – nekem
elveim vannak… - sóhajtott bele a mondatba Robin, amikor megérezte, hogy Jason
végig húzza nyelvét nyakának ívén, mialatt gerince mentén borzongás futott
végig. – Szabályaim… - nyelt nagyot, ujjai azonban ellentmondva szavainak, beletúrtak
a férfi hajába. – Rendőrrel soha… - tette hozzá alig hallhatóan, mire Jason
felemelte fejét, és belenézett a zöldes-barna szemekbe, melyekből ugyanazt a
vágyat olvashatta ki, mely őt is szinte elemésztette.
- Azt hiszem… jobb lesz,
ha inkább megyek – erőszakolta ki magából a mondatot, de keze egy pillanatra
sem szűnt meg simogatni a nő nyakát.
- Igen? Igen! – ismételte
meg ezúttal sokkal határozottabban Robin. – Jobb lesz! – fűzte mellé, de amikor
pillantásuk ismét találkozott, Jason kifürkészhetetlen tekintettel nézett
vissza rá. Kék szeme lassan pásztázta végig arcát, mintha most látná életében
először, miközben azon gondolkodott, miért képtelen egyszerűen kisétálni a
lakásból. Való igaz, régen volt már utoljára nővel, de lelke mélyén tudta, nem
ez az oka, amiért annyira vágyik a karjaiban lévő nőre. Azokat a találkákat,
együttléteket most közönségesnek és jelentéktelennek tartotta, már a nők arcára
sem emlékezett. Robin arca azonban beleégett az agyába. Minél több időt töltött
a társaságában, annál többre vágyott, jól érezte magát a közelében, könnyedén
meg tudta nevettetni, ő pedig úgy érezte, képes azokra az érzésekre, amire más
emberek. Tisztában volt vele, hogy csak sebeket és fájdalmakat tudna neki adni,
mégsem volt képes elengedni, de fogalma sem volt róla, miért.
- Hogy az ördögbe csinálod
ezt? – bukott ki belőle a kérdés döbbenten, mire Robin értetlenül nézett vissza
rá.
- Mit? – kérdezte halkan,
Jason pedig hitetlenkedve ingatta meg fejét, amikor rájött, az orvosnő
egyáltalán nincs tudatában, milyen vonzó, gyönyörű nő. Mivel nem válaszolt,
Robin idegesen nyalta meg ajkát, és ez lett a férfi veszte. Sutba dobva minden
elhatározását, felsóhajtott és ismét ráhajolt a cseresznyeajkakra. Kívánta
Robint, jobban, mint bármi mást egész eddigi életében, de nem csak ágyba akarta
vinni. Szeretkezni akart vele, azt akarta, hogy ne csak a testük, hanem a
lelkük is eggyé váljon. Mialatt csókjuk elmélyült, nyelvük egyre
türelmetlenebbül, egyre szenvedélyesebben játszott egymással, keze pedig
bekúszott a póló alá, és belenyögött a csókba, amikor tenyere alatt megérezte a
nő hibátlan, selymes bőrét. Robin tenyere végig futott mellkasán, ő pedig
minden apró érintésére megremegett.
- Meg fogjuk bánni –
mormolta bele a csókba Jason, mire Robin mosolyogva bólintott.
- Ebben biztos vagyok –
suttogta vissza, majd ismét összeforrtak ajkaik, de Jason hirtelen erőt vett
magán, és megszakította a csókot. Abba kell hagynia, amíg van ereje hozzá! –
mondogatta magában, hiszen Robin nem ezt érdemli. Ő sokkal értékesebb,
megérdemli, hogy találjon egy olyan fickót, aki viszontszereti, biztonságot
nyújt a számára érzelmileg, mindazt, amire ő képtelen lenne.
- Nem lehet! – nyögte
rekedtes hangon, miközben kényszerítenie kellett magát, hogy ellenálljon az
orvosnő közelségének. Annak kipirult arca, telt, csóktól duzzadt ajka, le-fel
emelkedő mellkasa, ahogy levegő után kapkodott, túl nagy kísértést jelentett a
számára, de erősnek kellett lennie. – Nem tehetem ezt veled – tette hozzá nehéz
szívvel, miközben elhúzódott az orvosnőtől és a vállára tette kinyújtott kezét,
mint, akinek szüksége van erre a távolságra, hogy uralkodni tudjon magán. –
Mennem kell! – jelentette ki határozott hangon, mire Robin nagyot nyelve
távolodott el tőle, és nagy levegőt vett, hogy kitisztuljon a feje. Tudta, hogy
igaza van a férfinak, nem vezetett volna sehova, ha tovább folytatják, amit
elkezdtek, mégis fájt neki a visszautasítás, de büszkébb volt annál, hogy ezt
kimutassa. Mialatt Jason felpattant és magára rántotta kabátját, ő hálás volt a
szobában uralkodó félhomályért, mely elrejtette a szégyen pírját, ami kiült
arcára és a csalódottságot, amit szívében érzett. Jason-nek minden erejét össze
kellett szednie, hogy ne nézzen az orvosnőre, akinek tekintetét a hátában
érezte, ahogy belebújt kabátjába és az ajtó irányába indult. Bár szíve szerint
maradt volna, ölelni és csókolni akarta Robint, a tudat, hogy múltjával semmit
nem kínálhat fel a nőnek, elszánttá tette.
- Kikísérlek – hallotta
meg maga mögött Robin halk hangját, melynek hidegsége égő érzést generált a
szívében. A szobában a kezdeti szenvedélyes forróságot fagyos feszültség
váltotta fel, ő pedig nem tudta okolni érte a nőt.
- Nem szükséges –
hárította el a javaslatot, de Robin, mint máskor, ezúttal sem hallgatott rá,
mert már a nyomába is szegődött.
- Nem azért teszem, mert
szükséges, hanem azért, mert udvarias vagyok – jelentette ki ellentmondást nem
tűrő hangon, Jason pedig elnyomott egy sóhajt. Amikor az ajtóhoz értek, Robin
rezzenéstelen arccal tárta szélesre előtte. Odakint elállt az eső, de az őszi
szél hűvössé tette az estét. Jason átlépett a küszöbön, de mielőtt a nő
bezárhatta volna mögötte, még visszafordult, és éppen elkapta Robin szomorú
tekintetét.
- Sajnálom, ami bent
történt – kért elnézést sután, mert a világért sem akarta, hogy Robin úgy
érezze, nem elég vonzó a számára, mire a pszichológusnő elhúzta a száját.
- Máris sokkal jobban
érzem magam – válaszolta szarkasztikusan, Jason pedig megértette, hogy amit
most mondott, csak megerősítette a doktornőt abban, hogy ő a hibás, amiért
olyan hirtelen eltávolodott tőle.
- Félreérted… - kezdett
bele a magyarázkodásba, és helyzetét cseppet sem könnyítette meg, hogy az orvosnő
rezzenéstelen arccal várta a folytatást. – Te… csodálatos nő vagy – nyelt
nagyot, ahogy pillantása végig futott a karcsú termeten, és mély levegőt
kellett vennie, hogy mondanivalójára tudjon koncentrálni. – Sokkal többet
érdemelsz annál, mint, amit én adni tudnék neked – hadarta egy levegővel, majd
hirtelen elakadt, Robin pedig meglepetten ráncolta össze szemöldökét. Ez volt
az első alkalom, hogy Jason ilyen nyíltan beszélt vele, és még soha nem látta
olyan sebezhetőnek, mint ebben a pillanatban. – Fogalmad sincs, mennyire
szeretném, hogy megadhassam neked, amit akarsz… - nyelt nagyot Jason, Robin
pedig érdeklődve lépett hozzá közelebb.
- Honnan tudod, mit
akarok? – kérdezte kíváncsian, de hangjába enyhe rosszallás is csengett, mire
Jason keserűen húzta el ajkát.
- Hidd el, amit tőlem
kaphatsz, nem akarod – jegyezte meg szomorúan, majd halvány, lemondó mosolyra
húzta ajkát, közelebb lépett a doktornőhöz és finoman végig simított az arcán.
Tekintete olyan lassan vándorolt végig a gyönyörű arc minden milliméterén,
mintha utoljára lenne rá lehetősége, hogy emlékezetébe vésse, majd nagyot
sóhajtva közelebb lépett, és lágyan megcsókolta. Robin ajka meglepetten nyílt
el, hiszen egyáltalán nem számított rá, hogy azok után, ahogy távozni készült a
férfi, ismét megcsókolja, de amint megérezte, hogy Jason nyelve végig siklik
alsó ajkán, lehunyt szemmel élvezte a csókot. Amikor elváltak ajkaik, Jason
szaporán lélegezve érintette homlokát a nőéhez, majd bosszankodva káromkodta el
magát. – Az Istenit! – szűrte fogai között dühösen, amiért képtelen ellenállni,
amiért minden ész érv ellenére jobban vágyik Robinra, mint bármire a világon.
Dühös volt a szüleire is, amiért kiöltek belőle mindent és elvették az esélyét
annak, hogy boldog legyen és szeretni tudjon.
– Ez nem ismétlődhet meg többé! – jelentette ki határozottan, mire Robin
is érezte, hogy elfutja a méreg. Úgy érezte, Jason-nek nincs joga ahhoz, hogy
játsszon vele, megcsókolja, felkorbácsolja az érzékeit, aztán ellökje magától
és úgy tegyen, mintha ő kezdeményezett volna.
- Kérlek! Ne hagyd, hogy
erőszakoskodjak! – vágta oda a férfinak gúnyosan, mire az türelmetlenül
szántott végig ujjaival sűrű haján.
- Nem úgy értettem! –
rázta meg fejét tanácstalanul – én nem vagyok az a típus, aki… - kezdett volna
bele, de Robin közbevágott.
- Tudod, Deeks,
pszichológus vagyok, és szeretem a kihívásokat! De Isten a tanúm, még életemben
nem találkoztam olyan nehéz esettel, mint te! – fonta keresztbe karjait
mérgesen Robin. – Nincs jogod hozzá, hogy megcsókolj, aztán úgy tegyél, mintha
én nem bírnék magammal, és akaratod ellenére próbálnálak elcsábítani! Mindkét
alkalommal te kezdeményeztél, ha jól emlékszem! – bökött a férfi széles, izmos
mellkasára vádlón, mire az először meglepetten nézett vissza rá, majd
összeráncolta szemöldökét.
- Te pedig egyszer sem
vágtál pofon érte, ha jól emlékszem! – paprikázódott fel Jason is, mire Robin
felhúzta szemöldökét.
- Ami késik, nem múlik –
jegyezte meg felszegett állal, mire a férfi közelebb lépett hozzá, és arca
olyan közel került az övéhez, hogy érezte a forró leheletét, mely megcirógatta
ajkát. Tekintete végigsiklott a haragtól villámló szemeken, a dühösen
összeszorított, csábító ajkakon, majd figyelmét nem kerülte el, hogy Robin
minden porcikájában remeg a hidegtől. A korábban fellobbanó mérge másodpercek
alatt párolgott el, miközben lassan sóhajtott.
- Meg fogsz fázni, hideg
van idekint – jegyezte meg halkan, és a gondoskodás, mely kicsendült a
hangjából újból meglepte a doktornőt, aki hitetlenkedve nézett végig a nyomozón,
de reagálni nem volt ideje, mert a férfi váratlanul megfordult és elindult
autója felé, de mielőtt odaért volna, még hátra szólt. – Zárd be az ajtót! –
utasította határozottan, Robin pedig tanácstalanul simított végig homlokán,
miközben belépett a lakásba, és gondosan kettőre zárta a bejárati ajtót.
A férfi, aki a
törzshelyének számított fa árnyékában állt, nemsokat hallott a beszélgetésből,
de mindent tökéletesen látott. Az őszi szél utat talált rövid kabátja alá, de
meg sem érezte a hideget, mely végig borzongatta testét. Minden figyelmét a
lakás előtt beszélgető párra koncentrálta, miközben elátkozta a napot, amikor a
rendőr megszületett. Egy lázas pillanatig arra gondolt bosszút áll rajta, és
kivonja a forgalomból, végleg, de aztán meggondolta magát. Időpocsékolás lenne,
hiszen, ha el is tűnik az orvosnő életéből, jön majd más, akit Robin megint
szívesebben ajándékoz meg a csókjaival, ölelésével, mint őt. Miután a nyomozó
elhajtott, Robin mögött pedig becsukódott az ajtó, ő kibújt a terebélyes
fatörzs jótékony, cinkos takarásából, és lassan végig sétált az úton, ajkára
pedig elégedett mosoly költözött. Egyetlen megoldás maradt csupán. A
versenytársakat úgy lehet kiküszöbölni, ha Robint óvja meg a kísértéstől, és
akkor az övé lesz örökre. Erre vágyott attól a pillanattól kezdve, hogy először
meglátta a vizsgálóban, és hitt benne, hogy a sors rendelte így. A sors volt
az, ami a rendelőbe vezette aznap. Szíve most is hevesebben kezdett verni,
ahogy felidézte a doktornő csodás alakját kosztümjében. Milyen ártatlannak,
milyen tisztának látszott – sóhajtott fel hangtalanul.
- Nemsokára! – ígérte magának és az ablak mögött eltűnő alaknak, amikor Robin
elhúzta a sötétítő függönyt. – Nemsokára – ismételte meg izgatottan, miközben
hazaindult. Éppen itt volt az ideje, hogy személyesen mutassa meg Robinnak,
milyen olthatatlan szerelmet érez iránta, és azt, hogy őket semmi és senki nem
választhatja szét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése