19.
rész
Jason
szemrebbenés nélkül, nyugodtan tartotta a szemkontaktust, miközben ifjú
kollégája a válaszára várt. Nem nagyon akaródzott elmondania az igazságot,
annál is inkább, mivel nem kapott felhatalmazást a doktornőtől arra, hogy bárkit
beavasson a zaklatási ügybe.
- Fogalmam
sincs, mire gondolsz – tért ki a válasz elől ártatlan arccal, de Sean nem
hagyta magát.
- Tényleg
nincs? – kérdezte bosszúsan – azt hiszed, csak azért, mert újoncnak számítok a
gyilkosságiaknál, már hülye is vagyok? – lépett közelebb a férfihoz, majd
tovább beszélt. – Nos? – fonta karba kezét várakozón, de amikor Jason néma
maradt, elhúzta a száját. – Rendben, akkor lássuk, mit raktam össze egyedül! –
bólintott határozottan, Jason pedig kíváncsian figyelte. – Van egy sorozatgyilkos,
aki 30-as, barna hajú nőket gyilkol, te hirtelen nagyon jóban lettél a
rendőrségi pszichológussal, akiről addig hallani sem akartál, és aki mit ad
Isten, hasonlít az áldozatokra! Ha ez nem lenne elég, őrizetbe állítasz a
lakása előtt, aztán váratlanul megemlítesz egy másik városban lévő építkezési
vállalatot, amelyik ugyanolyan kék furgont használ, mint, amit Erin is leírt –
sorolta a megtudott információkat, Jason pedig elismerőn hallgatta. Ugyan sosem
volt feldobva a lehetőségtől, hogy új társat kapjon, és minden szolgálatban
töltött napon hiányzott neki Hank, mégis kezdte úgy érezni, talán ezzel a
zöldfülűvel is jól együtt tudnak működni, ha így vág az esze. – Idejövünk,
ellenőrizzük, te pedig véletlenül azt is tudod, hogy a tulajnak van egy öccse,
aki ráadásul halálosan szerelmes lett egy pszichológusba – ért mondandója
végére, majd érdeklődve húzta fel szemöldökét. – A havi fizetésemet merném rá
tenni, hogy ez a pszichológusnő nem más, mint Dr. Hall! Fogalmam sincs, hogy ez
a katyvasz, hogyan áll össze egésszé, de abban biztos vagyok, hogy nem a
véletlenek összejátéka! Szóval, várom a magyarázatot!
- Ügyes…
- bólintott elismerő mosollyal szája szegletében Jason – egészen ügyes –
dicsérte meg Sean-t újra, de arról lepergett a pozitív kritika, mert mérgesen
tette csípőre kezét.
- A
francba is, Deeks! A társad vagyok! – jelentette ki dühösen – megértem, hogy
nem pótolhatom Hank-et, és elhiheted, hogy nem is akarom, de tetszik vagy sem,
társak vagyunk! Ha nem avatsz be a dolgaidba, hogy a fenébe segítsek?! – tört
fel belőle kétségbeesetten, mire Jason nagyot sóhajtott, és amikor társa el
akart indulni, megköszörülte a torkát.
- Walter
Peanub még New York-ban volt Dr. Hall páciense – kezdett bele halkan, Sean
pedig lassan sétált vissza hozzá, miközben folytatta – beleszeretett és
zaklatni kezdte, egészen addig, amíg a doki elköltözött. Néhány napja rejtélyes
virágokat kapott, majd üzeneteket – tette hozzá, mire Sean mindent értőn
bólintott, és arcán látszott, már azt is megértette, honnan volt a nyomozónál a
másik üzenet, amit elküldött vele a laborba. – Nem akarta nagy dobra verni,
ezért hallgattam, és egészen a harmadik áldozatig fogalmam sem volt róla, hogy
a két eset összefügghet, de most…
- Most
úgy látszik, Peanub gyilkolni kezdett – fejezte be helyette a mondatot társa,
mire Jason bólintott.
- Legalábbis
nagyon úgy néz ki, hogy a doki zaklatója és a sorozatgyilkos ugyanaz a személy
– folytatta nyugodt hangon – az íráskép megegyezik, az áldozatok hasonlítanak a
doktornőre, a furgon, amit Erin látott, Walter bátyjának tulajdona, amihez
bármikor hozzáférhetett…
- Be
kell hozni a fickót! – jelentette ki Sean fenyegető hangon, de Jason nemet
intett a fejével.
- Egy
ügyvéd pillanatok alatt kihozza – világosította fel ifjú, heves vérmérsékletű
kollégáját. – Ezek itt csak közvetett bizonyítékok, kell találni valamit, ami
összeköti legalább az egyik áldozattal, és a furgon ehhez kevés. Erin nem látta
rendesen az emblémát, így elég vérszegény az ügy – tette hozzá
magyarázatképpen, majd elgondolkodva túrt bele hajába és még egyszer végig
nézett az autón – vitesd a helyszínelő laborba a furgont! Azt akarom, hogy
alaposan nézzék át, szedjék darabokra, ha az kell ahhoz, hogy találjanak
valamit! Ujjlenyomatok, vérnyomok, szövetszálak, bármi, ami Peanub-hoz és az
áldozathoz köti a kocsit!
- Meglesz!
– jelentette ki Sean, éppen akkor, amikor Edward megérkezett egy halom aktával
a kezében, amit Jason átvett tőle.
- Te
intézd a furgont, én visszamegyek a kapitányságra ezekkel – emelte meg a
dokumentumokat, és amikor Sean bólintott, az autója felé vette az irányt. Bár
szíve mélyén érezte, hogy Walter az emberük, nem akarta kockáztatni, hogy futni
hagyják az igazi tettest azért, mert ő esetleg elfogult lehet az ügyben, így
azonnal neki akart állni a háttérellenőrzéseknek.
Robin
ütemesen kopogtatott tollával a fekete mappán, miközben az előtte ülő, 50-es
éveinek közepén járó, fekete hajú, molett nő, lehunyt szemmel sóhajtott.
Marlene Dickins a bizonyítéktároló részlegen dolgozott, napi 8 órában
katalogizálta a különböző bűnesetekhez tartozó tárgyakat, de most úgy érezte,
változásra van szüksége.
- Ön
szerint is, doktornő? – tette fel a kérdést, amivel kizökkentette Robin-t a
gondolataiból, aki minden erejét összeszedve próbálta felidézni, miről is
beszélt betege az elmúlt negyedórában. Átkozta magát, amiért képtelen volt
figyelni, amiért egyfolytában az előző esti csók járt a fejében, és az, miért
viselkedett olyan furcsán Jason. Miért lökte el magától, ha láthatólag minden
vágya az volt, hogy folytassák, amit elkezdtek, és ő miért volt olyan ostoba,
hogy elveivel ellentétben, hagyta, hogy egy rendőr így elcsavarja a fejét.
- Nos…
- köszörülte meg torkát, hogy egy kis időt nyerjen – ez meglehetősen összetett
probléma, Marlene – simított végig homlokán, mire a nő aggodalmasan nézett rá
mogyoróbarna szemével.
- Jól
van? – kérdezte meglepetten, mivel még sosem látta ilyen dekoncentráltnak
pszichológusát – olyan, mintha lélekben teljesen máshol járna – jegyezte meg,
de hangjában semmi számonkérés nem volt.
- Minden
rendben – erőltetett ki magából egy mosolyt Robin, majd nagy levegőt vett, és
az előtte fekvő mappára vetett néhány pillantást, hogy ismét fel tudja venni a
fonalat, de riadtan állapította meg, hogy szinte semmit nem írt le abból, amit
a nő elmondott. – Marlene, talán… az lenne a legjobb, ha ezt a kérdést
önmagának tenné fel – rögtönzött merészen, és elfojtotta a megkönnyebbült
mosolyt, amikor Marlene elgondolkozva bólintott. – Elsőként arra a kérdésre
keresse meg a választ, hogy miért akar másnak megfelelni? Miért fontos, hogy
én, mit gondolok? – folytatta tovább felbátorodva. – Szerintem, a legfontosabb,
hogy Ön elégedett legyen az életével!
- Igaza
van… egész életemben arra figyeltem, hogy a környezetem, mit vár el tőlem! –
húzta össze szemöldökét Marlene – de ennek most véget vetek! – tette hozzá
elszántan, Robin pedig el sem akarta hinni a szerencséjét, miközben megfogadta,
hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor hagyta, hogy Jason elterelje figyelmét a
munkáról.
- Remek!
Legyen ez a kiinduló pont – javasolta mosolyogva – menjen haza, és arra kérem,
írjon egy listát, hogy mi lenne az, amit a legszívesebben megvalósítana, ha nem
tartana attól, mit szólnak ehhez mások – kérte a nőtől, aki bólintva egyezett
bele és felállt a kanapéról, hogy induljon, Robin pedig az ajtóig kísérte. – A
titkárnőm ad időpontot – nyitotta ki előtte, majd elköszöntek egymástól. Ahogy
magára maradt az irodában, lehunyt szemmel támasztotta meg hátát az ajtón. Még
soha, egyetlen alkalommal sem fordult elő vele, mióta praktizált, hogy a
magánéleti gondjai ennyire elhatalmasodtak volna felette, és átvették volna az
irányítást. Még akkor is képes volt a munkájára koncentrálni, amikor Walter
zaklatni kezdte. Ki tudta zárni az agyából a csokrokat, melyek otthonának
küszöbén várták, a verseket, melyek sokkal inkább voltak ijesztőek, semmint
romantikusak, és képes volt teljes mértékben a páciensek gondjaira figyelni,
mintha neki nem is lennének. Ezúttal azonban, cserbenhagyta a józan esze, és
egyetlen szenvedélyes csók Jason-től elég volt ahhoz, hogy kizökkenjen a napi
rutinból. Éppen megfogadta magában, hogy ezentúl nem csak távol tartja magát a
férfitól, de az esélyét is elkerüli, hogy még egyszer megcsókolja, amikor halk
kopogás zavarta meg gondolatait. Kissé eltávolodva az ajtótól, nagyot nyelve
adott engedélyt a belépésre, tartva tőle, hogy esetleg Walter jelenik meg
ismét, és tüdejét megkönnyebbült sóhajt hagyta el, amikor meglátta, hogy csak
Chris érkezett.
- Jó
napot, Dr. Hall – köszönt udvarias mosollyal ajkán a férfi, mialatt leemelte
fejéről a fekete tányérsapkát.
- Mi
szél hozta? – kérdezte Robin, miután viszonozta az üdvözlést, és figyelmét nem
kerülte el, hogy Chris zavartan simít végig haján.
- Csak
erre jártam, gondoltam, benézek, hogy minden rendben van-e – válaszolta
nyugodtan, mire Robin gyanakodva nézett vissza rá.
- Deeks
nyomozó küldte? – tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott, mert csak arra
tudott gondolni, hogy a férfi nem akar a közelében lenni, de félti Walter újabb
látogatásától, ezért megkérte a járőrt, nézzen be hozzá. Mivel a férfinak
láthatólag nem volt határozott célja a látogatással, Robin úgy sejtette, Jason
szervezhette meg, ami azt jelentette, hogy mostantól, nem hivatalosan, de
rendőri védelem alá helyezte. Maga sem értette, miért fájt annyira, hogy Jason
egy másik rendőrt küldött, de igyekezett magát azzal nyugtatni, hogy jobb ez
így. Legalább nem találkoznak, megszűnik a kísértés, a nyomozónak pedig éppen
elég elfoglaltsága és munkája lehet a sorozatgyilkos ügyével kapcsolatban.
- Miért
küldött volna Deeks? – hökkent meg látványosan Chris, amivel egyértelművé
tette, hogy nem a nyomozó az oka látogatásának, mire Robin meglepetten vonta
fel szépen ívelt szemöldökét. – Én csak arra gondoltam, esetleg… meghívnám
ebédelni – vetette fel reményteli mosollyal az ajkán, mire a doktornő is
elmosolyodott. Chris tényleg fáradhatatlan, ha udvarlásról van szó! – jegyezte
meg magában, miközben nemet intett fejével.
- Chris…
- fogott volna bele, hogy ismét elutasítsa a járőrt, de a férfi egyetlen
mozdulattal fojtotta belé a szót.
- Ugyan
már, Dr. Hall! Miért nem ad nekünk egy esélyt? – fogta könyörgőre a dolgot, és
Robin már kezdte sajnálni szegényt, miközben azon gondolkodott, miért van az,
hogy míg Chris-szel szemben nem jelent problémát tartani magát az elveihez,
addig Jason egyetlen érintésével, tekintetének simogató pillantásával eléri,
hogy sutba vágjon minden szabályt, amit felállított 15 évvel ezelőtt. – Sosem
tudhatja, hátha a végén szívesen járna velem! Az emberek folyton
megváltoztatják a véleményüket, megtehetné maga is! – húzta fel szemöldökét
incselkedve, Robin pedig elgondolkodva futtatta végig pillantását a fiatal
férfin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése