14.
rész
Robin
ujjai gyorsan pötyögték le egymás után a betűket, melyek szavakká, azok pedig
mondatokká alakultak a fekete laptop kijelzőjén, mialatt tekintete hol a
képernyő, hol pedig jegyzettömbje között cikázott. Szinte az egész délelőttöt papírmunkával
töltötte. Kihasználva a helyzetet, hogy egyetlen páciens sem kapott időpontot,
igyekezett behozni a lemaradását. Háta sajogva figyelmeztette, hogy ideje lenne
egy kicsit felállni, mivel azonban nem akarta félbehagyni az aktuális beteg
kórlapját, inkább csak kihúzta magát, és megropogtatva gerincét frissült fel
egy kicsit. Éppen egy újabb aktát nyitott volna meg, amikor halk kopogást
hallott, amikor pedig felnézett, Janett-et látta meg, ahogy bedugta fejét az
ajtó résén át.
- Elmúlt
dél – figyelmeztette a titkárnő enyhe rosszallással a hangjában – gondoltam,
leugrom a büfébe enni valamit, velem tart? – kérdezte, mire Robin elgondolkodva
futtatta végig pillantását az aktahegyeken, amelyek még arra vártak, hogy
katalogizálja őket, és tartalmukat felvigye a központi adatbázisba.
- Nem,
azt hiszem, inkább kihagyom – ingatta meg fejét, igyekezve figyelmen kívül
hagyni gyomra korgását. – Rengeteg még a munka, holnaptól pedig ismét be vagyok
táblázva betegekkel. Ha most nem csinálom meg, hétvégére marad – húzta el
száját utálkozó grimaszba, mire Janett megértőn bólintott.
- Ha
gondolja, szívesen hozok valamit – ajánlotta mosolyogva, mire Robin hálásan
mosolygott vissza rá.
- Ez
igazán kedves tőled – fogadta el a javaslatot azonnal – elég lesz egy
szendvics, és valami üdítő – diktálta le a rendelést, de Janett szemöldökét
ráncolva nézett vissza rá.
- Egy
szendvics? – kérdezett vissza egyet nem értő hangon – doktornő, nyilván maga is
tudja, hogy naponta egyszer illik meleg ételt enni!
- Majd
estére rendelek magamnak valamit – hárította el a kioktatást egyetlen mondattal
– de most tényleg dolgoznom kell – tette hozzá sokatmondón, amit Janett azonnal
megértett, mert csak felsóhajtott és távozott. Robin mosolyogva ingatta meg
fejét, miközben visszatért a munkájához, de még alig gépelt le néhány mondatot,
amikor újabb kopogás zavarta meg munkájában. – Mit felejtettél el? – kiabált ki
hangosan, így engedélyt adva a belépésre, de torkára forrt a szó, amikor
meglátta, hogy egyáltalán nem Janett érkezett hozzá. Az iroda küszöbén nem más
állt, mint Walter Peanub. A magas, barna hajú, vékony testalkatú férfi sötét
szemei egyenesen rászegeződtek kerek szemüvege mögül.
- Dr.
Hall – találta meg hangját, mely rekedtesnek és izgatottnak tűnt, Robin pedig
érezte, hogy szíve a torkában dobog. – El sem tudja képzelni, mennyire örülök,
hogy megtaláltam! Nahát, most is milyen gyönyörű – tette hozzá, végig futtatva
pillantását az orvosnőn, miközben Robin érezte, hogy elfogja a rosszullét.
- Walter,
hogy kerül maga ide? – nyelt nagyot Robin, mialatt ösztönösen tolta távolabb
magát az asztaltól, tekintete pedig körbefutott, hogy alkalmas fegyvert
találhasson, de pusztán a tolla volt az egyetlen, amit a férfi ellen tudott
volna fordítani. – Egyáltalán, hogyan jutott be ide?!
- Ó,
az nem volt nehéz – legyintett a férfi, mialatt beljebb lépett, és a nő
legnagyobb rémületére, becsukta az ajtót. – A rendőrnek azt mondtam, régi
barátok vagyunk! Jól mondtam, ugye? Barátok vagyunk, Dr. Hall – ült ki remény
az arcára, de Robin határozottan rázta meg fejét.
- Nem,
Walter, nem vagyunk azok! – jelentette ki határozottan, mire Walter
értetlenséggel vegyes szomorúsággal nézett rá, ő pedig folytatta – az orvosa
voltam, pusztán orvos-beteg kapcsolat volt közöttünk, semmi több!
- Persze…
hát persze… - mormolta maga elé a férfi, mialatt kezeit tördelve kezdett el
fel-alá járkálni az irodában, Robin pedig felállt a székről és lassan közelebb
lépett a telefonhoz. – Tudja, nagyon elszomorodtam, amikor megtudtam, hogy
elköltözött – nézett rá ismét Walter, az ő keze pedig megállt a mozdulat
közben, ahogy a kagyló felé nyúlt. – El sem tudja képzelni, milyen sok munkámba
került, hogy megtaláljam magát, Dr. Hall – ingatta meg fejét hitetlenkedő
nevetés közben, mint, aki még most sem hiszi el, hogy végül sikerrel járt. –
Tisztában van vele, hogy a legtöbb központi adatbázis kóddal védett? Persze,
próbálkoztam törvényes módon is, de ezek ott… - emelte meg kissé hangját
ingerülten, Robin pedig minden ízében reszketett, ahogy az ideges Walter-t
figyelte – ezek ott nem értették, hogy nekem maga az orvosom! Szükségem van
magára, hogy jobban legyek! Egyszerűen megtagadták, hogy felvilágosítást
adjanak! – csapott dühösen a kanapé oldalára, mire Robin ijedten rezzent össze.
Tenyere izzadt, szíve vadul kalapált, lábai remegtek, mialatt azt figyelte,
mikor tudna eljutni az ajtóig a férfi mellett. – De most végre itt vagyok és
maga is itt van! – mosolyodott el hirtelen, mialatt közelebb lépett. – Ne
aggódjon, bennem nincs harag, amiért köszönés nélkül ment el! – rázta meg fejét
határozottan, sűrű pislogások közepette. – Maga mondta, emlékszik, hogy a
múltat el kell felejteni! A jelennel kell foglalkozni… azzal, hogy
folytathatjuk a terápiámat!
- Sajnálom,
Walter, de nem lehet… - ellenkezett finoman Robin, mert véletlenül sem akarta
felhergelni a férfit – tudja, én már a rendőrségnél dolgozom, és csak
rendőröket kezelhetek. Nem vállalok civil betegeket – hazudta szemrebbenés
nélkül, de Walter arca elborult.
- De
ez így nem jó! – rázta meg fejét zavartan – Én rosszul vagyok! Megint rohamaim
vannak, és alig alszom, amióta nem találkoztunk! Nekem szükségem van magára!
Csak maga tud nekem segíteni! Maga az egyetlen, aki megért engem!
- Meg
tudom adni egy másik pszichológus számát, olyanét, aki… - próbálkozott tovább
Robin, de Walter erőteljesen dobbantott a lábával.
- Nem
kell más! Akárki is az, nem ismer úgy, mint maga! – kiabálta mérgesen, miközben
arcát eltorzította a fájdalom és kétségbeesés. Robin egy percre sem vette le
szemét a férfiról, miközben agyában lázasan forogtak a kerekek.
- Én
is csak annyit tudok magáról, amennyit megosztott velem a terápia során –
ellenkezett nyugodt, mégis határozott hangon.
- Én
mindent megosztottam magával, Dr. Hall! Mindent! – bizonygatta reményteli
hangon, de Robin kihúzta magát és rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, annak
ellenére, hogy belseje megállás nélkül remegett a félelemtől. – Nézzen rám, már
attól jobban vagyok, hogy beszélgetünk! Maga csodát művel velem, erre senki sem
képes!
- Inkább
a nyugtató, amit szed – intett fejével a férfi khaki színű ingének mellényzsebe
felé, ahonnan kilátszott egy narancssárga üveg teteje. – Walter, kérem, menjen
el! – sóhajtott mélyet Robin, igyekezve ismét józan ésszel meggyőzni a férfit.
– Értse meg, hogy nem segíthetek, nem vállalhatom a terápiás kezelését!
- Talán,
ha New York-ban másképp alakultak volna közöttünk a dolgok… - jelent meg
vágyakozás a szemében, de Robin félbeszakította.
- Semmi
sem volt közöttünk, ami másként alakulhatott volna, Walter! – jelentette ki
most már mérgesen. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy bejöhetett ide, érti? Keressen
egy másik orvost! – folytatta hűvös, személytelen hangon, pedig a természetével
ellenkezett ez a keménység. Walter néhány másodpercig szótlanul meredt rá,
láthatólag megdöbbentette a hideg elutasítás, végül nagy levegőt vett.
- Szép
ez a környék… - váltott témát hirtelen, Robin pedig értetlenül várta a
folytatást, hogy vajon, mire akar kilyukadni – ideköltöztem én is – jelent meg
elszánt mosoly az ajkán. – Csak gondoltam, ha esetleg másként dönt, nem lehet
akadály a távolság!
- Nem
fogok másként dönteni! – remegett meg a hangja az indulattól Robin-nak, mire
Walter összehúzta apró, közel ülő szemeit, és ökölbe szorította kezét, hogy
elrejtse indulatát, de a doktornő figyelmét nem kerülte el.
- Ez
az utolsó szava, Dr. Hall? – kérdezte halkan, és amikor az orvosnő bólintott,
szó nélkül távozott a helyiségből. Robin két lépéssel az ajtónál termett,
becsapta utána és csukott szemmel várt egy másodpercet, hogy lecsillapodjon. A
sokáig megjátszott bátorság szinte minden erejét kiszívta, és most úgy érezte,
a szakadék szélén táncol. Lassan ellépett az ajtótól, és még háttal állt a
bejáratnak, amikor hallotta, hogy ismét nyílik az ajtó. Ösztönösen kapta fel
asztaláról a papírnehezékként használt, tömör porcelánból készült delfint, és
megpördült.
- Ha
nem megy el azonnal, hívom a rendőrséget! – kiáltotta, de elakadt a szava,
amikor meglátta, hogy Jason áll vele szemben csodálkozó pillantással.
- Én
vagyok a rendőrség. Hé, vigyázz! – kiáltott fel, amikor látta, hogy Robin
kezéből kiesik a nehezék, és már nem tudta elkapni. – Eltörhet az ujjad, ha
ráejted a lábadra – figyelmeztette, de elnémult, amikor meglátta a nő
hamuszürke arcát. – Mi történt? – kérdezte, közelebb lépve a doktornőhöz, és
szemöldöke a magasba szaladt, amikor Robin teljesen váratlanul a nyakába borult.
- Ne
kérdezz, csak ölelj! – suttogta elcsukló hangon, Jason karjai pedig azonnal
óvón ölelték át a derekát és húzta magához egészen közel.
- Jól
van, jól van – engedelmeskedett először kissé sután, aztán egyre bátrabban a
nyomozó, Robin pedig erőtlenül simult bele az ölelésbe. Elege volt már abból,
hogy bátor legyen, szemében könnyek gyülekeztek, és még soha életében nem
érezte magát ennyire sebezhetőnek. – Robin, mi történt? – hallotta meg a férfi
suttogó, halk hangját, miközben fülét megcsiklandozta annak forró lehelete.
Eddig még sosem szólította a keresztnevén, mindig csak dokinak nevezte és az a
gyengédség, ahogy kiejtette nevét, a lelkéig hatolt.
- Itt
volt… Walter itt volt nálam – nyögte nehezen, könnyeivel küszködve, mire Jason
érezte, hogy összeszorul a szíve és elfogja a tehetetlen düh. Átkozta magát,
amiért nem érkezett korábban. – Kiderítette, hogy itt lakom, és azt akarta,
hogy folytassuk a terápiát ott, ahol New Yorkban abbahagytuk. Teljesen kétségbe
volt esve, és dühös lett, amikor elutasítottam.
- Próbálkozott
valamivel? – kérdezte Jason fojtott indulattal a hangjában, melyre Robin is
felfigyelt, és elhúzódott a férfitól.
- Nem
– rázta meg határozottan a fejét – csak elmondta, hogy ideköltözött és
könyörgött, hogy segítsek neki. Azt mondta, bárcsak másként alakultak volna a
dolgok közöttünk.
- Meghiszem
azt! – szűrte fogai között a férfi, mialatt arca elborult, mint vihar előtt az
ég.
- Nézd,
nem kellett volna ennyire kiborulnom – vett mély levegőt Robin és ezúttal már
valóban nyugodtabbnak tűnt, mint néhány perccel korábban. – Egy kicsit érzékeny
vagyok, ennyi az egész. Nem aludtam valami jól az utóbbi időben – tette hozzá
zavartan, mire Jason egyetértőn hümmögött. Teljes mértékben át tudta élni a nő
helyzetét, ugyanis mióta közelebbről megismerte, köszönőviszonyba sem került az
alvással. – Tulajdonképpen, miért ugrottál be? – kérdezte kíváncsian, mire
Jason gondterhelten túrt bele sötét hajába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése