11. rész
Kate szinte
érezte, amint ereiben vadul száguldozni kezd a vér, gerince mentén pedig, bizsergés
futott végig, ahogy tekintetét a csábító érzéki ajkakra emelte, melyek egyre
közelebb kerültek az övéhez. Egy pillanatig azt hitte, a férfi megcsókolja, és
ő rémülten vette tudomásul, minden porcikájával áhítozik arra a csókra, hogy
megízlelje az ajkait, de alig egy másodperccel később, mintha az író
meggondolta volna magát, csak szorosan a karjaiba vonta, és megölelte. Kate
először megmerevedett az erős karok ölelésében, lábai pedig, megremegtek, ahogy
megérezte, hogy a lágy tenyér finoman simogatni kezdi hátát a ruha kivágása
mentén, majd egyre nyugodtabb lett. Feszültsége oldódott, és megadón simult
bele az ölelésbe, mélyen magába szívva az ismerős, és már három hónapja
hiányolt arcvíz kellemes, bódító illatát.
-
Ugye, milyen csodálatos helyre hoztalak, Nyuszi? –
tolta el magától hirtelen Castle, és napszemüvegét, mely korábban elrejtette
vágytól elhomályosuló kék tekintetét a nő fürkésző szemei elől, a homlokára
tolta. Miközben igyekezett nem kiesni a szerepből, minden igyekezetével azon
volt, hogy légzése a normális határához közelítsen, pulzusa pedig, ne verjen
120-at percenként. Amikor megérezte, hogy Kate lágyan viszonozza az ölelést,
szíve vadul kezdett dobogni, keze remegett, szája pedig, kiszáradt. Kénytelen
volt eltolni magától a nőt, még mielőtt az, észreveszi a benne végbemenő változásokat.
– Játszd a szereped, közönségünk akadt! – súgta a nő fülébe halkan, mire Kate
nagyot nyelt, ahogy megérezte a férfi forró leheletét, mely szinte égette nyaka
vonalát.
-
Hol? – kérdezett vissza látszólag nyugodt hangon, mire
Castle még közelebb vonta magához, vállán nyugtatva jobb karját. Szabad bal kezével
a ház felé mutogatva szólalt meg, mintha csak a tájat mutatná a nőnek.
-
A szemben lévő ház, kert. Sötétzöld, kiszuperált,
nyitott tetejű dzsip, amolyan múzeumi darab, benne egy Rambó utánzat – hívta
fel a nő figyelmét, mire Kate lassan megfordult, mintha csak a tájat fürkészné,
és ő is azonnal kiszúrta az autóban ülő férfit, aki távcsővel a kezében
egyenesen feléjük nézett.
-
Mutatkozzunk be! – jelentette ki határozottan, majd
magabiztosan kézen fogta az írót, és csípőjét csábosan ringatva, eltúlzott
mozdulatokkal tipegett megfigyelőjük felé. Castle egy pillanatra a nő fenekén
felejtve szemét, csak állt mozdulatlanul, és miközben még fejét is elfordítva
gyönyörködött a kilátásban, hirtelen megérezte, hogy megrándul a karja, ahogy a
nyomozónő haladásra kényszeríti. – Castle! – mordult rá a nő, amikor
észrevette, miért is nem tartja vele a lépést az író, mire az, csak megrántotta
a vállát.
-
Talán tilos megbámulnom a feleségem? – kérdezte
pimaszul, mire Kate megforgatva a szemét, válaszra sem méltatva a megjegyzést
tipegett tovább. Alig néhány méterre voltak csak a sötét kocsitól, amikor annak
tulajdonosa hirtelen kipattant a vezetőülés mögül, és barátságtalanul állt meg
előttük, a dzsip oldalánál, ami valóban múzeumi hatást keltett. A fényezés
szinte vakította őket, a bőr kárpiton és a műszerfalon látszott, hogy egy, a ’60-as
évekbeli, felújított, katonai járművel van dolguk, melyre gazdája óvón vigyáz.
-
Egy lépéssel se közelebb! Azonosítsák magukat! –
dörrent parancsolón a hangja, miközben szigorúan karba fonta a kezeit.
Terepszínű nadrágja, és sötétzöld pulóvere, magas szárú, fekete bakancsa,
melybe a nadrág szárát tűrte, katonai múltról árulkodott, akárcsak a fején
díszelgő, ugyancsak terepszínű rohamsisak, és a két, aranyszínű csillag, mely
pulóverének vállán díszlett, és amely szinte vakított, ahogy megcsillant rajta
a délelőtti nap sugara. Kate néhány másodperc alatt végig futtatta tekintetét a
férfin, és amikor látta, hogy annál nincs fegyver, magabiztosan húzta ki magát.
-
Inkább maga kicsoda! – húzta el a száját, látszólag
undorodva, megvetőn végig mérve a férfit – mit leskelődik itt utánunk? –
kérdezte lebiggyesztett szájjal, durcásan, mire Castle majdnem hangosan
felnevetett. Kétség sem férhetett hozzá, hogy anyja most is kiváló munkát
végzett. Kate tökéletesen hozta a szerepét.
-
Nem leskelődök, hanem figyelek! – javította ki a férfi,
keményen összehúzva sűrű szemöldökét, melybe már néhány ősz szál is vegyült.
Látszólag nem nézett ki 40 évesnél többnek, erős felkarjára feszült a pulóver,
de közelebbről megnézve láthatóvá váltak a szeme, és ajka körüli ráncok,
megmutatva, hogy már a 60-at is túllépte. Nyakában még mindig ott lógott a
távcső, melyen néhány perccel korábban még őket figyelte.
-
Maga valami perverz? – csendült fel megint Kate hangja
a szokottnál is magasabban, megbotránkozva, mire a férfi sötét, széles arccsontjához
képest, közel ülő szemei meglepetten kerekedtek ki, Castle pedig, már másodszor
küszködött a nevetőgörcs ellen.
-
Én perverz?! – háborodott fel a férfi – ez itt az én
környékem! Minden idegent szemmel tartok!
-
Egy pillanat, nem kezdhetnénk elölről? – vágott a
szavába Castle nyugodtan, még mielőtt annyira elmérgesedett volna a helyzet,
hogy mindjárt egy szomszéd-viszályt robbantanak ki a beilleszkedés helyett. –
Dan Laurel vagyok, író, ő pedig, a feleségem, Lulu Petaz – mutatkozott be
mosolyogva, békejobbot nyújtva a férfi, de a velük szemben álló, még mindig
összeszorított szájjal, gyanakodva nézett rájuk – vagyis, most már Laurel…
tudja, még csak nem rég házasodtunk össze. – szabadkozott barátságosan Castle,
amiért felesége régi nevét mondta, majd fesztelenül tovább fecsegett. – a héten
vettük a házat, hogy pihenhessek, és Lulu is kiszakadjon a régi… hogy is mondjam…
környezetéből… - fűzte hozzá sajnálkozva, mire Kate fogcsikorgatva csípte meg a
derekát. – Ó! nahát… - szorította össze Castle a fogát a fájdalomtól, melyet a
csípés okozott, és kényszeredett, fájdalmas mosollyal folytatta – csak nem
katona? Talán tábornok? – hízelgett a férfinak, mire az, hirtelen megenyhült
vonásokkal, büszkeséggel a szemében, megszólalt.
-
Üdv a Vörös Cseresznye Köz-ben – mutatott körbe széles
mozdulattal a belátható környéken – Phil McDonald vagyok, és csak voltam
katona. Vietnam, 17. hadtest, őrmester! – sorolta katonás stílusban, mire
Castle elismerőn füttyentett.
-
Kemény lehetett… - szúrta közbe, mire Phil fitymálón
mérte végig.
-
Fingja sincs róla, mennyire! Amíg maga otthon
meresztette a seggét, én a hazámért harcoltam egy olyan háborúban, amit el sem
kellett volna kezdenünk! Semmi keresnivalónk nem volt ott! – repült vissza a
múltba a férfi, és elrévedő tekintetén látszott, már nem a Vörös Cseresznye
Közben van, hanem ismét a harctéren. – Minden nap fiatal katonák százai haltak
meg a semmiért! A nyomorult kormány meg semmit nem tett! Tudja, hogy a
vietkongok…
-
Már bocsi, hogy félbeszakítom a merengést, de lehetne,
hogy inkább a jelenről regéljen? – vágott közbe Kate, aki sokkal inkább arra
lett volna kíváncsi, mit tud a szomszédokról a férfi, nem pedig, a sérült
lelkére, vagy igazságérzetére. – Azt olvastam az újságban, hogy itt már
legalább négy nő megmurdelt – nyomott be laza mozdulattal egy rágót a szájába,
mire Phil láthatóan zavarba jött.
-
Arról én semmit sem tudok… - köhécselt kínosan
feszengve, mire Kate kétkedve húzta fel egyik szemöldökét.
-
Itt partizik egész nap a dzsipében, figyeli a semmit,
arról meg lemaradt, hogy négy nőt lekaszabolnak? – kérdezte egyenesen a férfi
szemébe nézve, mire Castle finoman megfogta a karját.
-
Nyuszika, hagyd békén, talán csak pont akkor nem
figyelt – vélte látszólag ártatlanul, mire Phil, büszkeségében megsértve,
haragosan állt meg az író előtt.
-
Én mindig figyelek! – hangsúlyozta ki a szavakat, majd
mélyen a férfi szemébe nézve, hozzátette – de nem mondok semmit! Nem vagyok
spicli, hogy köpjek! A vietkongok sem bírtak szóra, pedig, azok roppant
kreatívak voltak a kínzás terén!
-
De a gyilkost már elfogták, ugye? – kérdezte nyugodt
hangon Castle, mire Phil néhány másodpercnyi gondolkodás után, nemet intett a
fejével.
-
Még nem! De amíg én itt vagyok, addig nem ismétlődik
meg az a szörnyűség! – fogadkozott komoly, elszánt arccal – ha a rendőrség nem
tud vigyázni az asszonyokra, megteszem én! – jelentette ki, kihúzva magát, mire
Kate megint megforgatta a szemét, majd felvéve egy csábos mosolyt, Castle felé
fordult, és lágyan végig simított annak mellkasán.
-
Látod, Maci Laci, akkor nem kell félnünk! Ez az ember…
hogy is hívják? – nézett kérdőn, butácska tekintettel az ex-katonára, de a
választ már nem várta meg, tovább folytatta – mindegy, szóval a Rambó gyerek
majd figyel, és vigyáz ránk! – közölte nemes egyszerűséggel, majd mutatóujját
érzékin végig húzva az író alsó ajkán, halkabban folytatta, de úgy, hogy Phil
minden szót értsen – azért, remélem, nem lát mindent. Tudod, hogy nem mindent
szánunk közönségnek! – kacsintott Rick-re, aki nagyot nyelve igyekezett magához
térni a finom érintés okozta sokkból.
-
Nyugalom, gyönyörűm, a hálószobába nem lesek be!
Mondtam már, hogy nem vagyok perverz! – szólt közbe Phil sértetten, mire Kate
látszólag elgondolkodva fordult felé.
-
Ha úgyis olyan jó megfigyelő, tanácsot adhatna nekünk,
hogy kikkel barátkozzunk! Senkit sem ismerünk errefelé, Danny boy pedig, mindig
úton van. – biggyesztette le szomorkásan a száját Kate, majd vállát megvonva
még hozzátette - Nem akarok egyedül savanyodni a kégliben, inkább szereznék itt
néhány öribarit – tapsolt néhányat izgatottan, mire Phil közelebb lépett.
-
Abban adhatok tanácsot, hogy kivel ne barátkozzanak! –
jelentette ki sejtelmesen, mire Kate és Rick is egy emberként szegezték rá
tekintetüket, így várva a folytatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése