A látszat néha csal 1. rész

" Kedves Olvasóim! Két hónappal ezelőtt írtam utoljára, és ez nálam meglehetősen hosszú időnek számít, de végre itt az új történet! :) Mint mindig, ezúttal is igyekszem minél sűrűbben, rendszeresebben hozni, de előre elnézést kérek, ha ez valamiért mégsem sikerül. Köszönettel tartozom páromnak, Registry-nek, és Drága Barátomnak, Tinének, akik biztattak, és támogattak, ha elakadt a vázlatírás, vagy elhagyott az ihlet. :) Jó szórakozást kívánok a történethez, és csak remélni merem, hogy ez is elnyeri tetszéseteket! :)" K.B

1. rész

Miközben a kora tavaszi reggelen, a park füvéről felszálló pára, mint egy sejtelmes kísértet, köddé alakulva lebegett a new york-i házak között, megbújva a sikátorokban, néhány pillanatra elfedve ezzel a koszt, mely ezeken a helyeken uralkodott, Kate Beckett nyomozó, a tükör előtt állva, szívének vad dübörgését elnyomva, szinte megbabonázva nézett farkasszemet képmásával. Ujjai, önálló életet élve, lassan, óvatosan simítottak végig először a melle vonalán elhelyezkedő, majd a bordáján végig húzódó hegeken, mintha attól félne, ha erősebben ér hozzá, újra érzi azt a fájdalmat, amit akkor, miközben agya, kíméletlenül pergette le előtte ismét, kockáról kockára a három hónappal korábbi tragikus délután emlékképeit. Akárcsak akkor, most is hallotta, ahogy Castle a nevét kiáltja, majd érezte az éles fájdalmat, ahogy a golyó végig égette a mellkasába fúródva, mialatt erőtlenül hagyta, hogy az író a földre rántsa. Fülében visszhangoztak a kiáltások, kollégái dühödt hangja, ahogy első döbbenetükből felocsúdva a támadót kezdik keresni, miközben Rick halkan suttogott, és könnyes szemmel vallotta be, hogy szereti, így kérve, hogy ne hagyja el. Az emlék hatására kiszáradt a szája, és nagyot kellett nyelnie, hogy a szemébe toluló könnyek ki ne potyogjanak, miközben mély levegőt vett, és nyugalmat erőltetve magára, nyúlt a tükör melletti székre, hogy magára kapja a magas nyakú, szürke pulóvert, eltakarva így kínzó emlékeinek nyomát, majd a színben hozzápasszoló blézert. Éppen karóráját csatolta fel, amikor hangos kopogás törte meg a reggeli készülődés csendjét. Egy pillanatra felötlött benne a remény, a lehetősége annak, hogy talán Castle érkezett hozzá, de aztán el is hessegette magától az ötletet. Azok után, hogy három hónapja nem kereste, pedig azzal búcsúztak el egymástól, hogy majd felhívja, kizártnak tartotta, hogy az író idejött volna. Még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, mintegy megbizonyosodva róla, hogy semmi nem látszik az elmúlt időszak megpróbáltatásaiból arcán, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta.

-          Üdv ismét a dolgozó emberek világában! – harsant szinte azonnal Lanie hangja, ahogy szélesre tárult az ajtó, tekintete pedig találkozott az őszinte örömtől csillogó barna szemekkel, melyek most vizslatón futottak végig tökéletes alakján. – Úgy festesz, mint egy nyomozó! – állapította meg elégedetten a doktornő, miközben beljebb sétált a lakásban.

-          Elvégre az volnék, nem? Még ha mostanában lustálkodtam is egy kicsit - felelte mosolyogva Kate, majd karba font kézzel állt meg a nappaliban. – Mi járatban erre?

-          Gondoltam támogatlak lelkileg az első munkanapodon - jelentette ki könnyedén Lanie, miközben ráérősen a konyhapulthoz lépett, és egy csészébe kávét töltött magának. Miközben cukrot és tejet kevert hozzá, folytatta – El tudom képzelni, Castle hogy be lehet zsongva, hogy visszatérsz. Nyilván már tűkön ülve várja, hogy ismét az agyadra mehessen az elméleteivel. Tényleg, hogy bírta ki, hogy ne tipródjon az ajtód előtt? – emelte fel kérdőn a szemöldökét a nő, de amikor meglátta az árnyékot végig suhanni a nő arcán, majd Kate elfordult, baljós sejtése támadt.

-          Nem tudja, hogy ma lépek munkába – jegyezte meg halkan Kate, miközben kocsijának kulcsait zsebre vágta, majd kihúzott testtartással állt meg a bejárati ajtó előtt, így jelezve barátnőjének, hogy indulni szeretne, Lanie-nek azonban látható módon, esze ágában sem volt ott hagyni a kávéját.

-          Mikor beszéltél vele utoljára? – kérdezett rá egyenesen a közepébe vágva a doktornő, mire Kate megrántotta a vállát, és az ajtó kilincsét kezdte babrálni, elmélyítve ezzel a nő gyanúját.

-          Fogalmam sincs… talán… úgy… három hónapja – motyogta válaszképpen, mire Lanie félrenyelte a forró feketét, és cikákolni kezdett.

-          Tessék?! Te azóta nem beszéltél vele, hogy meglátogatott a kórházban?! - nézett kikerekedett, döbbent tekintettel a nyomozóra, de a választ meg sem várva folytatta, miközben a csészét hangos csattanással tette a pultra – Mégis mi a frász ütött beléd?! Szerencsétlen ember a poklot élte át, amíg élet-halál között lebegtél, te pedig három hónapig felé sem nézel?

-          Lanie, ez bonyolult! – vágott a szavába erőteljesen Kate, aki annak ellenére is nyomorultul érezte magát a történtek miatt, hogy ezt barátnője a szemére hányta volna. Tisztában volt vele, hogy már régen fel kellett volna vennie a kapcsolatot az íróval, hiszen megígérte neki, egyszerűen csak képtelen volt rá, azt sem tudta, mit mondhatna neki, most pedig már bátorsága nem volt hozzá.

-          Mi ebben a bonyolult? Magyarázd el! – fonta karba számonkérőn a kezeit a doktornő, Kate pedig, nagyot sóhajtott.

-          Szerelmet vallott… a temetőben… - felelte olyan halkan, hogy Lanie-nek fülelnie kellett, hogy minden szót értsen, de ahogy tudatosult benne, mit is mondott legjobb barátnője, először megdöbbent, majd széles mosolyra húzódott az ajka, hogy aztán ismét elkomolyodjon.

-          Ó, te jó ég! Ó, te jó ég! Akkor már értem! – nyögött fel Lanie fájdalmasan – végre megtette, szerelmet vallott, te pedig elutasítottad… - összegezte a véleménye szerint történteket tőmondatokban, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem utasítottam el… - támasztotta meg hátát az ajtófélfának, mialatt ő is keresztbe fonta karjait, Lanie pedig, zavartan nézett vissza rá. Ha nem lett volna olyan keserű a téma, és a helyzet, biztosan felnevetett volna, így azonban csak, némán várta a reakciót, mely nem is váratott magára sokáig.

-          Oké, sikerült teljesen összezavarnod… akkor mégis mi történt? – faggatta tovább a nyomozót, Kate-nek pedig, be kellett látnia, ha szabadulni akar, vallania kell. Nagyot sóhajtott, majd lassan belefogott.

-          Fogalmam sem volt, mit kezdjek a vallomásával… váratlanul ért, és akkor még ott volt Josh is… én egyszerűen csak, időt akartam, hogy átgondolhassam a dolgokat… ráadásul az időzítés… - túrt bele idegesen sűrű, lágy hullámokban vállára omló hajába – mégis ki vall szerelmet éppen ilyenkor?!

-          Egy nagyon romantikus ember, vagy az, aki retteg attól, hogy úgy veszíti el élete szerelmét, hogy nem mondhatta el neki, milyen sokat jelent a számára – jegyezte meg halkan, de annál komolyabban Lanie, mire Kate látszólag nem törődöm módon rántotta meg a vállát, barátnője azonban, nem adta fel – mégis, mit mondtál neki? Időt kértél? Ezért a három hónap? – záporoztak tovább a kérdések, és Kate tudta, most jött el a legkellemetlenebb része a vallomásnak.

-          Nem kértem időt… vagyis nem ezekkel a szavakkal, én csak…

-          Katherine Beckett! Mit válaszoltál?  - húzta össze gyanakodva szépen ívelt szemöldökét Lanie, mire Kate ellökte magát az ajtótól, és kinyitva azt, fordult hátra.

-          Hazudtam. Azt mondtam, nem emlékszem semmire abból a délutánból - hadarta a választ, a doktornő pedig, elhűlve hallgatta, majd amikor Kate kilépett, rosszallón megrázva fejét sietett utána.

Kate szíve olyan ritmust diktált, mint, amikor életében először lépte át a new york-i rendőrőrs küszöbét. Nagyot nyelve nézett körül a helyiségben, ahol semmi sem változott, mióta elment. A New yorki kapitányság épülete olyan volt, mint az állam összes kapitánysága. Zsúfolt, hangos, zűrzavaros. Az egyenruhás rendőrök között elvegyültek a civil ruhás nyomozók, akiket csak nadrágszíjukra tűzött, vagy nyakukban láncon lógó aranyjelvényükről lehetett felismerni. Beckett egy pillanatra megállt a liftajtóban, és némán figyelte ezt a zűrzavart. A hely olyan volt, mint egy hangyaboly, de mindenki tudta a dolgát. A telefonok folyamatosan csörögtek, a rendőrtisztek pedig azonnal válaszoltak rá, és igyekeztek mindenhova embert küldeni, ahova kellett. Kate egy pillanatra még figyelte kollégáit, majd kihúzta magát, és mosolyt erőltetve arcára, beljebb lépett. Készen állt arra, hogy belevesse magát New York gyilkossági ügyeibe. Amint letette táskáját az asztalára, Ryan és Espo jelentek meg, néma összhangban, és vidáman üdvözölték felettesüket.

-          Csakhogy végre tiszteletedet teszed nálunk! – csipkedte meg Javi, de tekintetén látszott, mennyire örül, hogy ismét láthatja a nőt, akit húgaként szeretett, és akiért annyira aggódott.

-          Láttam, hogy erősen romlott a statisztikátok, gondoltam, megoldok nektek néhány ügyet – feleselt ugyanolyan hangnemben Kate, mialatt összemosolyogtak, ő pedig, helyet foglalt. Tekintete önkéntelenül vándorolt az asztala mellett álló, üres székre, mely korábban Castle törzshelye volt, szívébe pedig fájdalom nyilallt, ha belegondolt, most ő is itt lehetne közöttük, és el kellett ismernie, hogy itt is lenne a helye. Egy pillanatra eszébe jutottak Lanie szavai, amit akkor mondott neki, amikor az autójához kísérte. Be kellett látnia, hogy igaza van. Castle éppen eleget bizonyított ahhoz, hogy korrekt legyen vele szemben, és döntsön, hogy mit is akar a jövőben.

-          Egy ideje már nem jár be, amióta Gates kidobta innen… - rántotta ki gondolatai közül Ryan hangja, aki olvasott a nő gondolataiban, követve a tekintetét, mire az, zavartan nézett fel rá, ő pedig Montgomery irodája felé bökve a fejével, folytatta – Victoria Gates, más néven a Vaslady. Az új kapitány. Amint megérkezett, kitiltotta Castle-t az őrsről, mondván, hogy az ő kapitányságán nincs helye dilettánsoknak… De… nem mesélte ezt neked? – nézett értetlenkedve Ryan a nőre, mire Kate kínosan feszengve válaszolt.

-          Nem… egy ideje már nem beszéltünk… - hajtotta le fejét a nyomozónő, miközben asztalán kezdte a papírokat rendezgetni Javi pedig, átvette barátjától a szócsövet, és ő folytatta.

-          De addig, rengeteget segített. Minden nap bejárt, és reggeltől estig a temetőbeli lövésen dolgozott – fűzte hozzá halkan, mire Kate döbbenten emelte rá zöldes-barna tekintetét. Éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor a korábban emlegetett Vaslady jelent meg az ajtóban, és hangja erőteljesen hasított a levegőbe, ahogy munkára szólította fel a két nyomozót, Kate pedig egyedül maradt gondolataival. Miközben újra és újra lejátszotta a fiúktól hallottakat, és azt, amit Lanie mondott, tekintete a telefonra vándorolt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a kagylót, és remegő kézzel tárcsázott.