9. rész
Kate szíve a
torkában dobogott, miközben tekintetét még mindig fogva tartották azok a ragyogó
kék szemek, melyek fogságából már megismerkedésük első pillanatától nem tudott
szabadulni. Hirtelen pánik fogta el a lehetőségre, hogy az író megismétli a
temetőben tett vallomást. Fogalma sem volt, mit reagálhatna, nem tudta, készen
áll-e arra, amit hallani fog. Szíve rejtett zugában abban reménykedett, hogy
megtörténik, és a férfi ismét bevallja, hogy szereti őt, agya azonban még
mindig kétségbeesetten könyörgött egy kis időért, annak ellenére, hogy már
tudta, az író mellett akar lenni, érezni akarja a közelségét, arcszeszének
bódító illatát, ahogy orrát csiklandozza, valahányszor közelebb hajol, látni
akarja kópés, kisfiús mosolyát. Fejéből nem tudta kiűzni az ügynök által
elhangzott mondatot, miszerint, kettejüknek semmiféle közös jövője nincsen, és
bár torka kiszáradt a gondolatra, ahogy eszébe jutott, milyen érzés volt
megcsókolni a keskeny, érzéki ajkakat, milyen kellemes érzés volt a férfi karjaiba
simulni, ahogy az erős karok óvón átölelték, a félelem, hogy újabb sebeket
szerezhet, megakadályozták abban, hogy elengedje magát, és teljes szívével a
vallomásban reménykedjen, ahogy a kórházban is agya mondatta vele azokat az
ostoba mondatokat, hogy nem emlékszik a vallomásra.
-
Ide van írva – mutatott Rick hirtelen az egyik vastagon
szedett sorra a mappában, kirántva ezzel Kate-t a gondolataiból, és elszakítva
pillantását a nő zöldes-barna szeméről, miközben nagyot kellett nyelnie.
Átkozta magát ostobaságáért, amiért egy ilyen mondat kicsúszott a száján, annak
ellenére, hogy megfogadta, soha többet nem közelít a nő felé. Mégis, ahogy
nézte a gyönyörű arcot, az összeráncolt, szépen ívelt szemöldököt, a
cseresznyeajkakat, önkéntelenül csúsztak ki száján a szavak, és most nem győzte
dicsérni magát, amiért megtalálta a kiutat a kínos helyzetből. Egyáltalán nem
állt szándékában megalázni magát ismét a nő előtt azzal, hogy az érzelmeiről
beszél, tudva, hogy a nyomozónő számára ő semmit nem jelent, legfeljebb egy barátot,
de talán még azt sem, hiszen a barátokról nem feledkezik meg az ember teljes
három hónapra, miközben megígéri nekik, hogy felhívja őket. – azt írja, hogy én
egy gazdag író vagyok, amolyan bohém fiú, aki rendszeresen tölti az idejét,
vagyis töltötte, még a házasságunk előtt, különböző bárokban. A „sweet dreams”
éjszakai klubban találkoztunk, ahol te… - akadt meg egy pillanatra, hogy
rendezze vonásait, és mosolygás nélkül tudja folytatni, majd köhécselt, és mit
sem törődve a résnyire szűkült szemekkel, zavartalanul folytatta - szóval, ahol
te, sztriptíz táncos voltál. Első látásra beléd szerettem. – jelentette ki
természetes, könnyed hangon, miközben Kate észrevétlenünk lélegzett fel
megkönnyebbülten, és igyekezett nem tudomást venni a csalódottságról, mely
lassan megkörnyékezte.
-
Oké, tehát téged Dan Laurel-nek hívnak, híres író vagy,
de a könyveidet főként csak külföldön ismerik – olvasta Kate is hangosan a
sorokat, így terelve vissza figyelmét a munkára, és a feladatukra, hogy
megtanulják a szerepüket, miközben Castle elégedetten bólogatott – Egy éve
vagyunk házasok…
-
Ez tudod, mit jelent? – hajolt kissé közelebb a férfi
komiszul kacsintva, ezzel ismét zavarba hozva a nőt, majd folytatta – hogy
nagyon, de nagyon boldognak kell látszanunk! – fűzte hozzá pimaszul, mire Kate
megforgatta a szemét, és válasz nélkül hagyva a megjegyzést, olvasott tovább.
-
Én abbahagytam a táncot, te pedig alkotói szabadságodat
töltöd, ezért döntöttünk úgy, hogy a kertvárosba költözünk, a nyugi miatt.
Gyerek nincs, nem is tervezzük, viszont finnyás vagy a kertedre, ezért cipeljük
magunkkal Javi-t. – összegezte rutinosan a leírt sorokat Kate, miközben Castle
is komótosan lapozgatott a mappában, így követve a nő által olvasottakat.
-
Lulu… - ejtette ki hangosan Rick a nő szerepnevét, mire
Kate elhúzta a száját, ő pedig, vidáman mosolygott – ez tényleg cuki!
-
Hurrá, egész életemben cuki szerettem volna lenni! –
csengett maró gúny a nő hangjából, de Castle egy cseppet sem jött zavarba. Kék
szeme a távolba révedt, ajkára kisfiús mosoly költözött, ahogy folytatta.
-
Ha már friss házasok vagyunk, kellene néhány becenév,
nem gondolod? Az első évben a párok még becézik egymást… – vélte komoly hangon,
majd a választ meg sem várva keresgélni kezdte a megfelelőt – mit szólnál a
nyuszikához? A Lulu úgyis olyan, mint egy nyuszika neve! Vagy… esetleg… pici
hörcsögöm… - gondolkozott tovább, mire Kate haragosan fújtatott egyet.
-
Feltétlenül állatban kell gondolkodnod? – kérdezte
türelmetlen hangon, majd hirtelen gonosz mosoly költözött az arcára – tudod, mit?
Igazad van! Kell egy becenév, mit szólnál a cicushoz? – kérdezte ártatlan
tekintettel, mint akinek fogalma sincs, mit vált ki ezzel az íróból, és
elégedetten figyelte, ahogy Castle arcáról lehervad a vigyor, és durcássá
válik, mint egy kisfiú.
-
Megegyeztünk, hogy ezt soha többé nem mondod! –
szegezte pillantását az előtte heverő mappába, mire Kate közelebb hajolt, úgy,
hogy csak néhány centi választotta el a férfitól, akinek hirtelen érezhetően
melege lett, és nagyot kellett nyelnie.
-
Nem! Te mondtad, hogy ne használjam többet, én meg rád
hagytam! De nem ígértem meg semmit! – jelentette ki határozottan Kate, miközben
tekintete most lejjebb vándorolt, egyenesen a morcosan összeszorított ajkakra,
és megint érezte, hogy a vágy, hogy ráhajoljon, és birtokba vegye azokat, elemi
erővel tör rá. A levegő hirtelen vibrálni kezdett körülöttük, ahogy az író
tekintete a nyomozó szemére vándorolt. Megszűnt az évődés, a másik játékos
piszkálása, helyette csak az őket körülvevő feszültség maradt. Mintha egy
láthatatlan erő hajtaná őket, hajoltak kissé közelebb a másikhoz, és noha, Kate
tisztában volt vele, hogy el kéne húzódnia, képtelen volt rá.
-
Tudnom kell… - suttogta halkan Castle, alig néhány
centiméterre a nő ajkától, mire Kate zavartan ráncolta össze a szemöldökét, és
mintha ebben a pillanatban eszmélt volna rá, mire készül, hirtelen elhúzódott,
és megköszörülte a torkát – Kate… - szólalt meg ismét Castle, aki úgy érezte,
mintha egy vödör hideg vízzel locsolták volna le. A pillanat elszállt, és ő
átkozta magát a türelmetlenségéért. Egyértelműen érezte, hogy Kate hajlandó
lett volna megcsókolni őt, érezte a vibrálást, látta a szemében megcsillanni a
vágy tüzét, ő mégis, képtelen volt elengedni magát, noha semmire sem vágyott
jobban, mint az ő csókjára. De tudnia kellett, tudni akarta, miért nem kereste
annyi héten át. Most már végképp összezavarodott, nem értette, miért játszik
vele a nyomozó. Az egyik pillanatban elhiteti vele, hogy szüksége van rá, csak
rá, senki másra, a következőben pedig, tudomást sem véve az érzelmeiről,
egyszerűen kiszáll az életéből. A legjobban azonban mégsem a nőre, sokkal
inkább saját magára volt dühös, amiért a helyett, hogy lezárta volna életének
ezt a szakaszát, megint itt ül, egy új ügy kellős közepén, és mintha mazochista
lenne, kínozza magát a nő látványával, érzékeit az illatával, szépségével,
apró, véletlenszerű érintéseivel.
-
Hogy megy a tanulás? Készen állnak? – vágódott ki a
pihenő ajtaja, kiszakítva őket gondolataikból, miközben az ügynök viharzott be
rajta – ha megtanulták, csattogjanak ki a fehér tábla elé, ismertetném a
gyilkosunk profilját! – közölte hanyag eleganciával, majd a választ meg sem
várva, természetesnek véve, hogy követni fogják, már hátat is fordított.
Ösztönei nem csapták be, ugyanis azok, azonnal felpattantak, és mintha menekülnének,
leginkább saját érzelmeik elől, szinte egy emberként értek ki a táblához,
elfoglalva saját helyüket. Langern ügynök megköszörülte a torkát, és amikor
Javi és Ryan is megérkeztek, szigorú, komoly, hivatalos hangon fogott bele. –
Tehát, a gyilkosunk, a profil szerint, kétkezi munkás, de legalábbis olyan, aki
másokat szolgált ki egész életében. Feltehetően olyan kapcsolatban él, ahol a
nő elnyomja, ez lehet a felesége, de lehet az anyja is.
-
Ha az anyák általi elnyomás sorozatgyilkossá tesz, a
napjaim meg vannak számlálva – szúrta közbe Castle ön ironikusan, mire Ryan
elmosolyodott, az ügynök azonban dühösen csettintett az ujjával Castle előtt.
-
Mr. Castle! Hálás lennék, ha a profilra koncentrálna,
és a hülye megjegyzések helyett, jegyzetelne, ezen múlhat ugyanis a nyomozónő
élete! – pirított a férfira, aki azonnal elszégyellte magát, és némán hagyta,
hogy a férfi folytassa – mint mondtam, elnyomásban él, tehát az élet egyik
területén sem, sem a magánéletben, sem a munkahelyén nincs hatalom a kezében,
sőt, inkább rajta uralkodnak, ezért kompenzálnia kell. A düh, és a bosszú
vezérli, mégsem mondhatjuk, hogy őrült, ahhoz túlságosan alapos. Az eszközök
mindig nála vannak, semmit nem hagy a helyszínen, tehát odafigyel, hogy sok
ideje legyen a gyilkolásra. Okos, de ezt a környezete nem veszi észre, gyűlöli
a magasabb társadalmi rétegbe tartozókat. Biztosan rendmániás, tisztán tartja a
környezetét, erre utal az is, hogy a gyilkosságok helyszínén nem hagy nyomot,
alaposan kitakarít maga után. Nagyjából öt mérföldes körzetben mozog, és nagy
valószínűséggel a környéken lakik. A zárakat egy esetben sem piszkálták, tehát
az áldozat engedte be a házba, így ismerte őket. – ért mondandója végére az
ügynök, majd nagyot sóhajtott, és összecsapta a tenyerét. – Ezzel megvolnánk,
mindannyian kézhez kapják a nyomtatott példányt. Most tűnés haza, és mindenki
készüljön a szerepére! Holnap reggel itt találkozunk, és költözünk! Show Time!
– kacsintott rájuk, majd felkapva diplomata táskáját, mely színben tökéletesen
passzolt öltönyéhez, eltűnt a lift ajtó mögött.
Castle éppen a
kávéját szürcsölte szokásos helyén üldögélve, Kate-re várva, miközben Javi és
Ryan az előző esti meccs eredményéről vitatkoztak, amikor nyílt a lift ajtó, és
ők egy emberként fordultak abba az irányba. Castle, amint meglátta a kilépőt,
félrenyelte a kávét, és köhögő rohamot kapva kezdett fuldokolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése