A látszat néha csal 6. rész

6. rész

Gates szeme résnyire szűkült, arcáról jól leolvasható volt a döbbenet, majd az elfojtott düh, ahogy hallgatta az ügynök részletes beszámolóját a lehetséges beépülésről. Kate elnyomott egy mosolyt, ahogy a kapitány reakcióját figyelte, míg Castle már kényelmetlenül kezdett feszengeni. Ellentétben a többi, irodában tartózkodó személlyel, neki már volt alkalma meghallgatni a kapitány kitörését, amikor elzavarta az őrsről, és elég volt a nő arcára néznie, hogy tudja, most sem fog más következni.

-          Álljunk csak meg egy percre! – szakította félbe alig néhány perc után az ügynököt ideges türelmetlenséggel Gates, miközben levette szemüvegét, és az asztalára dobta. – Javítson ki, ha tévedek, de éppen arra kér, hogy járuljak hozzá az egyik nyomozóm és egy civil veszélyes, átgondolatlan beépüléséhez, hogy elfogjanak egy sorozatgyilkost? – kérdezte a kapitány vészjósló hangon, miközben tekintetéből és karba font kezéből jól ki lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem megerősítésre vár, pusztán lehetőséget adott az ügynöknek a visszakozásra, és bocsánatkérésre, amiért ilyen lehetetlen ötlettel zavarta munkája közben, amiből azonban a férfi semmit nem vett észre, vagy csak figyelmen kívül hagyta. Helyette, merészen, magabiztosan bólintott.

-          Pontosan! Látom, értette a lényeget! – vetette oda foghegyről, amivel csak még inkább olajat öntött a tűzre, mire Castle halkan felszisszent, Kate viszont felhúzott szemöldökkel várta a reakciót, mely nem is késett sokáig.

-          Mindig is sejtettem, hogy az F.B.I módszerei nélkülöznek mindenfajta racionalitást, ésszerűséget, de most már biztos vagyok benne! – tört fel a kapitányból dühtől remegő hangon, amit azonban az ügynök rezzenéstelen arccal hallgatott, ő pedig, folytatta – a tény, hogy képes lenne egy civilt a tűzvonalba küldeni, elárulja nekem, hogy cseppnyi értelem sem szorult az öntelt egoizmus mellé!

-          Fitymálja az F.B.I módszereit, de milyen módszerekkel dolgoznak maguk? Azzal a híres nyomozással, amire olyan büszke, hány sorozatgyilkost fogtak el a körzetben? – kérdezett vissza összehúzott szemmel, harciasan Eric, mire Castle szeme kikerekedett, és még Kate is sértetten húzta ki magát a fal mellett, míg a férfi folytatta – ne higgye, hogy csak maga üti az orrát az F.B.I aktákba! Én is utánanéztem a 12. körzetnek! Még Tyson-t, az egyetlen környéken garázdálkodó sorozatgyilkost sem tudták elkapni! – dörgölte a kapitány orra alá önelégült mosollyal, mire Castle arcán megrándult egy izom, mely nem kerülte el Kate figyelmét, ami azonban hamarosan ismét az ügynökre irányult, aki tovább beszélt. – Az egész őrsön Beckett nyomozó a legjobb, és ezzel maga is tisztában van. Őt akarom! Méghozzá Mr. Castle-el együtt! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Gates lassan felállt a székből, és sötét szeme büszkén villant az ügynökre, ahogy megállt előtte.

-          Ne higgye, hogy csak mert egy F.B.I feliratú jelvényt lóbál a szemem előtt, maga parancsol itt! – szólalt meg halkan, tiszteletet parancsolón – Ez itt – mutatott ki az ablakon kemény tekintettel – az én kapitányságom! – nyomta meg hangsúlyosabban a személyes névmást – Őt – mutatott most Castle-re – kidobtam, mert egy kotnyeles firkász, akinek semmi keresnivalója egy őrsön! A nyomozó nem régen jött vissza, három hónap kihagyása van, nem fogom engedni, hogy a mélyvízbe dobják egy olyan ügyben, ahol meghalhat! Maga pedig, vagy elfogadja azt a segítséget, amit nyújtani tudok, vagy összeszedi a holmiját, az embereit, és a megoldatlan ügyével együtt eltakarodik az épületből! – szűrte a fogai között vészjóslóan nyugodt hangon, mire az ügynök nyelt egyet, és pillantást sem vetve fordult az ajtó felé.

-          Még nincs vége! – szólt vissza félúton, mire a kapitány vállát megrántva fordult a nyomozó, és az író felé.

-          Mr. Castle, kövesse az öltönyöst, és tűnjön el! Megmondtam, hogy semmi dolga itt! – jelentette ki jéghideg hangon, miközben visszasétált az íróasztala mögé – Beckett, magának is van dolga, úgy tudom! – húzta fel számonkérőn a szemöldökét, mire Kate tanácstalanul nézett vissza rá.

-          A kertvárosi gyilkosságra állított rá – emlékeztette visszafogottan a Vaslady-t, mire az türelmetlenül sóhajtott.

-          Túrjon bele az aktákba, és emeljen ki magának egy gyilkosságot! Nekünk is van épp elég szociopatánk, nem szorulunk az F.B.I-éra! – jelentette ki, majd rájuk sem nézve mélyült bele ismét az aktákba, így jelezve, hogy távozhatnak. Castle szomorúan ballagott ki az irodából, majd tanácstalanul állt meg Kate asztala mellett, szokásos helyén.

-          Mi az? Megpörkölt benneteket a sárkány? – vigyorgott rájuk Javi, egyértelművé téve ezzel, hogy némi hangfoszlány kiszűrődhetett.

-          Az ügynökön jóval nagyobb égési sérülések vannak – jegyezte meg Kate elhúzott szájjal, miközben letelepedett a székére, és kényelmesen hátradőlt – egy a lényeg, hogy az F.B.I-al való közös munkának vége!

-          Gyenge kezdés után erősen visszaestünk – szólalt meg Castle is szomorkásan, aki annak ellenére beleélte magát a beépülésbe, hogy tudta, bőven volna mit megbeszélni a nyomozóval előtte kettejükkel kapcsolatban. Mégis a lehetőség, hogy kiszakadhat a hétköznapokból, és egy sorozatgyilkost üldözhet, ráadásul úgy, hogy valaki más bőrébe bújik, túlságosan csábító volt. Eddig sem volt a szíve csücske az új kapitány, de ezzel a húzásával elérte, hogy vérig sértődjön rá, amiért tönkretette élete egyik nagy lehetőségét. Még akkor is, ha egyet értett vele abban, hogy Kate számára talán korai lett volna egy ilyen fokú bevetés.

-          Jé, Castle! Neked még megvan a fejed? – kacsintott Javi most Ryan-re, aki vidáman vigyorgott vissza, miközben a nagyszájú spanyol folytatta – azt hittem, ha bedugod az orrod azon az ajtón, a minimum, hogy Gates leharapja!

-          Nyilván ő is tudta, hogy furán néznék ki orr nélkül, ezért hagyta meg. Ettől függetlenül ki lettem tiltva… megint… - fűzte hozzá gúnyosan, miközben tétova mozdulatot tett, hogy elinduljon a lift felé, lábai azonban nem akartak engedelmeskedni.

-          Gates utasítása, hogy túrjunk be az akták közé, és keressünk maguknak egy gyilkossági ügyet – szólalt meg most Kate, aki szeme sarkából, észrevétlenül figyelte az író minden mozdulatát. Egy felől, örült minden percnek, amit vele tölthetett, ismét mélyen beszívhatta arcvizének illatát, másfelől, sértettebb, és bizonytalanabb éne alig várta, hogy végre elmenjen, és magával vigye azt a szíve körüli szorító érzést, mely mindig hatalmába kerítette, ha a közelében volt.

-          Talán szerencséd is lesz – kapott fel asztala mellől egy aktát Ryan, és gyors egymásután kezdte forgatni ujjai között a lapokat – Ma reggel találtak egy holttestet a 37. és 38. utca közötti sikátorban. Látszólag rablás, de az áldozattól nem loptak el semmit, kivéve az aktatáskáját. Az aranyórája, és a tárcája a hitelkártyákkal mind ott lapultak a zsebében… - tájékoztatta felettesét Kevin, Kate pedig, érezte, ahogy lassan ereiben pezsegni kezd a vér.

-          Lehetséges, hogy megzavarták? – tette fel hangosan a kérdést, de még mielőtt Kevin válaszolhatott volna, Castle kotyogott közbe.

-          És máris visszatértünk a hétköznapi ügyekhez – jegyezte meg csalódott képpel, mire mindhárman rosszallóan néztek rá – ugyan már! Ne tegyetek úgy, mintha csak engem villanyozott volna fel a lehetősége annak, hogy az F.B.I-al dolgozhatunk!

-          Castle, te vagy az egyetlen, akit untatnak a hétköznapok – szúrta oda Kate összevont szemöldökkel, mire az író elhúzta a száját, de a nő folytatta – ezen kívül, ha jól emlékszem, éppen az imént emlékeztettek rá, hogy nem folyhatsz bele az ügyeinkbe többé, szóval, neked nem is kell ezzel a „hétköznapi” üggyel foglalkoznod! – idézte fel a kapitány szavait, megismételve a Castle által használt jelzőket a nő, miközben abban reménykedett, hogy a férfi, mint már annyiszor, most is vitatkozni fog vele, könyörögni, hogy maradhasson, ő pedig, a nélkül engedhetne neki, és saját érzelmeinek, hogy bármit is fel kellene azokból fednie. Castle azonban csak szomorkásan a fiúkra pillantott, és a lift felé indult.

-          Igazad van, tényleg nincs itt keresnivalóm – motyogta csüggedten, miközben Ryan, és még Espo is együtt érzőn pillantottak rajta végig – azért néha megihatnánk valamit, skacok! – fordult vissza a fiúk felé, szándékosan elkerülve a nő pillantását, és Kate úgy érezte, mintha szíven szúrták volna, figyelmét pedig, az előtte heverő aktáknak szentelte.

-          Gyere be holnap reggel, és megbeszéljük! – intett az író felé Javi, mire az, bólintott, és már el is tűnt. Meg sem várta, amíg a lift megérkezik, egyenesen a lépcsők felé vette útját. Kate nehéz szívvel, szinte kényszerítette magát, hogy ne bámuljon még percekkel később is abba az irányba, amerre az író eltűnt, majd nagyot sóhajtott.

-          Akkor fogjunk hozzá! – nyelt nagyot, majd együttes erővel vetették bele magukat az új ügyükbe.

Kate minden igyekezetével azon volt, hogy az előtte heverő vallomásokra, és bizonyítékokra tudjon koncentrálni, melyeket még a tegnapi nap folyamán gyűjtöttek össze a fiúkkal a sikátoros gyilkossággal kapcsolatban, de figyelmét minduntalan megzavarták az asztalától alig néhány lépésnyire beszélgető férfiak hangfoszlányai. Akármennyire is próbálkozott, azon kapta magát, hogy figyelme elkalandozik, és a sorok olvasása helyett, azt hallgatja, amit az író mesélt Javinak és Ryan-nek az elmúlt három hónapról. Történeteinek középpontjában főleg Alexis, és az anyja állt, Kate legnagyobb megkönnyebbülésére, egyetlen női hódításáról sem esett szó, annál többször hangzott el azonban, hogy mennyire unatkozik otthon, és az írás sem megy. Éppen azon volt, hogy megszakítja a csevelyt, figyelmeztetve a fiúkat, hogy dolgozniuk kéne, még mielőtt a Vaslady rajtakapja őket, bár ennek, tekintve, hogy a nő még egy rejtélyes oknál fogva nem érkezett meg az irodájába, kevés esélye volt, amikor egy ismerős hang fagyasztotta meg a levegőt.