3. rész
A magas,
legalább 185 centi, barna hajú, sötét szemű férfi, fekete öltönyt és hozzá
fehér inget viselt, mely nemcsak úgy állt rajta, mintha rászabták volna, de ki
is hangsúlyozta feszes izmait, széles vállát. Egyenes tartása arról árulkodott,
hogy hozzászokott már a kíváncsi tekintetekhez, és miközben ő maga is végig futtatta
pillantását az őt méregető nyomozónőn, Gates megkerülve az asztalt, megállt
velük szemben.
-
Beckett nyomozó, az úr Eric Langern, F.B.I ügynök, és a
segítségünket kérik egy nyomozásban – fogott bele a várt magyarázatba Gates,
mire Kate szemöldöke a magasba szaladt. Noha, sejtette a ruházatból, és az
öltönyzsebbe tűzött sötét napszemüvegből, hogy a férfi egy hivatalos szerv
tagja lehet, furcsállotta, hogy az F.B.I az ő segítségükre számít, mely
kétkedésének azonnal hangot is adott.
-
Ezt nem teljesen értem – ráncolta össze a szemöldökét
zavartan – Általában mi kérjük az F.B.I segítségét, és nem fordítva…
-
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy választanunk kellett,
kikkel dolgozunk együtt – vette át a szót mély hangján az ügynök, miközben
szigorú, távolságtartó pillantását Kate-re emelte – vagy a kertvárosi
rendőrség, akiknek tagjai a fegyverüket utoljára a vizsgájukon használták, vagy
maguk. Azt hiszem, nem kérdés, miért vagyok itt. – húzta el a száját becsmérlőn
az ügynök, amivel azonnal kiváltotta nemcsak Kate, de a kapitány ellenszenvét
is, ő azonban mit sem törődve ezzel, folytatta – a körzet, ahol a gyilkosságok
történtek, a maguk őrséhez esik a legközelebb. Tekintettel arra, hogy már négy
gyilkosság történt, és a helyi rendőrség semmire sem ment, úgy döntöttünk,
tapasztaltabb helyi kollégák segítségét kérjük.
-
Az ügynök beavatja Önt és a csapat többi tagját a
részletekbe, amennyiben valóban készen áll munkába lépni – hagyta nyitva a
kérdést Gates, figyelmesen végig mérve a nyomozót, majd amikor Kate elszántan,
magabiztosan bólintott, folytatta – adjanak meg minden segítséget, engem pedig,
folyamatosan tájékoztassanak az ügy menetéről. – mutatott egy kézmozdulattal az
ajtó felé, így jelezve, hogy távozhatnak, részéről befejezettnek tekinti a
beszélgetést.
Castle vadul
dobogó szívvel lépett ki a liftből, miközben nagyot nyelve futtatta végig
pillantását az őrsön, így keresve a nyomozónőt, de nem látta sehol. Kissé
megkönnyebbülve a tudattól, hogy még elhalaszthatja a beszélgetést, lépett
beljebb, és állt meg a nő asztala mellett. Éppen elfoglalta volna szokásos
helyét, hogy ott várja meg, amikor valaki erőteljesen hátba csapta, ő pedig
fájdalmas képpel fordult támadója felé, hogy aztán belenézzen a vidáman, csúfolódva
csillogó barna szemekbe.
-
Mi van Castle? Nem félsz a Vaslady haragjától? Ha
megint meglátja, hogy itt lopod a napot, a grabancodnál fogva hajít ki –
vigyorgott szemtelenül az íróra Javi, de tekintetén látszott, örül a
viszontlátásnak, akárcsak Ryan, aki tized másodperccel később érkezett meg
barátja mellé, és őszinte örömmel mosolygott Rickre.
-
Nem a nyomozásokba jöttem kontárkodni, csak Beckett-tel
akarok beszélni – felelte Castle szűkszavúan, mire a két férfi mindent értőn
kezdett bólogatni.
-
Miből gondolod, hogy az első munkanapján éppen arra
vágyik, hogy felidegesítsd? – csipkelődött Javi, és fogalma sem volt, milyen
veszélyes vizekre evezett, miközben Castle szomorkás mosolyra húzta a száját.
Éppen válaszolt volna, amikor nyílt a kapitány ajtaja, és meglátta a kilépő
nőt, akit már három hónapja nem látott. Szeme valósággal itta a karcsú alak, a
gyönyörű, leomló barna haj látványát. Amikor tekintete találkozott a most
meglepetten csillogó zöldes-barna szemekkel, szíve őrült iramot kezdett
diktálni, úgy érezte, kiugrik a mellkasából. Reszkető lábakkal állt fel a
székről, és fordult a nő felé.
-
Szia Beckett! – köszönt halkan a nyomozónak, akinek
pillantásából jól láthatta, hogy sikerült meglepnie az ittlétével. Kate érezte,
hogy kiszárad a szája, ahogy végig futtatta pillantását az írón, aki fekete
farmert, hozzá világoskék inget viselt, mely még inkább kihangsúlyozta kék
szemét. Ahogy közelebb lépett hozzá, és meghallotta a bársonyos hangot,
akaratlanul is felidéződött benne, ahogy szerelmet vallott, majd az is, milyen
ridegen szólt hozzá a telefonban. Fogalma sem volt róla, miért kereste fel az
őrsön, de igyekezett úgy tenni, mintha nem is érdekelné különösképpen. Még
mindig fájt neki, amiért az író olyan hidegen elutasította, annak ellenére,
hogy megértette a dühét.
-
Szia Castle! - köszönt vissza távolságtartóan, és Rick
csalódottan állapította meg, hogy az iménti halvány öröm, melyet felfedezett a
zöldes-barna szemekben, a másodperc tört része alatt adja át helyét az
elutasításnak, és a büszkeségnek.
-
Maga ki? – törte meg a feszült légkört Javi flegma
kérdése, ahogy tekintetével végig mérve a fekete öltönyös ügynököt, felé bökött
a fejével, kirántva ezzel Kate-t a személyes gondolatainak világából,
visszaterelve a hivatalos mederbe.
-
Eric Langern, F.B.I ügynök, és a segítségünket kéri egy
ügy felderítésében – válaszolt Kate hivatalos hangon, és figyelmét nem kerülte
el a kíváncsi, érdeklődő pillantás, ahogy Castle tekintete végig fut az idegen
férfin, mintha csak most vette volna észre, hogy ő is jelen van.
-
Az F.B.I a mi segítségünkre szorul? Ez komoly? –
vigyorodott el Javi önelégülten, mire az ügynök elhúzta a száját.
-
Hogy rászorulnánk az erős túlzás, de kénytelen vagyunk
a szabályzat szerint együttműködni a helyi rendfenntartó erőkkel. A kertvárosiak
pedig, több, mint borzasztóak! Mintha oda gyűjtötték volna az összes
Rendőrakadémia széria szereplőit! – hervadt le ajka fitymáló grimasszá, majd
nagy levegőt vett, és folytatta – ha eleget tettünk a kötelező köröknek, talán
ismertetném az ügyet – lépett határozott, magabiztos mozdulattal a fehér
táblához, úgy, mintha otthon lenne, miközben a többiek szembe helyezkedtek
vele.
-
Örülök, hogy jól vagy – súgta Castle kissé közelebb
hajolva a nyomozó fülébe, aki megborzongott, és gerincén jóleső bizsergés futott
végig, ahogy megérezte a férfi forró leheletét.
-
Mit keresel itt? Azt hittem, sok dolgod van –
emlékeztette a telefonban elhangzottakra Kate a férfit, ugyanolyan halkan,
anélkül, hogy kimutatta volna, vagy arcáról leolvasható lett volna, mennyire
örül, és jól esik neki a jelenléte.
-
Úgy érzem, volna, mit megbeszélnünk – ejtette ki
nehezen a szavakat Rick, mire Kate nagyot nyelt, és felé fordulva fúrta
zöldes-barna szemét a kék, szomorúan csillogó szemekbe. Tudta, hogy Rick-nek
igaza van, arról viszont fogalma sem volt, mit mondhatna neki. Azt mégsem
vallhatta be, hogy mindenre emlékszik, másképp azonban nem tud magyarázatot
adni a három hónapnyi távollétre. Végül úgy döntött, válasz nélkül hagyja a
megjegyzést, és nagyot sóhajtva szakította el pillantását a férfitól, az ügynök
felé fordulva, aki éppen négy halott nő képét tette fel szép sorban, lassan a
táblára, egymástól azonos távolságban.
-
Margaret Nunez, Sarah Jones, Emily Rosette, és Diana
Becks – sorolta fel a neveket, egyesével rámutatva a képekre, melynek
mindegyikén az áldozatok egy hatalmas ágy közepén, hason feküdtek, szemük
mereven, véreresen meredt a távolba, meztelenek voltak, nyakukon pedig látható
volt a fojtogatás nyoma – Kivétel nélkül az otthonaikban haltak meg, fényes
nappal, ugyanabban a kertvárosi körzetben. A gyilkos először megfojtotta, majd
megerőszakolta őket. Nincs sem ujjlenyomat, sem bármi, ami a tetteshez vezetne
minket. Jelenleg a profilozók azon dolgoznak, hogy felvázolják a tettes
személyiségét, vagy annak körvonalát, de ez időbe telik, és addig sem ülhetünk
ölbe tett kézzel.
-
Mi van a férjeikkel? – szúrta közbe a kérdést Ryan,
mire az ügynök határozottan rázta meg a fejét.
-
Mindannyian friss, boldog házasok, a férjeiknek pedig,
biztos alibijük van. Egyikőjük sem volt a városban, amikor a gyilkosságok
történtek. – válaszolta készségesen, majd a kezében lévő mappából még egy
fényképet vett elő, és azt is a táblára tette – ezen kívül, ha jól megnézik,
minden áldozatnak felragasztotta a szemhéját, azt akarta, hogy lássák, amit
művel… Ettől nyer érzelmi kielégülést…
-
Egy elmélet szerint, a szem megőrzi azt a képet, amit
halála előtt lát. Vagy egyszerűen csak elmebajos… – kotyogott közbe Castle, aki
megrázkódva szemlélte a kinagyított képet, de az ügynök megint fejrázással válaszolt.
-
Ahhoz túlságosan fegyelmezett. Ragasztómaradványokat
találtunk a csuklón, és a szájon is, de ragasztót nem találtunk a helyszínen,
vagyis magával vitte. Ezen kívül, ezt az idézetet hagyta minden alkalommal a
hálószoba tükrén – helyezett fel még egy képet, mely egy fésülködő asztal
tükrét ábrázolta, és amelyre vérvörös rúzzsal rótták fel a sorokat.
-
„Szép hölgy, vesd
le minden drága ruhád, utadon nem kísér e földi hiúság, lelked a vágy többé nem
járja át, mert ím elérkezett az utolsó órád!” – olvasta fel hangosan Kate a
szöveget, miközben érezte, hogy a hideg rázza ki minden egyes sortól.
-
Ezt ismerem! Ezt már hallottam! – kiáltott fel Castle
diadalittasan, mire mindannyian egy emberként fordultak felé, és várták a
magyarázatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése