27. rész
Castle és Espo
némán baktattak egymás mellett, miközben időközönként be-bevilágítottak egy-egy
ház udvarára, vagy garázsfeljárójára. Castle nem tudta kiverni fejéből a
nyomozónőt. Sokkal szívesebben töltötte volna most vele az időt, mint azzal, hogy
kihalt utcákon ténfereg, ahogy az öngyilkosságnak is el tudta képzelni más
formáját, ahelyett, hogy halálra untatja saját magát.
-
Megértem, hogy Beckett után sóvárogsz, de legalább ne
unatkozz ilyen látványosan mellettem – törte meg a csendet Javi kissé sértett
hangja, aki, mintha a gondolataiban olvasott volna, azonnal tudta, mire,
pontosabban kire gondol az író.
-
Mi? Hogy én? Ez nevetséges! – próbálkozott nem sok
sikerrel mindent letagadni a férfi, de Javi nevetve rázta meg a fejét.
-
Ugyan cimbora, előttem, nem kell megjátszanod magad!
Már az első pillanattól tudtam, hogy odavagy érte. Mondjuk, valljuk be
őszintén, nem is nagyon igyekeztél leplezni – fűzte hozzá vigyorogva, majd
elkomolyodva folytatta – ezért sem értettem, hova tűntél el akkor, amikor a
legnagyobb szüksége lett volna rád – fűzte hozzá számonkérő hangon, mire Castle
döbbenten meredt rá. A tudat, hogy Javi azt hiszi, ő hagyta cserben a lövés
után a nyomozónőt, úgy érte, mint egy hátba szúrás, mire megtorpant, és
komolyan nézett a férfira.
-
Teljesítettem a kérését, és nem kerestem. Időt adtam
neki, ahogy kérte, miközben vártam, hogy felhív. Nem tette. – zárta rövidre a
mondandóját, mire Javi egy pillanatig némán nézte, majd, mint, aki mindent ért,
bólintott.
-
Reméltem, hogy így történt, és nem te fordítottál hátat
neki. Ki tudja, talán már készen áll – motyogta halkan Espo, mire Rick
értetlenül nézett vissza rá. Fogalma sem volt, mire állna készen a nő, de
megkérdezni már nem volt ideje. Hirtelen egy hangos puffanásra lettek figyelmesek,
mire mindketten összenéztek, és sietős léptekkel indultak a hang irányába. Az
utcán, ahova befordultak, nem világítottak a lámpák, a szél, mely épp csak
lengedezett, kísértetiessé varázsolta a környéket. A külső utcából gyéren bevilágító
lámpák úgy játszottak az árnyékaikkal, mintha szellemek köröznének körülöttük.
Miközben halkan közelítették meg a helyet, ahonnan a zajt észlelték, Espo
szólalt meg. – Nem tudom elhinni, hogy belerángattál egy ilyen lehetetlen
helyzetbe! – suttogta dühösen, miközben már másodszor simított végig oldalán,
biztonságot keresve, a fegyvere után kutatva, de csalódottan állapította meg,
hogy az most, nem nyújthat védelmet – fegyvernélküli őrjárat egy sorozatgyilkos
után kutatva! Gratulálok! – sziszegte mérgesen, mire Castle megrántotta a
vállát.
-
Mitől félsz? Tudtommal jó vagy a közelharcban. Én
biztonságban érzem magam – vigyorgott a férfira, annak ellenére, hogy az ő
adrenalin szintje is az egeket verte.
-
Hogy mitől félek? A horror filmekben ilyenkor nyírják
ki a legjobb havert! – felelte vissza Espo, mire Castle kaján vigyorra húzta a
száját, és nem állta meg, hogy ne üsse le a magas labdát.
-
Akkor neked nincs, mitől félned – felelte csipkelődve,
mire Javi összeráncolt szemöldökkel világított a szemébe, ő pedig, azonnal
igyekezett javítani – úgy értem, talán én vagyok a jó haver, te pedig, a
főszereplő… amúgy sem egy filmben, vagy könyvben vagyunk, ergo simán
túlélhetjük mindketten… - vélte ártatlan tekintettel, miközben Espo
felsóhajtott.
-
Ha legalább a fegyverem itt lenne… - fohászkodott
halkan, de mielőtt az író reagálhatott volna, ujját a szája elé tartva
némította el, majd hangtalanul mutatott az egyik ház hátsó bejáratához, ahol
egy sötét ruhába öltözött alakot pillantottak meg, aki éppen a zárral babrált.
Castle szótlanul bólintott, így jelezve, hogy ő is látja, amit Javi, majd a
férfi mögé kerülve, egy szempillantás alatt ugrottak rá mindketten. Javi teljes
testsúlyával ránehezedve csavarta hátra a fájdalomtól hangosan üvöltöző férfi
karjait, miközben Castle zseblámpával világított a férfi arcába.
-
Ron tiszteletes?! – döbbentek meg mindketten, ahogy az
atya rémülettől csillogó szemébe néztek – mégis, mit művel?!
-
Próbálok hazajutni! – nyögte még mindig fájdalomtól
reszkető hangon a tiszteletes – ugyanis itt lakom! – bökött fejével a hátsó
ajtóra, majd tovább magyarázkodott – valahol elhagytam a kulcsom, ezért
megpróbáltam a hátsó ajtón bejutni, mivel azt ritkán zárom be… tudom, felelőtlenség,
de én már csak ilyen vagyok… - mosolyodott el kínosan feszengve, mire Javi
lemászott a férfiról. Castle éppen lehajolt, hogy felsegítse a tiszteletest,
amikor szeme megakadt annak nyakán, melyet most nem takart el előle a gallér,
mint általában, és amelyen egy méretes ragtapaszt figyelhetett meg.
-
Megsérült? – kérdezett rá azonnal, gyanakvó hangon,
mire az atya ösztönösen simított végig a ragtapaszon.
-
Igen, vagyis nem… azaz… - dadogta zavartan – két nappal
ezelőtt véletlenül elkapartam egy anyajegyet, ami csúnyán vérzett… meg kellene
mutatnom egy orvosnak, de gyáva vagyok – sütötte le a szemét, majd
megköszörülte a torkát – elnézést, de most már szeretnék lefeküdni, pihenni.
Hosszú volt a nap… - szabadkozott bátortalanul, majd amikor mindkét férfi bólintott,
lenyomta a kilincset, de még visszafordult, mielőtt bezárta – megnyugtató, hogy
működik az őrség – mosolyodott el, majd még egyszer elköszönt, magára hagyva
Espo-ékat.
Luke, körzeti
megbízott gyöngyöző homlokkal, nyakkendőjét kínosan igazgatva, már legalább tíz
perce hallgatta a vonal túlsó oldaláról hallatszó kioktatást, amit a Victoria
Gates nevű kapitány tartott neki, melyben részletekbe menően vázolta fel a
körzetis számára, annak sötét jövőjét, amennyiben nem engedi azonnal szabadon a
beosztottját. Nem felejtette el azt sem közölni vele, hogy ha még egyszer
akadályozza a nyomozást, a nyugdíjig hátra lévő időben csak aktákat tologat
majd, helyszínt pedig, maximum tébláboló nézelődőként láthat majd, miközben
kifejtette, hogy tegyen meg mindent, amiben segítségére lehet a nyomozónőnek.
Miután végig hallgatta a kapitányt, aki mondandója végén hangos csattanással
vágta le a készüléket, nagyot sóhajtva nézett a vele szemben ülő, nyugodtan
várakozó Kate-re.
-
Ez a maga főnöke? – kérdezte mély együtt érzéssel a
hangjában, mire Beckett bólintott, ő pedig, sajnálkozva rázta meg a fejét. –
Részvétem! Ha csak egy napig neki kéne dolgoznom, a saját fegyveremet
fordítanám magam ellen. – bocsátkozott sötét jóslatokba a férfi, majd nagy
levegőt véve igyekezett megtalálni romokban heverő önérzetének darabkáit, hogy
visszatérhessen a munkájához – szóval, maga rendőr. - állapította meg a
tényeket, mire Kate megint bólintott – miben tudok én segíteni magának? – tette
fel a jelen pillanatban legfontosabb kérdést.
-
Ki kell hallgatnia Noel Spencer-t! – felelte határozott
hangon Beckett, mire Luke rémülten nézett vissza rá.
-
Viccel velem?! Még sosem csináltam ilyet! – tiltakozott
szinte azonnal – el fogom cseszni, higgyen nekem! Nálunk maximum olyan ügyekben
kell eljárnom, ahol a szomszéd kutyája más udvarába csinál, vagy még ritkábban
elkapunk néhány ittas suttyót, akiket aztán otthon a gatyájukból is kiráznak
emiatt! Még a fegyveremet sem használtam soha! Inkább csinálja maga! – bökött
ujjával a nőre, mire Kate megrázta a fejét.
-
Nem tehetem! Nem bukhatok le, hogy rendőr vagyok! Amint
visszamenne a kerületbe, már szét is kürtölné! – magyarázta türelmesen, de
látva, hogy a körzetis még mindig ugyanolyan rémült, nyugodt hangon folytatta –
ne aggódjon, nem lesz egyedül. A következőt fogjuk tenni. Szépen elmegyünk Noel
előtt, én bilincsben, hogy azt higgye, lecsukott éjszakára. Ehelyett azonban,
hazamegyünk, ahonnan elhozom az F.B.I-tól kapott mikroportot a fülessel, és a
segítségemmel kihallgatja Spencer-t. Magának csak ismételnie kell, amit mondok.
Ennyi! – dőlt hátra kényelmesen, és elégedetten látta, hogy a megbízott arcán
lassan elterül a nyugalom, a korábbi aggodalom barázdái pedig, kisimulnak.
Alig fél órával
később, miután Luluként szégyenkezve elsétált az önelégülten vigyorgó Noel
előtt, már a kihallgatóval szemközti megfigyelő szobában állt, és a mikrofont
szája elé tartva, készen állt arra, hogy instrukciókkal lássa el a zöldfülű
ügyeletes tisztet, aki éppen a kényelmes elhelyezkedésre buzdította Spencer-t.
-
Egyáltalán, minek vagyok én itt? – háborgott Spencer
türelmetlenül, mire Kate közelebb vitte ajkához a mikrofont, és beleszólt.
-
Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, ennyi az egész
– közölte Luke fülébe, aki szinte azonnal megismételte a mondottakat, Kate
legnagyobb örömére, nyugodt, magabiztos hangon. – Mrs. Laurel beszámolt egy
bizonyos könyvről a szobájában, és egy utazótáskáról… - folytatta Kate, amit
Luke vele párhuzamosan ismételt is.
-
Na és? Neki is mondtam már, hogy a könyv a nejemé, még
a lelkésztől kaptuk, a táskában pedig, golf felszerelés van – magyarázta
ingerülten Spencer – miért nem arról beszélgetünk, hogy az a nő kutatott a
személyes holmijaim között? – kérdezte számonkérőn, mire Kate ismét a szájához
emelte a mikrofont.
-
Ha már itt tartunk, Mr. Spencer. Ön láthatólag nem
kedveli az idegeneket, mégis egy rakással voltak a házában, amikor megérkeztem.
Miért? – kérdezte Luke hangján Kate, mire a férfi megrántotta a vállát.
-
Gondoltam, ideje valamit tenni, hogy vége legyen a
gyilkosságoknak, és mivel rajtam kívül senki sem mozdult… - hagyta nyitva a
mondatot, majd hozzátette – ami pedig, a szomszédaim iránti gyűlöletemet
illeti, higgye el, megvan rá az okom! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate
helyett, ezúttal Luke szólalt meg, és tette fel első kérdését önállóan.
-
Mégis milyen okok? – kérdezte, rátapintva a lényegre,
mire Kate elismerő mosolyra húzva ajkát, izgatottan várta a választ, remélve,
hogy ezúttal közelebb kerülhetnek a gyilkoshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése