21.
rész
Jason
idegesen járkált fel és alá Robin lakásának ajtaja előtt. Valahányszor
elhatározta magát, hogy bekopogjon, az utolsó pillanatban mindig visszakozott.
Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Egy belső hang azt súgta, jobban tenné, ha visszaülne
az autójába, elvégre onnan is szemmel tudja tartani a lakást és a környéket,
tökéletesen el tudná látni a feladatot, amiért tervei szerint idejött, szíve
azonban szinte hajtotta, hogy bekopogjon, és újra lássa a zöldes-barna
szemeket, a lágy mosolyt, mely a legzordabb napot is szebbé tudta varázsolni.
Miután sokadjára ment el az ajtó előtt, sután körbepillantott az utcában. Úgy
festhetek, mint valami perverz idióta – morgott magában, ahogy elképzelte, mit
gondolhatna róla bárki, ha meglátná. Végül nagyot sóhajtott, és bátorságot
gyűjtve, bekopogott. Nem tudta, hogy csalódást vagy megkönnyebbültséget
érezzen, amikor nem jött felelet, de még csak lépteket sem hallott. Ha eszére
hallgat, ezt egy jelnek tekinti, és visszasétál a kocsijához, mielőtt azonban
még végig játszotta volna ezt a lehetőséget, keze már önkéntelenül mozdult, és
újra megismételte a kopogást.
- Ki
az? – hallotta meg bentről a fojtott, bársonyos hangot, mely annyira váratlanul
érte, hogy hirtelen azt sem tudta, mit feleljen.
- Nyomozó…
Deeks… vagyis, Jason – dadogta zavartan, miközben elnyomott egy szitkot orra
alatt, amiért a pszichológusnő ekkora hatással van rá. Még soha életében nem
tapasztalta, hogy egy nő ennyire képes lett volna összezavarni, hogy úgy
viselkedjen, mint egy bolond. – Én vagyok! – köszörülte meg torkát, és hangja
ezúttal sokkal határozottabban csengett, de szíve kihagyott egy ütemet, amikor
szélesre tárult az ajtó, és szembe találta magát a doktornővel. Robin nem
viselt mást, csak egy laza pólót és egy rövidnadrágot. Egyértelmű volt, hogy
már lefekvéshez készülődött, ő pedig megint elbizonytalanodott, jó ötlet volt-e
bekopogni.
- Újabb
járőrözés? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, miközben nem tudta eldönteni,
hogy az ajtón át beáramló hideg széltől, vagy a férfi tekintetétől borzong-e,
mire Jason megrántotta a vállát.
- Csak
tudni akartam, jól vagy-e – válaszolta látszólag nyugodtan, rezzenéstelen
arccal, mire Robin elhúzta a száját.
- Ma
kivételesen nem kaptam csomagot, és Walter sem látogatott meg – tájékoztatta a
férfit, mert kizártnak tartotta, hogy iránta mutatna érdeklődést. - Ennyi? – fonta karba kezeit várakozón, és
hangja nem csengett túl barátságosan, mert még mindig élénken élt benne az
elmúlt esti visszautasítás fájdalma, mire Jason beletúrt sötét hajába.
- Van
valami, amiről tudnod kellene… - fogott bele, hogy elmondja, milyen
következtetésre jutottak Sean-nal, bár azt ő maga is érezte, hogy pusztán ez
nem indokolta az itt létét. Mindazt, amit mondani akart, telefonon is
közölhette volna, de ő itt akart lenni. Látni akarta a gyönyörű arcot, mélyen
magába szívni a jázmin illatot, mely most még intenzívebben ölelte körbe a nőt.
- Bejössz?
– ütötte meg fülét a kérdés, mire bizonytalanul simított végig tarkóján. Ha
szívére hallgat, azonnal igent mond, de ösztönei azt súgták, hibát követ el, és
abban sem volt biztos, hogy ezúttal képes lesz-e elengedni karjaiból az
orvosnőt, ha megint olyan közel kerülnek egymáshoz, mint legutóbb.
- Késő
van – adott kitérő választ sután, mire Robin lazán támasztotta meg vállát az
ajtófélfán.
- Nem
azt kérdeztem, Deeks, hogy hány óra van – húzta félmosolyra csábító ajkát,
miközben Jason nagyot nyelt, ahogy pillantása a telt, cseresznyeízű szájra
vándorolt. – Ha nem tűnt volna fel, egy szál pólóban vagyok és egy sortban.
Csontig fagyok itt az ajtóban – fűzte hozzá, hogy a nyomozó értse, nem az
önzetlen vendégszeretet miatt invitálja beljebb, Jason pedig nagyot sóhajtott.
Még, hogy nem tűnt fel? – tette fel magában a kérdést a nyomozó, hiszen, amióta
ajtót nyitott, alig tudott arra koncentrálni, amiről beszéltek. Egyfolytában
elvonta figyelmét a hosszú, kecses lábak, a selymes, bronzbarna bőr, a keblei,
melyek kirajzolódtak a pamut anyag alatt. – Ne aggódj, nem foglak
megerőszakolni – jegyezte meg csípősen Robin, amikor amaz még mindig nem
mozdult, felelevenítve a legutóbbi találkozásukat, amikor megcsókolták egymást,
és az azt követő vitát, miközben hátat fordított a férfinak, és elindult a
lakás belseje felé, mire Jason zavartan vakarta meg tarkóját.
- Az
minden lenne, csak erőszak nem – motyogta orra elé, mialatt belépett és
becsukva maga mögött az ajtót, követte a doktornőt a konyhába, aki már elő is
vett két poharat, és forró teát öntött bele. Miután mindkettőt ízesítette, az
egyiket Jason elé tette, aki már helyet is foglalt az asztal mellett.
- Nos?
– telepedett le ő is a szemben lévő székre, és várakozón néztet a férfira –
miről kellene tudnom? – szegezte a nyomozónak a kérdést, mire az mély levegőt
vett.
- Ellenőriztük
Walter bátyjának cégét – kezdett bele, ügyelve rá, hogy szavaival ne ijessze
meg nagyon a doktornőt. – Ugyanolyan kék furgont használnak, amit a legutóbbi
áldozat barátnője is említett. A kulcshoz bárki hozzáférhetett, akár Walter is,
ráadásul találtunk a helyszínen, közvetlenül a kocsi mellett egy
cigarettásdobozt. Azt a márkát szívja a zaklatód is – összegezte nagy
vonalakban a lényeget. – Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy Walter a megszállottad
és az áldozatok hasonlítanak rád, egyre valószínűbb, hogy őt keressük.
- Értem
– nyelt nagyot Robin, miközben érezte, hogy minden porcikájában remegni kezd,
de ehhez már semmi köze nem volt a kint süvítő őszi szélnek. Sokkal inkább a
félelem járta át testét. – Mi lesz most? – kérdezte halkan, mire Jason nagyot
sóhajtott.
- Sajnos,
eddig pusztán közvetett bizonyítékaink vannak ellene – vallotta be őszintén,
bár tudta, ezzel korántsem tudja megnyugtatni az orvosnőt, mégsem akart
eltitkolni előle semmit. – Ha most bevinnénk egy kihallgatásra, rájönne, hogy a
nyomában vagyunk, és még az is elképzelhető, hogy meglépne.
- Nem
tudjátok benn tartani? – tört fel kétségbeesetten Robin-ból a kérdés, és
majdnem elsírta magát, amikor Jason nemet intett a fejével.
- Jelenleg
nincs, miért – válaszolta együtt érzőn, mert pontosan tudta, milyen félelmet
élhet át a nő. – Zaklatás miatt talán őrizetbe vehetnénk, de megnehezíti a
dolgot, hogy nem tettél feljelentést – tette hozzá magyarázatképpen, de
hangjában nyoma sem volt a számonkérésnek. – Nem tudjuk kétséget kizáróan
rábizonyítani, hogy ő használta a furgont, mivel abban nem találtak
ujjlenyomatot, vagy bármit, ami kiinduló pont lehetne. Alaposan kitakarították,
ami pedig a cigarettát illeti, maximum azt tudjuk bizonyítani, hogy ott járt,
de azt nem, hogy vezette a kocsit.
- Ezek
szerint, most arra várunk, hogy újból gyilkoljon? – kérdezte hitetlenkedve
Robin, miközben felállt és a mosogatóba helyezte a csészét, majd két tenyerén
támaszkodott meg, háttal a férfinak, aki egy percre sem vette le róla a szemét.
- Nem
– hallotta meg halk, megnyugtató hangját. – Két emberünket ráállítottuk, minden
lépését figyelik, esélytelen, hogy még egyszer felbukkanjon a közeledben, vagy
megtámadjon valakit – próbálta megnyugtatni, mire Robin sóhajtva fordult meg.
- Köszönöm
– suttogta nagyot nyelve, mire Jason felállt és közelebb sétált hozzá, majd
egészen közel állt meg előtte.
- Nem
eshet bántódásod, Robin! Esküszöm, hogy nem hagyom! – tett ígéretet komolyan
nézve a nőre, akinek könnyektől ragyogott zöldes-barna szeme, ahogy
rápillantott, és halványan elmosolyodott.
- Robin?
– kérdezte meglepetten, amiért a férfi a keresztnevén szólította. – Mi lett a
dokival? – faggatta tovább, hogy így szüntesse meg a benne lévő feszültséget,
amit a férfitól hallott hírek okoztak, Jason pedig megrántotta a vállát, de nem
válaszolt. Fogalma sem volt, mit felelhetne. Bármennyire is küzdött ellene,
Robin egyre inkább a részévé vált, ölelni akarta, ha csak egy pillanatra is, de
elfelejteni, hogy képtelen tiszta érzésekre, hogy nincs benne szeretet, amiből
egy másik embernek adhatna. Tekintete simogatón futott végig a nő arcán,
egészen a telt ajkakig, miközben csak azt érezte, milyen nagyon szeretné
megcsókolni. Keze önkéntelenül mozdult és tűrte el annak füle mögé egyik
hajtincsét, de amikor lejjebb hajtotta fejét, hogy birtokba vegye ajkait, Robin
tenyerét megtámasztotta széles mellkasán, úgy akadályozta meg benne. – Mit akarsz
tőlem, Jason? – kérdezte halkan, már-már suttogva, mire a nyomozó elgyötörten
sóhajtott fel.
- Meg
akarlak csókolni… - válaszolta ugyanolyan halkan, de hangjából jól érezhető
volt a vágyakozás, mire Robin hirtelen elmosolyodott.
- Nem
félsz attól, hogy ezúttal felpofozlak érte? – kérdezte incselkedve, miközben
szíve vad ritmusban kalapált a várakozástól, hogy végre ismét ajkán érezze a
férfiét, mire az felemelte kezét, és végig simított nyaka vonalán.
- Vállalom
a kockázatot! – sóhajtott fel, majd másodpercek múlva már összeforrt az ajkuk.
Nyelve puha érzékiséggel siklott a nő ajkai közé, mialatt keze lecsúszott
hátára, majd derekára, úgy vonta magához egészen közel. A csók egyre forróbbá
vált, Robin karjai átölelték nyakát, és amikor hozzásimult, érezte, ahogy a
telt keblek mellkasának nyomódnak, amitől valami édes érzés öntötte el. Olyan
dolgok zajlottak le benne, amelyeket nem értett, és amelyek túlmutattak a
fizikai érzéseken, de neki esze ágában sem volt abbahagyni, vagy eltávolodni
Robin-tól. Amikor megérezte, hogy a nő kis tenyere széles mellkasán simít
végig, megszakította a csókot, de csak azért, hogy a kecses nyakat hintse tele
apró csókokkal, mialatt Robin egyetlen mozdulattal simogatta le válláról a
bőrkabátot. Ha a másnapra gondolt, Jason még mindig le akarta beszélni magát
arról, hogy folytassa ezt az őrültséget, de szíve mélyén tudta, hogy ennek
semmi esélye. Képtelen volt ellenállni, tartani magát a józan ész diktálta
feltételekhez, és bár el akart távolodni, mentegetőzni, amiért megint
elragadták az érzelmek, ajkára nem jöttek a szavak. Még sosem kívánt úgy
senkit, mint Robin-t, és ez megijesztette, mert kiragadta kezéből az
irányítást. – Abba kellene hagynunk – nyögte nehezen, miközben érezte, hogy
Robin ajka finoman megérinti nyakát. – Mi nem lehetünk együtt… ennek semmi
értelme – mondogatta Jason, abban bízva, hogy ez kellő erővel ruházza fel, hogy
eltávolodjon a nőtől, de érzékei megmakacsolták magukat, mert csak a bizsergést
voltak hajlandóak felfogni, amit a nő ajkának érintése okozott.
- Semmi
– értett egyet Robin, miközben eltávolodott kissé a férfitól, aki homlokát
ráncolva nézett le rá.
- Akkor,
miért érzek mégis így? – tette fel a kérdést, de nem tudta, hogy a nőtől vagy
saját magától várja rá a választ, mire Robin elmosolyodott.
- Nem
tudom – adott őszinte választ, hiszen még azt sem tudta, ő miért képtelen
ellenállni a nyomozónak – de ha majd rájössz, légy szíves, közöld velem is –
tette hozzá, mire Jason halkan felnevetett.
- Esküszöm,
hogy a sírba viszel – sóhajtott fel, mialatt egészen közel húzta magához az
orvosnőt, mire az finoman karcolta meg fogával alsó ajkát, ő pedig érezte, hogy
minden sejtje beleremeg az érintésbe.
- Az
lehet – értett egyet komolyan – de vigasztaljon a tudat, hogy szép halálunk
lesz – fűzte mellé, mire Jason egy másodpercre lehunyta szemét, majd elvetve
minden ellenérzését, forrón megcsókolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése