15.
rész
Amikor
eldöntötte, hogy megosztja a doktornővel gyanúját, még nem sejtette, hogy nem a
legjobb időpontot fogja megtalálni hozzá, de már nem volt visszaút. Ismerte már
annyira, hogy úgysem hagyná addig nyugton, amíg nem válaszol a kérdésre, így
megköszörülte torkát és belefogott.
- Csak
szólni akartam, hogy a laborosok a második virágdobozon sem találtak
ujjlenyomatot, vagy bármit, ami a hasznunkra válhatna – tájékoztatta a
doktornőt, aki csalódottan húzta el száját, ő pedig folytatta – beszéltem a
virágossal is, de nem emlékszik rá, ki adta fel a rendelést, csak azt tudja,
hogy készpénzzel fizettek a csokorért.
- Akkor
erről ennyit – simított végig homlokán Robin, majd örömtelen mosolyra húzta
ajkát – azt hiszem, most, hogy tudjuk, Walter ideköltözött, borítékolhatjuk,
hogy ő áll a csokrok mögött – tette hozzá, Jason pedig elgondolkodott egy
darabig, hogy megtartja magának a többi információt, ami a birtokába került,
végül elvetette ezt az ötletet. Bár tisztában volt vele, hogy talán halálra
rémíti az orvosnőt, mégis azt akarta, hogy tudjon a lehetséges veszélyről.
- Van
még valami – szólalt meg komoly hangon – a tegnap esti gyilkosságnál is
találtunk egy üzenetet. Az áldozat kezében volt – nyúlt zsebébe és elővette a
bizonyítéktároló zacskóban lévő cetlit – a laborosok szerint megegyezik az írás
azzal, amit te kaptál a csokrok mellé – bökte ki nehezen, mire Robin elnyíló
ajkakkal nézett vissza rá.
- Azt
akarod mondani, hogy aki megölte ezeket a nőket, ugyanaz, mint, aki nekem
virágokat küld? – kérdezte hitetlenkedve, Jason pedig nehezen bólintott.
- Az
íráskép egyezik, az áldozatok hasonlítanak rád – magyarázta gyanújának okát a
nyomozó. – 30-as nők, barna haj, szilárd anyagi háttér. Egyelőre annyit tudunk,
hogy interneten ismeri meg őket, megnyerő stílusával hamar a bizalmukba
férkőzik. Az egyik áldozat barátnője szerint, kék furgonnal jár, amin egy
vállalat emblémája látható – sorolta az eddig birtokukba került információkat,
majd várakozón nézett Robin-ra, aki meredten bámulta a dohányzóasztalkát. – Hé,
doki! Figyelsz rám? – kérdezte, miközben leült vele szemben az asztal tetejére,
így arcuk egy magasságba került, Robin pedig ráemelte zöldes-barna szemét.
- 28
éves vagyok… - szólalt meg halkan, mint, aki nem is hallotta a férfi
mondandójának többi részét – az már 30-asnak számít? – kérdezte mosolyogva, de
Jason tudta, csak a félelmét próbálja humorral leplezni. – Walter bátyja
építkezést vezet – komolyodott el hirtelen – ha jól emlékszem Blue High
a vállalat neve – tette hozzá, mire Jason gyorsan felírta egy lapra.
- Leellenőrizzük
– ígérte magabiztosan, miközben Robin hitetlenkedve ingatta fejét.
- Gondolod,
hogy Walter az? – kérdezte félve, de hangjából jól kivehető volt a kétkedés,
melynek következő mondatával hangot is adott. – Most itt lett volna a
lehetőség, hogy bántson, mégsem tette. Miért nem?
- Nem
tudom – sóhajtott Jason, majd hirtelen felállt, és kézen fogta a doktornőt. –
Gyere, hazaviszlek – ajánlotta fel, de hangjának határozottsága elárulta, hogy
nem tűr ellentmondást. Robin-nak esze ágában sem volt ellenkezni, főként azok
után nem, ami történt, és amit megtudott. Lehetséges, hogy tényleg Walter ölte
meg azokat a nőket? Hogy az iránta érzett vonzalom annyira elhatalmasodott az
elméjén, hogy erre vetemedett? – záporoztak fejében a kérdések, miközben
összeszedte holmiját és kikapcsolta számítógépét. Jason türelmesen várakozott,
mialatt tekintetét egy percre sem vette le a nőről. Azzal tisztában volt, hogy
nincs elég bizonyítéka hozzá, hogy bevigye kihallgatásra a fickót, de tudta,
hogy Walter nem hagy fel a zaklatással csak azért, mert Robin határozottan
elutasította. Mialatt Robin pakolt, ő kilépett az irodából és telefonját a
kezébe véve tárcsázni kezdett. Sean késlekedés nélkül, az első kicsengés után
felvette a készüléket. – Volna egy kis munka a számodra – fogott bele köszönés
helyett, hogy még azelőtt végezzen, mielőtt a doktornő megjelenik. – Nagyjából
egy óra múlva legyél Dr. Hall lakása előtt – utasította a férfit, bediktálva a
címet, mire az, értetlenül vonta össze szemöldökét.
- Dr.
Hall? Miért? – kérdezett vissza nem teljesen váratlanul, mire Jason elhúzta a
száját. Jobban örült volna, ha ezúttal nem olyan kíváncsi a férfi, mint
általában.
- Csak
legyél ott és tartsd nyitva a szemed! – kerülte meg az egyenes választ. – Ha
látsz valami szokatlant, azonnal hívj!
- Mi
számít szokatlannak? – akadékoskodott tovább az újonc, Jason pedig égnek emelte
a szemét.
- Bármi,
ami gyanús lehet, világos?! Csak vigyázz rá! – dörrent rá mérgesen, Sean pedig
érezte, hogy nem kérdezhet többet.
- Nem
mintha nem lenne kedvem Dr. Hall-lal tölteni az estét, de miért nem te vigyázol
rá? – kotnyeleskedett tovább Sean.
- Először
is, nem vele töltöd az estét, csak a háza előtt, érhető? Odamész, leállítod az
autót, és a kocsiban maradsz! Onnan figyelsz! Semmi szükség rá, hogy átlépd a
küszöböt! – figyelmeztette bosszúsan és nem láthatta a férfi arcát, akinek
fülig ért a vigyor a képén, ahogy hallgatta. – Másodszor, nekem van még egy kis
dolgom. Amint végeztem, leváltalak!
- Gondolom,
te is a kocsiban ülsz majd, ugye? – pimaszkodott az ifjonc, mire Jason
összeszorította a száját.
- Kiderítettél
valamit a furgonnal és a vállalatokkal kapcsolatban? – hagyta válasz nélkül a
kérdést, mire Sean elfojtott egy mosolyt.
- Naná,
elvégre profi vagyok – húzta ki magát nagyképűen a fiatal nyomozó – a városban
összesen két vállalat van, amelyik kék furgont használ. Az egyik egy étterem,
házhoz vitelre használják a kocsit, de mindössze egy ilyen autójuk volt, az sem
működik már fél éve – tájékoztatta társát. – A másik egy költöztető cég.
Legjobb tudomásuk szerint, a kocsi egész délután és este a parkolóban állt.
Éppen most indultam volna, hogy ellenőrizzem őket – tette hozzá buzgón, de
Jason megrázta a fejét.
- Küldj
valaki mást! Te a doki háza elé menj! Egy óra múlva mi is ott leszünk – közölte
határozottan. – Mi a helyzet a kamerák felvételeivel?
- Abszolúte
semmi – felelte csalódott hangon Sean, ami Jason-re is átragadt. Remélte, hogy
legalább innen el tudnak indulni. – Olyan, mintha a fickó pontosan tudta volna,
hol vannak a kamerák.
- Naná,
elvégre programozó a szemétláda – morogta orra alatt a nyomozó, de Sean
meghallotta.
- Mit
mondtál? – kérdezett vissza értetlenül, Jason azonban nem érezte még szükségét,
hogy beavassa. Az egész nem volt több egyelőre, mint egy megérzés, nem akarta elkiabálni,
vagy bolondot csinálni magából.
- Semmit!
Indulj a doktornő lakásához! Ott akarlak látni, mire odaérek! – utasította a
férfit, mire az valamit motyogott az orra alatt, de már nem figyelt rá, csak
bontotta a vonalat, éppen akkor, amikor Robin is kilépett az irodából, kezében
táskájával és kabátjával, útra készen.
Jason
elgondolkodva dobolt ujjaival a kormányon a járdaszegély mellett. Miután
kitette Robint, megbizonyosodott róla, hogy Sean is elfoglalta a helyét, aztán
egyetlen telefon elég volt hozzá, hogy megszerezze Walter Peanub címét. Miután
a diszpécser bediktálta a kért adatokat, nem vesztegette az időt, azonnal
odahajtott. Tisztában volt vele, hogy nem viheti be kihallgatásra, ahhoz nem tudta
meggyőző bizonyítékokkal a gyilkosságokhoz kötni, ráadásul az sem számít
bűnnek, ha virágokat küld egy nőnek, legalábbis amíg az fel nem jelenti
zaklatásért. Márpedig ezt Robin nem tette meg, így kénytelen volt más utat
választani. Walter Park City legrégibb negyedében lakott. A több mint ötven éve
épült házat nagyon elhanyagolták, látszott rajta, hogy tulajdonosa nem fordít
kellő figyelmet sem a ház, sem az azt körülvevő udvar ápolására. Miközben a
bejárati ajtó felé haladt, gondolatai Robin körül jártak. Szinte újra érezte,
ahogy a törékeny test szorosan hozzásimul, érezte, ahogy reszket a karjaiban,
ahogy haja megcsiklandozza állát, és látta a félelmet és könnyeket a szemében.
Az emlékekre ismét düh kerítette hatalmába, és csak nehezen tudta türtőztetni
magát, hogy csengetés helyett, ne rúgja be az ajtót. Tudta azonban, hogy ezzel
csak ártana, hiszen a férfi feljelenthetné, és akkor nem lenne senki, aki
megvédené tőle Robin-t. A csengetést kétszer-háromszor is meg kellett
ismételnie, mire végre feltárult az ajtó, és szembe találhatta magát a
férfival, aki külsőre legalább olyan elhanyagolt volt, mint a háza.
- Tessék
– nyelt nagyot a férfi, ahogy pillantása végig vándorolt a magas, kisportolt
testalkaton, majd szemébe aggodalom költözött, amikor meglátta a férfi oldalára
csatolt Glock-ot és aranyozott jelvényt, mely kikandikált a kabát alól.
- Walter
Peanub? – kérdezte zord hangon, mire Walter kihúzta magát, mégis szinte áradt
belőle az aggodalom, úgy bólintott. – Ha még egyszer a közelébe megy… vagy csak
ránéz, visszajövök és nem kerüli el a letartóztatást! Megértette?! – vágott
azonnal jövetelének okába Jason. Szinte biztosra vette, hogy Walter tudja,
miért van itt, máskülönben nem nézne úgy rá, mint egy halálra rémült nyúl a
farkasra. Nem volt szükség több magyarázatra, mindketten tudták, kiről van szó.
Walter orrlyuka kitágult, ez volt nála a szembe szegülés egyetlen jele.
- Csak
azért mentem oda, mert ő a kezelőorvosom – magyarázkodott a siker legkisebb
halvány jele nélkül.
- Többé
már nem! – szögezte le Jason kemény hangon, és elégedetten látta, hogy Walter
összerezzen. – Keressen valaki mást a telefonkönyvből, világos?! – fűzte hozzá
szúrós szemmel, miközben a hatás kedvéért még közelebb is lépett a férfihoz,
aki nagyot nyelve nyalta meg alsó ajkát.
- De
én…
- Figyelmeztettem,
Peanub! A többi magán múlik! – hajolt egészen közel a férfihoz. – De, hogy jól
tudjon dönteni – állt meg egy másodpercre, majd lassan oldalához nyúlt, és
eltűrte kissé bőrkabátjának szélét, hogy a férfi jól láthassa fegyverét. – hadd
emlékeztessem valamire. Sok minden történhet az emberrel egy rendőrautó hátsó
ülésén, mielőtt beér az őrsre! – tette hozzá halkan, majd a választ meg sem
várva, elfordult, az ajtó pedig gyorsan becsukódott mögötte. Még hallotta, hogy
Walter beakasztja a láncot és rátolja a reteszt. Jason-nek fenyegető mosolyra
húzódott a szája. Érdeklődött egy kicsit a férfi után, mielőtt idejött és
megtudta, hogy tipikus példája az olyan embernek, aki magányban és
csalódottságban éli az életét. Az a típus, aki titokban epekedik egy nő után,
de erőszakra nem szívesen vetemedik, legalábbis eddig nyilván nem volt rá
példa, mert a nyilvántartásban nem talált róla semmit, még egy tilosban
parkolást sem. Meg volt győződve róla, hogy a leállításához elegendő lesz egy
burkolt fenyegetés, ha meg nem, akkor azt is megoldja. Semmi sem tudta jobban
kihozni a sodrából, mintha egy férfi fenyegette egy nő lelki nyugalmát. Már
csak az volt a kérdés, hogy ha Walter nem folyamodik erőszakhoz, akkor mégis ki
ölte meg azokat a nőket, és ki küldte a virágokat Robin-nak. Vagy lehetséges
az, hogy a gyámoltalan fickónak annyira agyára ment a viszonzatlan szerelem,
hogy gyilkos válik belőle? – tette fel magának a kérdést, de nem tudott rá
megnyugtatóan válaszolni. Miután beült a Mustang volánja mögé, az órájára
nézett, majd sebességbe tette az autót és meg sem állt a nő lakásáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése