2. rész
Kate remegő
gyomorral várta, hogy a vonal túlsó végén felvegye a hívott fél a kagylót.
Szíve a torkában dobogott, miközben tenyere izzadni kezdett, és idegesen
törölte meg farmerjában. Tudta, hogy az írónak kijelzi a készüléke, hogy ő
hívja, és nem hibáztatta volna érte, ha nem veszi fel, mégis bízott benne, hogy
még egyszer utoljára lehetőséget kap tőle, hogy mindent megmagyarázzon, de
legalábbis azt, miért nem jelentkezett ilyen hosszú ideig. Noha, még ő sem
tudta, mit is mondana a férfinak, úgy gondolta, a kezdeti kínos társalgást
követően, csak megtörne a jég. Amikor már a sokadik kicsengés után éppen
feladta volna, és keserű szájízzel letette volna a mobilt, hirtelen felcsendült
az író mély, kellemes baritonja, melytől Kate-t hirtelen olyan nyugalom szállta
meg, amit csak a férfi közelében érzett.
-
Mit akarsz Beckett? – kérdezte hideg, kimért hangon a
férfi, mire Kate nyelt egyet, és megköszörülte a torkát, hogy elrejtse belőle
az izgalmat, és szorongást, melyet érzett.
-
Ma van az első munkanapom, és a fiúk mondták, hogy
Gates kitiltott az őrsről… - kezdett bele feszengő hangon, de a vonal túl végén
nem enyhült a távolságtartás. Castle némán várta a folytatást, amivel csak még
jobban elbizonytalanította a nőt, aki ennek ellenére folytatta – Azt is mondták,
hogy sokat segítettél nekik az orvlövész ügyében… szerettem volna megköszönni…
- nyögte ki nehezen, még mindig kerülve a számukra legkényesebb témát.
-
Szívesen. Ennyi? – zárta volna rövidre a beszélgetést
Castle, mire Kate nagyot sóhajtott, és igyekezett elnyomni a lelkében keletkező
szúró fájdalmat. Az író nem használta a számukra oly kedvessé, és személyessé
vált szót, egyszerűen válaszolt csak, mintha egy idegen köszönné meg, hogy
előreengedte az ajtóban.
-
Nem. Tudom, hogy magyarázattal tartozom… - vett mély
lélegzetet, hogy bátorságot merítve, megmagyarázza, miért nem jelentkezett
olyan hosszú ideig, de az író félbeszakította.
-
Nem tartozol semmivel! – jelentette ki büszke hangon
Rick, miközben keze ökölbe szorult, és gombóc keletkezett a torkában. Három hónapja
várt erre a hívásra, és ahogy teltek a napok, majd hetek, aztán hónapok, úgy
nőtt a lelkében a keserűség, és csalódás. Ideje volt elfogadnia, hogy a nőnek
korántsem jelent annyit kettejük kapcsolata, mint neki, és ez bármennyire nehéz
is volt, lerántotta a talajra. Annak ellenére, hogy a nő lágy hangjától most is
bizsergés futott végig a gerincén, és szinte látta maga előtt a ragyogó
zöldes-barna szemeket, a telt ajkakat, a lágyan leomló hajzuhatagot, erőt vett
magán, és nem hagyta, nem hagyhatta, hogy elgyengüljön, és megint a szívére hallgasson
az esze helyett – Ha nincs más, nekem mennem kell! – búcsúzott el a nőtől, majd
várt még néhány másodpercet, mielőtt letette volna a telefont. Maga sem
értette, miben reménykedett, talán abban, hogy Kate erőszakosabb lesz, és
követelni fogja, hogy hallgassa meg, hogy megmagyarázhassa a három hónapos
távollétet az életéből, azt, hogy hiába várta minden nap egyre nyugtalanabbul,
majd egyre kétségbeesettebben, végül már csak keserűen a hívását, de még nem
tette le a kagylót. Csak várt, és reménykedett, Kate azonban megköszörülte a
torkát, és nagyot sóhajtva elköszönt. Castle csalódottan húzta keserű mosolyra
az ajkát, majd ő is kinyomta a mobilt, és az asztalra tette, miközben magában
megállapította, nem ismerte félre a nyomozót. A lelke mélyén pontosan tudta,
hogy Kate Beckett sosem erőszakolná ki, sosem könyörögne azért, hogy
meghallgassák. Azzal is tisztában volt, hogy a nő hívása hatalmas lépés volt a
részéről, benne azonban túl nagy volt a sértettség, hogy ezt most értékelni
tudja. Egyszerűen csak bántani akarta, azt akarta, hogy legalább egy kicsit
rosszul érezze magát a nő azért, amit vele tett. Gondolataiból az ajtó
nyitódása rántotta ki, és felkapva a fejét, anyja együtt érző, kék tekintetével
találta szemben magát. – Beckett hívott – csúszott ki Rick száján önkéntelenül
a vallomás, mint egy segítségért való kiáltás, Martha pedig, szavak nélkül is
tudta, mire vágyik a fia. Lassan beljebb lépett a szobába, és a fotelban helyet
foglalva, várakozón nézett rá.
-
Megmagyarázta a történteket? – kérdezte halkan, mire
Rick megrázta a fejét, Martha pedig, nagyot sóhajtott. – Nem hagytad neki,
igaz? – szembesítette fiát jó érzékkel a tényekkel. Ismerte őt, tudta, hogy
aranyból van a szíve, és a külső egocentrikus, beképzeltség mögött egy érzékeny
ember lakozik, aki teljes szívvel tud szeretni, de azt is tudta, hogy ha olyan
valaki bántja meg, akit közel engedett magához, a büszkesége felülkerekedik.
-
Talán meg sem akarta. De ha mégis, nem érdekel a
magyarázata – rántotta meg a vállát Castle, majd hanyatt dőlt a fotelben, és
maga elé meredve bámulta a nyitott laptop monitorját.
-
Ennek semmi értelme, kisfiam! – lépett közelebb a
fiához Martha, majd megtámaszkodva az asztal mellett, megértő tekintettel
nézett le rá – Három hónapja emészted magad, valahányszor megszólalt a telefon,
úgy kaptad fel, mintha az életed múlna rajta, majd mindannyiszor az arcodra
volt írva a csalódottság, amiért nem Kate hívott. Most végre megtette, te
pedig, meg sem hallgatod? – csengett nyugodtan a hangja, majd amikor Rick
ráemelte kék szemét, melyben megbántottság és szomorúság fénylett, folytatta –
megértem, hogy dühös vagy rá, de le kell zárnotok végre kettőtök dolgát.
Tartoztok egymásnak annyival 3 év után, hogy tisztességesen tegyetek pontot a
végére! – jelentette ki határozottan, majd egyedül hagyva fiát a gyötrő
gondolatokkal, távozott, Castle pedig a nagyképernyős tévé elé lépve, ujját a
monitorhoz érintve nyitotta meg azt a mappát, melyet még egy évvel
megismerkedésük után hozott létre, és gondolataiba, emlékeibe merülve, megbabonázva
figyelte a képernyő közepéről visszamosolygó gyönyörű nő képmását.
Kate
összeszorult torokkal meredt a kezében lévő telefonra. Tudta, hogy nem lesz
könnyű dolga a férfival, de azt korántsem hitte, hogy ennyire megbántotta.
Remélte, hogy néhány szúrós megjegyzés után, képesek lesznek megbeszélni a
történteket, ehelyett az író olyan hideg, és kimért volt vele szemben, amilyen
még soha. Könnyeivel küszködve igyekezett elfogadni a tényt, hogy elveszítette
a férfit, nemcsak, mint társat, de mint barátot is. Éppen felállt volna, hogy
készít magának egy kávét, így rendezve zaklatott idegállapotát, amikor kinyílt
a kapitány irodájának ajtaja, és új, számára még ismeretlen felettese állt meg
a küszöbön.
-
Beckett nyomozó, mikor óhajtja tiszteletét tenni nálam?!
– dörrent a hangja számonkérőn, mire Kate először meglepetten fordult oda, majd
elszégyellve magát, amiért megfeledkezett a kötelességéről, felállt, és némán
sétált be a máskor barátságos, most azonban hűvös helyiségbe. Victoria Gates
sötét, mélybarna szemei szigorúan szegeződtek rá, miközben orrára illesztette a
szemüvegét, és az előtte heverő mappát fürkészte. – ha jól látom, a körzetben
igen kimagasló eredményeket ért el. Többek között, maga volt a legfiatalabb,
aki nyomozói rangot kapott, ez mindenképpen elismerésre méltó – jegyezte meg
most már nyugodtabb, szinte dicsérő hangon, mire Kate csak kimérten bólintott.
-
Köszönöm, Asszonyom! – felelte határozott, magabiztos
hangon, ahogy az akadémián tanulta, de Gates beléfojtotta a szót.
-
Az anyámat szokták Asszonyomnak szólítani! Én Kapitány
vagyok, vagy uram, világos? – húzta össze szemöldökét szigorúan, mire Kate
bólintott, ő pedig ismét az aktába merült – Sajnálatos, ami Önnel történt a
temetésen, de három hónap talán elegendő volt arra, hogy kipihenje magát. Úgy
érzi, készen áll a munkára?
-
Igen, Uram! – bólintott Kate, mire a Vaslady először
végig futtatta rajta a tekintetét, mintha így akarna meggyőződni róla, hogy
valóban így van-e, majd lassan kihúzta a fiókot, és az asztalra dobott egy
jelvényt.
-
41319, a szolgálati jelvénye – szólalt meg ismét
hivatalos hangon – még ma tegye le a fegyvervizsgát, tekintettel arra, hogy
hosszú ideig volt szabadságon, és, ha ezzel megvan, jelentkezzen nálam a
fegyveréért. – utasította a nyomozót, aki fogát összeszorítva, engedelmesen
távozott, miközben megállapította, hogy az első személy, aki ellen a fegyverét
használná, maga a felettese lenne. Alig három órával később, már ismét a nő
előtt állt, büszke testtartással, magabiztosan, miközben az, elismerő
pillantással tartotta kezében a fegyvervizsga eredményét, melyet a nyomozónő
hiba nélkül, 100%-ra teljesített. Kate egyre feszültebben várta, hogy végre
megszólaljon a nő, és szinte fellélegzett, amikor meglátta, hogy a kapitány
ismét a fiókba nyúl, és előveszi a Glock típusú fegyvert. – Gratulálok,
nyomozó! Üdvözlöm ismét a csapatban!
-
Köszönöm, Uram! – bólintott Kate, majd rutinos
mozdulatokkal ellenőrizte, hogy meg van-e töltve a pisztoly. Éppen az ajtó felé
indult volna, amikor Gates hangja megállította.
-
Ne siessen úgy, inkább engedje be a vendégünket! –
intett fejével az ajtó túloldalán álló férfi felé, aki éppen belépni készült a
helyiségbe, Kate pedig, meglepetten ráncolta össze a szemöldökét. Fogalma sem
volt róla, mit kereshet a kapitányságon, és miközben tekintete, hol a vendég,
hol Gates között cikázott, visszalépett az ajtóból, beengedve így a férfit, ő
maga pedig visszaállt korábbi helyére, így várva a magyarázatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése