20.
rész
El
kellett ismernie magában, hogy nagyon vonzó volt. Kisportolt testalkatán
tökéletesen állt az egyenruha, sűrű, szőke haja mindig kissé kócosan állt, ami
kisfiús vonásokat kölcsönzött arcának, melyet csak megerősített a huncut
csillogás a kék szemekben, és a komisz félmosoly, ami szinte mindig ajkán
játszott. Kedves volt, udvarias, figyelmes, ráadásul roppant kitartó, ami az
udvarlást illette, és Robin biztos volt benne, hogy ha elmenne vele vacsorázni,
remek partnernek bizonyulna, aki mellett nem unatkozna. Egy percre eljátszott
az ötlettel, hogy igent mond, elfogadja végre a meghívást. Úgy gondolta, ha
adna egy esélyt a férfinak, utána még mindig el tudná utasítani, végül mégis
nemet intett a fejével. Nem lett volna tisztességes Chris-szel szemben, ha pusztán
sajnálatból mondana igent, és önmagát is csak becsapta volna.
- Én
nem fogom – keményedtek meg a vonásai, hangja pedig határozottan csengett. –
Nem maga az oka, Chris, hanem az elveim – mosolyodott el lágyan, amikor
ráeszmélt, kissé nyersebbre sikeredett a válasz, mint szerette volna. A
világért sem akarta megbántani az előtte álló férfit, aki mindig kedves volt
vele. – Pusztán arról van szó, hogy nem bonyolódhatok kapcsolatba egy
rendőrrel. Éppen elég volt az apám miatt izgulni, és végig nézni, min megy
keresztül az édesanyám – adott magyarázatot röviden, mert nem szerette volna,
ha Chris azt hiszi, a személye ellen van kifogása. – Nem akarok azért is
aggódni, akibe szerelmes vagyok. Ez túl sok lenne nekem… - nyelt nagyot,
miközben Chris arcára kétkedés ült ki, mintha ismeretségük kezdete óta először
nem hinne a szép doktornőnek.
- Tehát
az egyetlen probléma, amiért visszautasít, az az, hogy rendőr vagyok? –
kérdezte óvatosan, Robin pedig nehezen bólintott, annak ellenére, hogy szíve
mélyén tudta, ha a férfinak nem ez lenne a szakmája, akkor sem valószínű, hogy
kapcsolat alakulna ki közöttük.
- Igen
– válaszolta, de Chris néhány másodpercig csak némán nézett vissza rá, és
arcáról nem tűnt el a bizonytalanság.
- Deeks-szel
sincs semmiféle kapcsolata? – jött a következő kérdés, mely váratlanul érte
Robint.
- Kapcsolatom?
– ismételte meg a kérdést zavartan. – Nem, dehogy! – rázta meg fejét, miközben
azon töprengett, miből gondolja azt Chris, hogy közte és Jason között bármi
lenne. – Mégis, honnan veszi ezt? – tette fel a kérdést, mire a járőr vállat
vont.
- Csak
egy megérzés – felelte nyugodtan, de pillantását egy másodpercre sem vette le a
nőről, aki kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. – Láttam, hogyan néz
magára – húzta el a száját keserűen Chris, mire Robin örömtelenül felnevetett.
- No,
abból nem sokra lehet következtetni – jegyezte meg, majd folytatta – nagyjából
úgy, mint egy bosszantó nőszemélyre – tette hozzá mosolyogva, de Chris megrázta
a fejét.
- Én
nem annak nevezném – szólalt meg lemondó szomorúsággal a hangjában, majd nagyot
sóhajtott. – Mindegy, azért egy próbát megért! – jelentette ki, miközben az
ajtó felé indult, de Robin hangja megállította.
- Chris!
Maga jó ember, és nagyon szerencsés lesz az a lány, aki a szerelmét a magáénak
tudhatja – próbálta vigasztalni, de Chris kék szemében csalódottság jelent meg.
- De
ez a lány nem maga, igaz? – kérdezte bánatosan, mire Robin nemet intett a
fejével, ő pedig megadón bólintott. Úgy tűnt, feladja a próbálkozást, aminek
Robin titokban még örült is. – Azért… eljöhetek a következő foglalkozásra? –
kérdezte bizonytalanul, mire a doktornő megkönnyebbült, hogy végre más irányt
vesz a beszélgetés.
- Természetesen!
– válaszolta mosolyogva, majd némán nézte, ahogy a férfi, kezében forgatva
tányérsapkáját, elhagyja a rendelőt.
Jason
egymás után pakolta arrébb a dokumentumokat, melyek a Blue High Építkezési
Vállalat beosztottjait tartalmazták. Szinte egész nap azzal foglalkozott, hogy
leellenőrizze őket, beírta a gépbe a nevüket, utánajárt, van-e bármelyiküknek
priusza, szerepelnek-e a rendszerben, majd felhívta őket és megkérdezte, mit
csináltak abban az időben, amikor Julia-nak randevúja volt, és megölték. Vegyes
érzésekkel vette tudomásul, hogy kivétel nélkül mindenki alibit tudott
biztosítani magának, ami ismét csak időt vett el, míg leellenőrizte azokat.
Egyfelől ez csak megerősítette abban, hogy Walter az emberük, másfelől
aggasztotta a gondolat, hogy Robin veszélyben van, hiszen a férfi szabadlábon
volt, és még semmi nem volt a kezében, amivel behozhatta volna.
- Végeztek
a laborosok! – jelent meg asztala mellett Sean, aki a napját a törvényszéki
garázsban töltötte, felügyelte az autó átvizsgálását, és éppen akkor érkezett
meg a kapitányságra, amikor Jason letette a telefont.
- Találtak
valamit? – kérdezte, bár elég volt társa arcára néznie ahhoz, hogy sejtse a
választ.
- Az
ég világon semmit – válaszolta Sean bosszúsan – az autót alaposan
kitakarították, se ujjlenyomat, se vérfolt, se semmi! Az emberünk olyan
tökéletes munkát végzett, hogy még annak sincs nyoma, hogy valaha használta
volna bárki az építkezésről az autót – tette hozzá, és arcáról jól le lehetett
olvasni, mennyire nem örül, hogy ilyen hírt kell hoznia. – Viszont van egy jó
hírem is! – emelte fel ujját, majd zsebébe nyúlt, és egy bizonyítéktároló
zacskóba rejtett, vörös-fehér színű, Marvel márkájú cigarettásdobozt húzott
elő.
- Nem
azt mondtad, hogy a kocsiban nem volt semmi? – kapott kezével a zacskó után
Jason meglepetten, mire Sean bólintott.
- Ott
tényleg nem – értett egyet, majd folytatta – de miután elvitték a helyszínelők,
én még maradtam egy kicsit és körbejártam a területet. Ezt a dobozt az egymásra
pakolt raklapok alatt találtam, a fűben.
- Na
és? – sóhajtott fáradtan Jason, aki nem mert reménykedni, mire társa
elégedetten húzta ki magát.
- A
helyzet az, hogy Edward öccse, ez a kis szociopata Walter gyerek is ilyet szív,
ezt maga Edward Peanub erősítette meg – jelentette be büszkén, mire Jason
azonnal kiegyenesedett a székben. – Ez már elég ahhoz, hogy behozzuk? – húzta
fel szemöldökét kérdőn, mire a nyomozó gondolkodóba esett.
- Talán…
arra mindenképpen, hogy beszélgessünk vele egy kicsit, de… – simított végig
állán, de gondolatait megzavarta telefonjának csörgése. – Deeks! – emelte
füléhez a kagylót, mire az egyik rendőrségi informatikus hangja csendült fel a
túloldalon.
- Deeks
nyomozó, Corvell vagyok a technikusoktól – mutatkozott be a 30-as éveinek
közepén járó férfi – átnéztük Julia Monroe gépét. Eddig semmi szokatlanra nem
bukkantunk, de megtaláltuk a Love Island társkeresőn használt profilját,
és sikerült feltörni a beszélgetést, amit egy bizonyos Neo nicknéven futó
fickóval bonyolított – tájékoztatta őket arról, amit már nagyjából eddig is
tudtak Erin-től, majd folytatta – még a mai nap folyamán átküldöm Önnek.
- Fel
lehet valahogy kutatni ezt a Neo-t? – kérdezte türelmetlenül és a néhány
másodpercnyi habozás nem sok jóval kecsegtette.
- Mindent
megpróbálunk, de akárki is bújt meg a név mögött, profi lehet – sóhajtott fel
Corvell – az IP cím, amit használt, többszörösen védett, és valahányszor
megpróbáljuk visszakövetni, fals címeket kapunk – tette hozzá magyarázatképpen,
Jason pedig egyre biztosabb volt benne, hogy Walter lesz az emberük. – Nem
adjuk fel, van még néhány trükk a tarsolyunkban, amivel talán nem számolt a
fickó. Annyi biztos, hogy a környékről írogatott, de amint konkrétabbat tudunk,
hívom – búcsúzott el, mire a nyomozó gondterhelten tette le a telefont.
- Rossz
hír? – kérdezte szemöldökét ráncolva Sean, Jason pedig lassan bólintott,
miközben agyában villámsebeséggel forogtak a kerekek.
- Lássuk,
mi van eddig – masszírozta meg elgémberedett nyakát – Walter fülig szerelmes
Dr. Hall-ba, aki elutasítja a közeledését, sőt, felmondja az állását, és hat
hónappal ezelőtt Park City-be költözik – kezdett bele, hogy összegezze, amit
megtudtak. – Edward szerint, ettől fogva az öccse mindent megtett annak
érdekében, hogy megtalálja, amikor pedig sikerült, mindent hátrahagyva
elköltözött. Két hónapja kezdődtek a gyilkosságok, az áldozatok hasonlítanak a
dokira, aki szerint a tettes egy bizonyos nőhöz vonzódik, akit nem kaphat meg.
Nagyjából ezzel egy időben kezdett el a doki virágokat és üzeneteket kapni…
- Ráadásul
a gyilkos nekünk is hagyott üzenetet, az íráskép pedig megegyezett azzal, ami a
doktornőnek küldött cetliken állt – vette át a szót Sean elgondolkodva – a furgon,
amit Julia meggyilkolásának estéjén használtak, Walter bátyjának tulajdona, és
olyan cigarettát találunk a közelben, amilyet a férfi is szív…
- Ha
pedig ez nem lenne elég, Walter programozó, csak úgy, mint a Mátrix filmben
Neo…
- Nohát,
Neo, mint, akivel Julia levelezett – húzta fel szemöldökét sokatmondón Sean,
Jason pedig bólintott.
- A
technikusok szerint, bárki is Neo, meglehetősen jól ért a számítógépekhez, mert
az IP-címet szinte lehetetlen lenyomozni – folytatta az idősebb nyomozó, fiatal
társa pedig alsó ajkát rágcsálva hallgatta.
- De
még mindig nem lehet konkrétan az esetekhez kapcsolni. A cigarettát máskor is
ott hagyhatta, ha ügyvédet kér, ez lesz az első, amibe beleköt majd – sóhajtott
fel az ifjú kolléga csalódottan. Hiába érezték mindketten, hogy közel vannak a
megoldáshoz, azt is tudták, hogy bizonyítékok hiányában könnyen vesztesként
kerülhetnek ki a helyzetből. – Egyetlen bíró sem ad ki erre letartóztatási
parancsot… de talán behozhatnánk egy beszélgetésre, hogy érezze a törődést –
jelent meg fenyegető szikra a szemében, Jason pedig élénken el tudta képzelni,
mit tenne legszívesebben a férfival társa, hiszen ő is hasonlóképpen érzett,
főként, ha belegondolt, milyen veszély leselkedhet Robinra.
- Várjunk
még ezzel! – ingatta meg fejét, és amikor Sean értetlenül pislogott rá,
folytatta – amíg csak tapogatunk a sötétben, nem fedhetjük fel a lapjainkat.
Túl korai lenne – magyarázta, miközben karórájára pillantott, majd felállt és
belebújt a kabátjába. – Ahhoz nem elég, amit tudunk, hogy benn tartsuk, ő
viszont megneszelné, hogy képbe került. Most még biztonságban érzi magát,
maradjon is meg ebben a hitében, de állíts járőröket a háza elé és figyeljék
minden mozdulatát! – indult el a lépcsők felé, mire Sean meglepetten húzta fel
szemöldökét.
- Te
hová mész? – kérdezte kíváncsian, Jason pedig megállt, úgy fordult vissza.
- Dr.
Hall már biztosan otthon van, és ha jól sejtem, teljesen egyedül – válaszolt
rezzenéstelen arccal, de abból, hogy Sean összeszorította száját, így elrejtve
feltörni készülő mosolyát, tudta, hogy felesleges úgy tennie, mintha csak a
szakmai hivatás űzné a doktornő lakására. – Most, mi van?! Meg kell védeni! –
jelentette ki bosszúsan, Sean pedig szaporán bólogatni kezdett.
- Persze!
Egyetértek! Menj csak – engedte útjára, és amint eltűnt a kapitányság
területéről, nevetni kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése