28. rész
Kate szemét
összehúzva figyelt, igyekezve, hogy egyetlen szót, vagy mondatot se hagyjon figyelmen
kívül, miközben a körzeti megbízott is láthatóan egyre izgatottabban hajolt
előre. Amikor Spencer csak száját összeszorítva hallgatott, Kate legnagyobb
meglepetésére, Luke hirtelen az asztalra csapott, amitől nemcsak a vele szemben
ülő férfi, de az ablak mögött álló nyomozónő is összerezzent.
-
Válaszoljon a rohadt életbe! – csattant a rendőrtiszt
hangja olyan határozottan, és fenyegetőn, hogy Kate meglepetten húzta fel a
szemöldökét. Ilyen temperamentumot a legnagyobb jóakarattal sem nézett volna ki
az eddig visszahúzódón viselkedő férfiból.
-
Nem mindegy, milyen okaim voltak? – kérdezett vissza
válasz helyett Spencer, mire Luke egy pillanat alatt esett ki a korábban
felvett szerepéből, és most tanácstalanul vakarta meg feje búbját, majd fordult
hátra a tükörfal felé, mintha onnan várna segítséget. Kate ajkát összeharapva,
némán átkozódott, amiért a kezdő, ügyetlen tiszt lebuktatná, hogy áll valaki a
fal mögött, ezért a másodperc tört része alatt emelte szájához a mikrofont.
-
Luke, forduljon már vissza, az ég áldja meg! -
parancsolt a rendőrre, aki azonnal teljesítette a kérést, ő pedig, folytatta –
mondja meg neki, hogy vagy válaszol a kérdésre, vagy egy egész hadsereg fogja a
házát milliméterről milliméterre átvizsgálni, és olyan apró darabokra szedni,
mint egy lego várat! – sziszegte dühösen a férfi fülébe az utasítást, mire Luke
megköszörülte a torkát, és igyekezve minél magabiztosabbnak látszani, kissé akadozva
ugyan, de megismételte az elhangzottakat, mire Spencer először gyanakodva
nézett vissza rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy erre képesek lennének,
majd, mintha sejtené, hogy a vele szemben, helyet foglaló körzeti megbízottnál
magasabb szerv állhat a tükör mögött, ahová a tiszt hátrapillantott, nagy
levegőt vett, és halkan beszélni kezdett.
-
Hol is kezdjem? Ott vannak például Steve és Mattie –
sóhajtott mélyet – félre ne értsen, semmi bajom a homoszexualitással, amíg nem
az én közelemben zajlik. De ők nemcsak oda költöztek az utcánkba, hanem
hangosak is, és hivalkodóak. Egyfolytában vitatkoznak, aminek akarva,
akaratlanul tanúja az ember. Had tegyem hozzá, hogy nemcsak a veszekedéseiknek,
de gyakran a békülésüknek is! – fűzte hozzá undorodva, majd mielőtt a tiszt
megszólalhatott volna, tovább beszélt – aztán ott van Leslie, a hímsoviniszta
egójával, akit képtelen egy normális gondolkodású ember két percnél tovább
elviselni, és akkor még nem beszéltem Muriel-ről, a megalomániájáról, vagy a
tiszteletesről. – sorolta fejét rázva, így sorba véve szomszédait – elhiszem,
hogy minden utcában van egy-két bolond, de úgy tűnik, a miénk egy gyűjtőhely!
-
Kérdezzen rá a papra! – jött Luke fülébe Kate-től a
következő utasítás, amit a körzetis hűségesen követett is, Spencer pedig,
megrántotta a vállát.
-
Amikor idehelyezték, a feleségem és én is örültünk,
hogy végre nem egy vén csatalovat kaptunk, hanem egy fiatal, tettre kész
lelkészt, aki talán fellendíti a közösségi életet. Gyakran eljártunk a misékre,
egészen addig, amíg az egyik ismerős család meg nem súgta, hogy nem véletlenül
helyezték át ide Ron tiszteletest.
-
Vagyis? – lett egyre kíváncsibb a tiszt, Spencer pedig,
kissé kínosan kezdett feszengeni, végül mégis belevágott.
-
Azt pletykálták, hogy az előző helyéről néhány szülő
kérésére távolították el, akik feljelentették, mert szexuálisan zaklatta a
lányaikat. – nyögte ki nehezen, és úgy tűnt, még ő szégyenkezik, amiért erről
beszélnie kell – beszéltünk Ron-nal, ő azonban tagadta a vádakat, és azt
mondta, az egész csak félreértés volt. Nem hittünk neki, de ha tovább mentünk
volna, az már rágalmazásnak számított volna. Mivel Agatha és én éppen arra
készülünk, hogy örökbe fogadjunk egy kislányt, nem akartuk, hogy bármilyen
módon összefüggésbe hozzanak egy ilyen szennyes múltú emberrel, ahogy a többi
szomszédokkal sem. Azóta már a házat is áruljuk… - fűzte még hozzá, majd várakozón
nézett a tisztre, miközben az, tanácstalanul nézett vissza rá. Fogalma sem
volt, most, mit kérdezzen, ráadásul, hiába tapogatta a fülét, onnan sem jött
utasítás. Már éppen ott tartott, hogy rögtönöz valamit, amikor legnagyobb
megkönnyebbülésére, ismét meghallotta a bársonyos hangot.
-
Engedje haza – jött a tömör utasítás, miközben Kate
elgondolkodva támaszkodott meg a helyiségben található egyetlen asztal szélén.
Noha, semmi nem utalt arra, hogy Spencer lenne a keresett sorozatgyilkos, mégis
elhatározta magában, hogy Langern ügynökkel utánanézet a fickónak, és az
örökbefogadásnak is, ahogy Ron tiszteletes körme alá is beleset majd. Éppen itt
tartott gondolatban, amikor nyílt a megfigyelő szoba ajtaja, és Luke viharzott
be rajta, láthatóan izzadtan, és fáradtan, de arcáról jól leolvasható volt az
izgalom is.
-
Na? Milyen voltam? – kérdezte gyermeki izgatottsággal a
hangjában, mint egy kisfiú, aki a tanár nénitől várja, hogy megdicsérje a jól
elvégzett házi feladatáért. Noha Kate tudta, hogy olykor óriási baklövéseket
követett el, mégsem volt szíve a hibáival szembesíteni a férfit, aki látható
módon, roppant elégedett volt magával, és ugyanezt a véleményt várta a new
york-i nyomozótól is.
-
Ahhoz képest, hogy most először csinálta, elég ügyes –
dicsérte meg visszafogott mosoly kíséretében a tisztet, aki legalább egy
centimétert magasabb lett a büszkeségtől, miközben ajkára öntelt mosoly
költözött – azzal, hogy az asztalra csapott, egész meglepett – húzta fel a
szemöldökét az emlék hatására Beckett, mire Luke zavartan, szemlesütve
mosolyodott el.
-
Azt egy krimiben láttam, gondoltam, kipróbálom. És
öcsém, tényleg betojnak tőle! – vigyorgott jól szórakozva a helyzeten – maguk
is mindig ezt csinálják a városba, mi? – kacsintott a nőre bizalmasan, mire
Kate elmosolyodott a naivságán.
-
Nem. Nem csapkodjuk az asztalt félpercenként, ha erre
gondolt. Többnyire elegendő, ha megfelelő módon kérdezünk… - magyarázta Luke-nak,
aki most hozzáértőn bólogatott.
-
Ja, azt nagyon jól csinálja. Nekem is folyton tök jó
kérdéseket súgott a fülembe – dicsérte meg most ő is a nyomozónőt a maga
egyszerűségével, majd hirtelen elkomolyodva nézett a nőre – segített valamit a
kihallgatás, hogy elkapják azt a férget?
-
Talán. Utána kell járni néhány dolognak, de bízzunk a
sikerben. – próbált optimistán mosolyogni Kate, majd az órájára nézve, nagyot
sóhajtott – most pedig, ugrasszon haza, de lehetőleg úgy, hogy ne vegyék észre…
-
Ne aggódjon Beckett nyomozó! Ismerek egy utat, amerre a
madár se jár – kacsintott megint a nőre, miközben tányérsapkáját már a fejébe
húzta, és megigazította az oldalára csatolt övet, melyen fegyvere, és bilincse
kapott helyet – kölyökkoromba állandóan arra motoroztam, ha nem akartam, hogy a
zsernyákok elkapjanak apám robogójával jogsi nélkül! – nevetett fel, majd a
kijárat felé indult, Kate pedig, némán követte.
Kate idegesen
járkált fel-alá a konyhában, miközben már tucatszorra nézett az órájára, mely
már hajnali fél hármat mutatott. Amikor hazahozta a körzeti megbízott, azt
hitte, hogy az író a nappaliban tűkön ülve várja majd, hogy elmesélhesse neki,
mi történt a kapitányságon, ő pedig, beszámoljon róla, miről maradt le a
válsággyűlésen, ehelyett azonban, csak az üres lakást találta. Többször is
próbálta hívni az elmúlt órában, de egyszer sem vette fel a telefont, amivel
csak még idegesebbé vált a nyomozónő. Bármennyire igyekezett is nyugodt
maradni, agya számtalan rémisztőbbnél rémisztőbb képet vetített lelki szemei
elé, kezdve azzal, hogy a férfi megsérült, egészen addig, hogy holtan fekszik
valahol. Hogy figyelmét elterelje, felemelte az átadópulton lévő rádiót, és
kétszer-háromszor megnyomva a gombot, várta, hogy a sistergő hang eltompuljon,
és beleszóljanak a végén, mely alig néhány másodperc után meg is történt.
-
Langern, F.B.I – köszönt be a mély bariton a vonal
végén, mire Kate is azonosította magát, amitől hallhatóan sokkal frissebb lett
a hangja az ügynöknek – mi a helyzet?
-
Úgy tűnik, Spencer tiszta, a sporttáskát, és az
idézetet is meg tudta magyarázni… Lulu viszont priuszos lett… - húzta el a
száját Kate, mire Langern halkan nevetni kezdett.
-
Ne aggódjon, nem először. Ha végig olvasta volna az
aktát, tudná, hogy Lulut már többször is letartóztatták – magyarázta jót
derülve, miközben szinte látta maga előtt a nyomozónő felháborodott
arckifejezését, Kate azonban, erőt véve magán, folytatta.
-
Az atya múltja viszont nem patyolat tiszta. Azt
rebesgetik, hogy szexuálisan zaklatott fiatal lányokat, ráadásul, az idézet
lényege is az, hogy a balladában a nő Istennel beszélget… vagyis a halállal,
de… - akadt el a hangja Kate-nek, ahogy meghallotta, hogy a falióra elüti a
hármat, és az író még mindig nem ért haza. Egyre jobban aggódott, és egyre
kevésbé tudott arra koncentrálni, amit az ügynök mondott.
-
Igen, értem, mit akar mondani, utánanézünk
mindkettőnek, de ez még vajmi kevés ahhoz, hogy házkutatási engedélyt kérjünk…
a nélkül pedig… - hagyta nyitva a mondat végét az ügynök, mire Kate nagyot
sóhajtott, majd néhány perc után elköszöntek. Éppen arra gondolt, hogy elindul
megkeresni Castle-t, amikor halkan nyitódott a bejárati ajtó, és az író döbbent
tekintetével találta szemben magát, ahogy az ajtókilincset szorongatva,
meglepetten bámul rá, mintha kísértetet látott volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése