A látszat néha csal 25. rész

25. rész

A kopogtatás után nem sokkal, szinte másodpercekkel később tárult fel előttük az ajtó, mely mögött az ismeretlen, délelőtti órákban őket figyelő szőke nő állt. Arcán ezúttal is büszke, fensőbbséges kifejezés ült, kék szeme hidegen csillogott, ahogy végigmérte idegen látogatóit, miközben a nappaliból beszélgetések szófoszlányai szűrődtek ki, jelezve, hogy nem Kate-ék az első vendégek, akik a tanácskozásra érkeztek.

-          Miben segíthetek? – kérdezte határozott, tiszteletet parancsoló hangon, miközben szeme összeszűkült, készen arra, hogy azonnal elzavarja a hívatlan látogatókat.

-          Dan Laurel vagyok, ő pedig, a feleségem Lulu. A válságstáb gyűlésére érkeztünk. – nyújtotta bemutatkozásképpen a kezét Castle. A nő, aki ezúttal nem köntöst, hanem vajszínű kiskosztümöt, hozzá pedig, fehér gyöngysort, és hozzá illő fülbevalókat viselt, néhány másodpercig csak nézte a kezet, de amikor az író elhúzta volna, nagy levegőt vett, és megragadta azt, hogy magabiztosan rázza meg szépen ápolt, műkörömben végződő ujjaival.

-          Látom, már megismerkedtek! – hallották meg most az atya hangját, aki hosszú léptekkel sietett feléjük, és amikor odaért, a szőke nő felé fordult. – Agatha, ők az új szomszédaink. Tegnap költöztek be, és gondoltam, mint új lakóknak, joguk volna itt lenni a gyűlésen. – magyarázta a pap, mire Agatha elhúzta a száját.

-          Persze, hívjunk meg mindenféle alakot a házunkba! Elvégre, minket fognak meglopni, nem téged! – jegyezte meg epésen, majd mit sem törődve a frissen érkezettekkel, otthagyta őket, visszatérve a nappaliba, ahol a hangulat már a tetőfokára hágott.

-          Bocsássanak meg neki, nem igazán kedveli, ha idegenek vannak a házában. – szabadkozott a vendéglátó helyett az atya, mire Kate lenézőn biggyesztette le a száját.

-          Attól még nem kellene bunkónak lennie – szúrta oda, majd a férfi kíséretében beljebb lépkedtek.

-          Mondja atyám, mennyire ismeri Spenceréket? – kérdezte Castle csakúgy, mellékesen, mire a férfi, elmosolyodott.

-          Tulajdonképpen, azóta, hogy idehelyeztek a parókiára, aminek most már legalább négy éve – merengett el a múlton a tiszteletes, majd folytatta – ne higgyék, hogy engem kedvesebben fogadtak! – nevetett fel az emléken – egy-egy misére eljöttek, aztán szép lassan onnan is elmaradoztak. Az utcából senkivel nem beszélgetnek, köszönnek, de ennyi. Nem mutatnak érdeklődést mások élete iránt, de talán jobb is ez így.

-          Ezt hogy érti? – csapott le a mondatra Kate ösztönösen, de amikor meglátta, hogy az atya érdeklődve néz rá, megforgatta a szájában a rágót, és Luluként folytatta tovább – engem mindig érdekelt más élete. Imádok pletykálni! – fűzte hozzá viháncoló nevetéssel, majd Castle-höz simulva karolt bele a férfiba – ugye, nyuszi? – nézett fel rá szerelmesen, mire az, bólintott.

-          Ez így van. Lételeme a pletyka. – helyeselt őszintének tűnő hangon, mire az atya csak szelíden megrázta a fejét.

-          Nos, sosem jó, ha beleavatkozunk mások életébe, hiszen nem láthatunk a tetteik mögé. Spencerék jól csinálják, hogy csak a saját dolgukkal foglalkoznak, ezt kellene tennie másoknak is – nézett most figyelmeztetőn Kate-re, de az, csak megrántotta a vállát. Válaszolni azonban nem volt ideje, mert beértek a nappaliba, ahol már legalább 10-15 fős társaság verődött össze. Köztük volt Mattie és Steve, akik éppen megint vitatkoztak valamin, Leslie, aki undorodva figyelte őket, majd nagyot kortyolva a kezében tartott italból, fitymáló tekintettel fordult a mellette álló férfi felé, akiben Kate-ék felismerték Agatha férjét, aki ezúttal, sötét öltönyt viselt, és figyelmesen hallgatta Leslie-t. – Ő Agatha férje, Noel Spencer – hallották meg az atya hangját, aki mintha olvasott volna a gondolataikban, tovább beszélt – ügyvezető igazgató egy vállalatnál, és nagyon szigorú ember hírében áll. Mindenki tiszteli az utcában, annak ellenére, hogy csak ritkán vegyül velünk. Ez a gyűlés is az ő ötlete volt, amin meg is lepődtem – fűzte még hozzá, majd a következő pillanatban elnézést kért, és egy kisebb társasághoz csatlakozott, miközben Kate felfedezte Murielt, és a férjét is. Éppen azon volt, hogy ideje lenne nekik is elvegyülni, és feltenni pár kérdést, amikor ismerős arcon akadt meg a pillantása. Döbbenten kocogtatta meg a mellette álló Castle vállát.

-          Nézd csak, kit fújt erre a szél – mutatott abba az irányba Kate, ahol az ismerős állt, mire Rick felnevetett, és figyelte, ahogy a nyomozónő egy intéssel hívja magához az illetőt. Espo éppen egy üveg sört nyitott fel, amikor észrevette, hogy felettese magához hívja, majd, amikor odaért, nagyot húzott az italból – te mit keresel itt? Azt hittem, csak az itt lakók lehetnek jelen…

-          Phil hozott magával. Egész jó haverok lettünk – magyarázta Javi cseppnyi szarkazmussal a hangjában, majd összeszűkült szemmel nézett rájuk – el ne felejtsem megköszönni! Egész álló nap a háborús történeteit hallgattam!

-          A gyilkosságokról megtudtál valamit? – terelte el a témát a bosszúról ügyes húzással Castle, mire Espo nemet intett a fejével.

-          Semmit. Ő is csak a villanyszerelőről számolt be, semmi egyébről – felelte Javi, majd a következő pillanatban meghallották, ahogy Noel Spencer erőteljes hangja csendre inti a társaságot, akik szinte egy emberként némultak el.

-          Egy kis csendet kérek! – dörrent a férfi hangja magabiztosan, azzal a határozottsággal, mely jól mutatta, megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik. – azért gyűltünk itt ma össze…

-          Tisztára, mintha egy esküvőn lennék… - kotyogott közbe Mattie, mire Leslie undorodva nézett rá.

-          Álmodozz csak kis buzi! Ahhoz, hogy te egy esküvőn legyél, újra kéne születned, de ezúttal genetikai hiba nélkül – szúrta oda Leslie, mire Mattie szája sírásra görbült, Steve azonban mérgesen lépett a férfihoz közelebb.

-          Nekünk legalább nem kell pórázra kötni a párunkat, hogy mellettünk maradjon! - feleselt a férfival Steve, mire az, támadólag szorította ökölbe a kezét.

-          Elég legyen! – csattant Noel hangja – nem azért vagyunk itt, hogy egymással vitatkozzunk, hanem azért, hogy elkapjuk a gyilkost, aki a környékünkön garázdálkodik, ha már a rendőrség nem tesz semmit! – szakította félbe az acsarkodást, mire mindkét férfi, tartva pár másodpercig a szemkontaktust, nagyot nyelve figyeltek ismét rá, ő pedig folytatta – meg kell beszélnünk, hogy ki, mikor lesz őrjáratban! Természetesen, párban fogunk járőrözni, így is biztonságosabbá téve a szolgálatot, tehát…

-          Már elnézést, de minek vannak itt a nők? – szólt közbe megint lekicsinylő hangon Leslie, és Kate, aki eddig is elhűlve hallgatta, micsoda ostobaságra készülnek, most csak nagy nehézségek árán maradt csendben, Leslie pedig, tovább beszélt – mindenki tudja, hogy az emancipációs baromság, amit annyira hirdetnek, semmit sem ér! Gyengék, érzékenyek, akik az első bagolyhuhogásra, vagy macskanyávogásra, amit éjjel hallanak, összepisilik magukat, de legalábbis sikítva keresnek egy férfit, hogy megvédje őket! – magyarázta kétkedésének okát Leslie – most meg járőrözni akarnak? Vagy ha nem, akkor minek vannak itt? Ez csak ránk, férfiakra tartozik!

-          Na, és, mi van a rendőrnőkkel? – kotyogott közbe Kate Lulu hangján, aki eddig bírta elviselni a hímsoviniszta mondatok hallgatását, mire Leslie gúnyosan felnevetett.

-          Milyen rendőrnőkről beszélsz virágszálam? Azokról, amelyik mellett mindig van egy férfi, hogy intézkedjen helyette, vagy azokról, akik az irodában ülve aktákat tologatnak? – kérdezte fitymáló hangon, mire Kate karba fonva kezét, dühösen nézett rá.

-          Például a nyomozókról! Közöttük is vannak nők, és jól végzik a dolgukat! – felelte visszafojtott indulattal, mire Leslie még hangosabban nevetett.

-          Ja, értem! A leszbikusokra gondolsz! – poénkodott tovább, mire Castle meglepetten kapta fejét Kate felé, miközben ujjával finoman böködni kezdte, így figyelmeztette, hogy nehogy lebuktassa magukat. – Ők nem számítanak nőnek. Egyéb? – nézett fensőbbségesen Kate-re, akinek már éppen nyelve hegyén volt a csípős válasz, de Noel ezúttal is közbeszólt.

-          Emberek! Térjünk vissza az eredeti témához! Leslie! A nők azért vannak itt, mert a feleségeink, és mert rájuk leselkedik a veszély! Joguk van tudni róla, hogy megvédjük őket, ahogy ahhoz is joguk van, hogy ötleteikkel segítsenek nekünk! – magyarázta türelmesen, de rendreutasító hangon, mire Leslie fújtatott egyet.

-          Miféle ötletekkel? Ha rajtuk múlna, palacsintasütővel indítanának harcba minket! – jegyezte meg lenézőn, mire Kate Castle felé fordult.

-          Én ezt nem bírom! Ha még két percig hallgatom, agyonverem – súgta a férfi fülébe, aki megborzongott, ahogy megérezte, hogy a nő forró lehelete megcsiklandozta - megyek, körülnézek, addig te próbáld meg lebeszélni őket erről a marhaságról! – kérte az írót, majd lopva körülnézett, és amikor látta, hogy mindenkit leköt a párok kialakítása, és a részletek megbeszélése, hirtelen elhagyta a nappali szobát. Először a mosdó felé indult, de amikor, még mindig nem figyelt senki, az emeletre vette útját, hogy átkutassa a szobákat. Az első ajtó, amin belépett, a vendégszoba volt. A hatalmas ágy, és egy fésülködő asztal foglalta el a helyiség legnagyobb részét, majd egy polc következett tele szépirodalmi könyvekkel. Miután sorba kihúzogatta valamennyit, és belelapozott, a fésülködő asztalkára esett a pillantása, ahol egy könyv nyitva hevert. Felvéve, elállt a lélegzete, ahogy meglátta ugyanazokat a sorokat, melyek az áldozatok házában a tükörre voltak írva. Szaporán dobogó szívvel folytatta a kutatást, majd vette az irányt a gardrób felé, ahol egy utazótáskát talált. Éppen azon volt, hogy kinyissa, amikor ismerős hangot hallott meg a háta mögött.

-          Keres valamit? – kérdezte az illető halkan, mégis fenyegetőn.