16.
rész
Robin
nyugalmat erőltetve magára játszadozott a bögréjében lévő kanállal, mellyel a
teába tett cukrot és citromot keverte fel, miközben tekintete a kikapcsolt
televízió fekete képernyőjére tapadt. Míg többnyire az egész napos rendelés
után kifejezetten élvezte a csendet, mely otthon körül lengte, most furcsamód
kísértetiesnek találta. Miután hazaért, gyorsan letussolt, belebújt egy
kényelmes ruhába, és elkészítette magának a forró teát, hogy felmelegedjen
ebben a hideg, borongós őszi időben, aztán leült a kanapéra, és bekapcsolta a
televíziót, de egyik műsor sem tudta lekötni a figyelmét, vagy elterelni
gondolatait Walter-ről és arról, amit Jason mondott. Tényleg elképzelhető
lenne, hogy Walter ölte meg azokat a nőket? – tette fel magának már sokadjára a
kérdést, miközben letette kezéből a bögrét, és az ablakhoz sétált. Ahogy
kipillantott, ismét meglátta a sötét Ford-ot, mely a háza előtt parkolt. Ajka
mosolyra húzódott, amikor Sean előrébb hajolt, és széles vigyorral a képén,
magabiztosan integetni kezdett. Biztosra vette, hogy Jason küldte ide a férfit,
és bár meghatotta a figyelmessége, azt nagyon remélte, hogy nem beszélt neki a
zaklatóról. Odakint már besötétedett, az eső pedig lassan szemerkélve kezdte el
verni az ablaküveget, ő pedig nagyot sóhajtva nyúlt a kanapé melletti éjjeli
lámpához, és kapcsolta fel a villanyt, éppen akkor, amikor hirtelen megszólalt
a telefon, mire majdnem kiugrott a bőréből az ijedtségtől. A telefoncsörgés úgy
visszhangzott az üres lakásban, mintha gúnyolódna rajta. Felkapta a kagylót, de
csak a tárcsahang hallatszott. Bizonyára téves kapcsolás. Nincs semmi baj, csak
valaki félretárcsázott – nyugtatta magát, mialatt visszatette a kagylót a
helyére, de belső feszültsége fikarcnyit sem csökkent. A legkevésbé sem érezte
magát biztonságban, lelke legmélyén érezte, hogy Walter és ő korántsem végeztek
azzal, hogy elküldte a rendelőből. Hogy borús gondolatait elterelje, úgy
döntött, rendel magának valami vacsorát, így ismét a telefonhoz lépett, de
riadtan kapta szája elé a kezét, amikor kopogtattak. Remegő gyomorral, halkan
lépkedett az ajtó elé, miközben érezte, hogy szíve vadul dörömböl a
mellkasában.
- Nyisd
ki, doki! – hallotta meg Jason hangját, mire a megkönnyebbültség, mint egy
lezúduló lavina árasztotta el egész testét. – Elkezdett esni… - tette hozzá a
férfi kissé morcosan, mire Robin fülig érő szájjal tárta szélesre az ajtót.
- Gyere
be! – húzta be rögtön a férfit boldogan, mialatt tekintete az utcára tévedt, de
ott már nem látta Sean autóját. Nyilván Jason leváltotta az ifjú nyomozót. Nem
tudhatta, hogy Jason legalább két percig várt még társa távozása után, az
autóban ülve, azt latolgatva, bekopogtasson-e. Robin megpróbálta felidézni,
mikor örült utoljára ennyire valakinek, de nem járt eredménnyel. Jason lába
körül azonnal tócsa keletkezett a padlón, de Robin semmit nem fogott fel
belőle. – Mit csinálsz itt? – kérdezte hitetlenkedve, mialatt pillantása
tetőtől-talpig végig mérte védelmezőjét. Jason hajában esőcseppek csillogtak,
néhány tincs a homlokába hullott, fekete bőrkabátját szintén eláztatta az égi
áldás.
- Csöpögök
– adott rövid választ a férfi, kitörölgetve szeméből a hirtelen eleredt zápor
cseppjeit, mire Robin elnevette magát.
- És
ezen kívül? – kérdezte, de válasz helyett Jason eltüsszentette magát, mire
Robin még mindig kuncogva halászott elő egy törölközőt a férfinak. – Tessék!
Még a végén megfázol – nyújtotta át neki, mire az elvette és szárítkozni
kezdett. – Vedd le a kabátodat és terítsd az egyik székre – mutatott a
konyhában található székek egyikére a doktornő, Jason pedig szó nélkül
engedelmeskedett. – Szóval? Mi járatban erre? – tette fel újra a kérdést, mire
a nyomozó vállat vont.
- Gondoltam,
megnézem, hogy minden rendben van-e – adott suta választ, és figyelmét nem
kerülte el az enyhe mosoly, mely átfutott Robin érzéki ajkán.
- Sean
nem tájékoztatott a helyzetről? – kérdezte vidáman, mire Jason elhúzta a száját,
ő pedig elvette tőle az átnedvesedett törölközőt és a fürdőszobába sietett
vele, hogy a szennyeskosárba dobja.
- Kiszúrtad?
– kérdezett vissza válasz helyett, amikor a doktornő visszaért, Robin azonban
megrázta a fejét.
- Nem
kellett hozzá nagy tehetség – válaszolta, miközben a szekrényhez lépett és egy
tiszta bögrét vett elő. – Amint kinéztem az ablakon, üdvözölt – árulta el
mosolyogva, mialatt teafiltert tett a bögrébe és forró vizet töltött rá. –
Cukor, citrom? – kérdezte, mire Jason bólintott.
- Mindkettő
– felelte nyugodt hangon, de pillantását egy percre sem vette le a doktornőről.
– Sean jó rendőr, de van még mit tanulnia, ami az álcázást illeti – jegyezte
meg rosszalló hangon, mire Robin érdeklődőn fordult felé.
- Tehát
nem lett volna szabad megtudnom, hogy ideküldted? – tette fel a kérdést, amire
újabb vállrándítás volt a felelet.
- Nem
titok – köszörülte meg torkát zavartan Jason – csak szerettem volna, ha van itt
veled valaki, hátha szükség lesz rá, amíg távol vagyok – tette hozzá, mire
Robin nagyot nyelt. A „hátha” szó számtalan lehetséges képet jelenített meg
lelki szemei előtt és csak most, hogy Jason itt ült vele szemben, ébredt
tudatára, mennyire félt egyedül a lakásban.
- Éppen
vacsorát akartam rendelni – terelte el szörnyű gondolatait az orvosnő –
csatlakozol hozzám? – kérdezte, de amikor nem jött azonnal válasz, folytatta –
ha már ennyit fáradsz értem, legalább megvendégellek – tette hozzá, Jason pedig
már majdnem tiltakozni kezdett, hogy ez neki nem fáradtság, hiszen rendőr, de
tapasztalatból tudta, hogy Robin-nal vitatkozni egyenlő a biztos vereséggel,
így végül csak vállat vont és megköszönte, majd követte a nőt a nappaliba, aki
egyenesen a telefonhoz lépett. Ez idő alatt ő leplezetlenül futtathatta végig
pillantását a törékeny, karcsú testen, amit bő póló, és kényelmesnek tűnő
szabadidőnadrág rejtett el szeme elől, de ami egyáltalán nem csökkentett a nő
vonzerején. – Mit szeretnél? – zökkentette ki merengéséből Robin hangja, mire
Jason felpillantott. Tekintete találkozott az igéző, zöldes-barna szemekkel,
melyek egészen sötétnek tűntek az éjjeli lámpa fényénél, hosszú, barna haját
ezúttal laza copfban kötötte meg tarkóján, kislányos bájt kölcsönözve arcának, telt
ajkain pedig mosoly játszott. Egy szemvillanásnyi időre más értelmet nyert a
kérdés, legutóbb ugyanis, amikor itt járt, új dolgot fedezett fel, amit
mindennél jobban szeretett volna: egy lágy, cseresznyeízű szájat. Össze kellett
szednie magát, hogy helyesen tudjon válaszolni.
- A
tojásos tekercs jó lesz… esetleg csirke – köhintett zavartan, mire Robin
elmosolyodott.
- Akkor
kínait rendelünk – állt rá a javaslatra, Jason pedig eltűnődve nézte az
orvosnőt. Hogy tud ez a nő ilyen csillogó szemekkel nézni? Hogyan képes derűssé
tenni egy szobát pusztán azzal, hogy belép? – morfondírozott magában, miközben
Robin erről, mit sem sejtve, megrendelte a vacsorájukat, ő pedig mérgesen
parancsolt magára gondolatban. Nem mindegy, hogyan képes ilyesmikre? Hiszen ő
csak a zaklató miatt van itt! – teremtette le magát, majd ezt szem előtt tartva
húzta ki magát. Alig fél órával később a vacsora meg is érkezett három elázott
papírzacskóban. A nappaliban rakták szét a dobozokat a dohányzóasztalon, aztán
leültek melléjük a földre, Robin pedig vacsora közben próbálta kicsalogatni a
férfit a barlangjából. – Miért lettél rendőr? – tette fel az első kérdést, ami
eszébe jutott, mire Jason gyanakodva nézett vissza rá.
- Beszélgetni
akarsz? – kérdezte már-már döbbenten, mire Robin elnevette magát, ahogy
felfedezte a férfi szemében a rémületet.
- Nyilván
nem akarsz úgy ülni itt, mint egy kirakati bábu – ingatta meg fejét a doktornő,
Jason azonban rezzenéstelen arccal tartotta a szemkontaktust.
- Miért
lenne az baj? – kérdezett vissza, Robin pedig elgondolkodva harapta be alsó
ajkát, ami odavonzotta a nyomozó tekintetét.
- Először
is, túl nagy lenne a csend – válaszolta megfontoltan, mivel azonban a férfi nem
válaszolt, folytatta – másodszor, miért lenne akkora baj, ha többet tudnék meg
rólad? – kérdezte, de a választ nem várta meg, csak mosolyogva folytatta – Ó,
igen, te az a típus vagy, aki azt szereti, ha békén hagyják – vélte
elgondolkodva, mire Jason morcosan ráncolta össze a szemöldökét.
- Igen,
így jobban érzem magam – felelte határozottan. Legalábbis, eddig ez volt a
helyzet – tette hozzá gondolatban, de a kérdést, hogy akkor miért van most itt,
elhessegette magától.
- Szóval,
ha jól értem, eljöttél hozzám, hogy megnézd, rendben van-e minden, együtt
vacsorázunk, de beszélgetni nem fogunk – összegezte a tényeket Robin, Jason
pedig komolyan nézett vissza rá.
- Most
is beszélgetünk, nem? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel, amivel ismét
sikerült megnevettetnie a doktornőt, aki a gondolattól, hogy biztonságban van a
férfi mellett, egészen felszabadultnak érezte magát.
- Ha
te mondod… - hagyta nyitva a mondatot, majd mosolyogva tette hozzá –
mindenesetre köszönöm, hogy itt vagy, és… azt hiszem, bocsánatot kell kérnem a
délutánért – simított félre egy eltévedt tincset a hajából füle mögé. – Kissé túlreagáltam
Walter megjelenését… - tette hozzá, miközben hálás volt, amiért a szoba
félhomálya eltakarja vörössé váló arcát, ahogy eszébe jutott, milyen ösztönösen
simult a nyomozó karjai közé. – Biztos vagyok benne, hogy többé nem jön el a
rendelőbe – folytatta kissé bizonytalan hangon – legalábbis remélem – nyomott
el egy sóhajt.
- Nem
hiszem, hogy aggódnod kellene emiatt ezután – jegyezte meg halkan Jason,
mialatt arrébb tolta az előtte heverő tányért, mire Robin összevont
szemöldökkel nézett vissza rá.
- Mit
csináltál? – kérdezte rosszat sejtve, amaz pedig megvonta széles vállát.
- Meglátogattam
– válaszolta olyan nyugodt hangon, mintha semmi jelentősége nem volna a
dolognak. – Megmondtam neki, hogy keressen másik orvost. Megígérte, hogy így
tesz – tette hozzá, bár szó szerint nem hangzott el az ígéret, abból, ahogy
Walter kettőre zárta az ajtót, erre következtetett. Legalábbis bízott benne,
hogy így lesz.
- Ez
az előtt vagy az után volt, hogy összeverted és ráléptél a nyakára? – kérdezte
mosolyogva Robin, akinek lelke olvadozni kezdett a gesztustól, hogy a férfi
felkereste Waltert csak azért, hogy őt védje.
- Előtte
– felelte Jason olyan komoly arccal, hogy Robin is elkomolyodott és szemébe
aggodalom költözött. Nem Waltert féltette, sokkal inkább a mellette ülő nyomozót,
amit nyilván amaz is megértett, mert folytatta – ne aggódj, egy ujjal sem
nyúltam ahhoz a patkányhoz. Magától is volt annyi esze, hogy értsen a szóból –
jegyezte meg fojtott indulattal a hangjában, mire Robin felnevetett, melynek
csilingelése úgy ölelte körbe a férfit, mint egy meleg takaró.
- Képzelem,
hogy mordultál rá. Biztosan én is megijedtem volna tőled – szólalt meg kis idő
után vidáman, de a mosoly lehervadt arcáról, amikor belenézett Jason szemébe,
aki most felemelte kezét, és ezúttal ő simította füle mögé a copfból
kiszabadult kóbor fürtöket.
- Téged
nem lehet egykönnyen megfélemlíteni – válaszolta halkan, Robin-nak pedig éppen
erre az elismerésre volt szüksége. Hirtelen megint erősnek érezte magát,
olyannak, akivel nem történhet semmi rossz.
- Köszönöm
– nyögte ugyanolyan halkan, felemelve tekintetét a férfira, Jason pedig egyre
jobban védelmezni akarta őt. Megőrizni minden bajtól, amíg csak él. Könnyedén
végig simított Robin arcán, végig húzta ujját alsó ajkának vonalán, aztán
mielőtt rádöbbent volna, mit tesz, és mielőtt ideje lett volna lebeszélni magát
róla, közelebb hajolt, és finoman megcsókolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése