A látszat néha csal 23. rész

23. rész

Kate és Ryan egy emberként követték az író pillantását, aki a gyilkosság helyszínével szemközti ház teraszára szegezte fürkésző tekintetét, ahol egy selyem köntösbe bújt, pipát rágcsáló, barna hajú, magas férfi, és egy szintén még köntösben lévő, szőke hajú nő állt, szorosan egymás mellett, és merev, rezzenéstelen arccal figyelték az eseményeket. Büszke testtartásukon jól látszott, hogy a felső középosztályt képviselik. A legfeltűnőbb dolog volt, hogy csak álltak, és egy tapodtat sem mozdultak. Míg a többi szomszéd, akár pizsamában is, egymást lökdösődve igyekezett apró hírmorzsához, pletykához jutni, addig ők csak szótlanul figyeltek, még egymással sem beszélgettek.

-          Vajon, miért nem érdekli őket, mi folyik itt? – tette fel a kérdést Ryan, miközben szemét összehúzva figyelte az őket bámulókat, akik még mindig nem mozdultak.

-          Ne tévesszen meg, drága barátom, amit látsz. Nagyon is érdekli őket – bólogatott mindent tudón Castle, majd a következő pillanatban már el is indult volna, ha Kate nem ragadja meg a karját, és tartja vissza egy határozott mozdulattal.

-          Megállj Columbo! – szűrte fogai között, álmosoly kíséretében a nyomozó – nem mész sehova! Mi csak szomszédok vagyunk, akiket a nyomozó kihallgatott – bökött fejével Ryan felé, majd hozzáfűzte – Kevin megy! – jelentette ki Kate, mire a férfi először meglepődött, majd azonnal kapcsolt, és egyetértőn kezdett bólogatni.

-          Persze! Hiszen én vagyok most itt a rendőr… - jött zavarba megint, mire Castle hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Amúgy is rendőr vagy… - szúrta oda gonoszkodva, mivel csak nehezen viselte el, hogy ő nem tarthat vele.

-          Persze, amúgy is – bólintott megint, majd a következő csipkelődést meg sem várva indult el a furcsa pár felé, de azok, amint észrevették, hogy a nyomozó feléjük tart, néma összhangban fordítottak hátat a reggeli látványosságnak, és vonultak be házuk védelmező belsejébe, hogy aztán magukra zárják az ajtót, Kevin pedig, tanácstalanul fordult Kate felé, aki gyanakodva nézte még egy darabig a bezárt ajtót a távolban. – Utánuk menjek?

-          Úgysem tudnál meg semmit – gondolkodott hangosan, majd hirtelen elégedett mosoly terült szét ajkán – de talán, Castle és én, mint új szomszédok, bemutatkozhatnánk a délután folyamán… - jegyezte meg, mire Rick élénken kezdett bólogatni.

-          Támogatom a javaslatot! – egyezett bele azonnal, majd ismét Kate vette át a szót.

-          Mi most visszamegyünk a házba, te addig deríts ki mindent a legújabb áldozatról, és Lanie-től is gyűjtsd be az információkat! – utasította társát, mire az, miután szorgosan lejegyezte a mondottakat, összeráncolt szemöldökkel pillantott fel.

-          Na, és Javi? – kérdezte morcosan, mint, aki úgy érzi, minden munkát rá hárítanak, de még mielőtt Kate felelhetett volna, Castle szólalt meg.

-          Füvet nyír, medencét tisztít, és megformázza a sövényt – vigyorgott vidáman, mire Kevin szája is széles mosolyra húzódott, Kate azonban, csak megforgatta a szemét.

-          Neki egy speciális feladatot szánok – jelentette ki komolyan, mire mindkét férfi gyanakodva, ugyanakkor nyílt kíváncsisággal a szemükben fordult felé, de ennél több információt nem kaphattak, mert Kate, úgy döntve, hogy lezárta a beszélgetést, már el is indult, Castle pedig, csak vállát vonogatva, tanácstalanul Kevinre nézve, követte. Amint tisztes távolságba kerültek a helyszíntől, és házuk felé baktatva nem kellett attól tartaniuk, hogy bárki fültanúja lesz beszélgetésüknek, Castle megtörte a csendet.

-          Mégis, milyen speciális feladat lesz az? – kíváncsiskodott türelmetlenül, mire Kate magabiztosan elmosolyodott. Fogadni mert volna, hogy az író nem bírja ki a házig, hogy feltegye ezt a kérdést, és most megint megállapíthatta, mennyire ismeri, ami különös jó érzéssel töltötte el.

-          Tekintettel arra, hogy semmi kedvem Phil-el találkozni, még kevesebb beszélni, úgy gondoltam, rászabadítom Javit. Mindketten voltak katonák, jól meg fogják egymást érteni – magyarázta könnyed hangon, mire Castle megtorpant.

-          Viccelsz? Kin akarsz bosszút állni? Espo-n, vagy Phil-en? – kérdezte döbbenten, mire Kate értetlenül nézett vissza rá, ő pedig, folytatta – Espo ki fogja nyírni az első mondat után!

-          Dehogy fogja! Rendőr, és jól bánik az emberekkel! – rántotta meg a vállát Kate, mire Rick megrázta a fejét, és hitetlenkedve pillantott rá.

-          Ki? Javi? Mióta? – záporoztak a kérdések, majd végül nagyot sóhajtott – tudod, mit? Talán igazad van. Lehet, hogy Phil nyitottabb lesz egy bevándorló munkással, mint egy gazdagnak hitt fickóval, és a nejével. – vélte elgondolkodva, mire Kate felhúzta az egyik szemöldökét.

-          Gazdagnak hitt? – ismételte meg a férfi szavait – talán nem vagy gazdag?

-          Pokoli gazdag vagyok. Ezzel vonzóbb lettem a szemedben? – húzta fel szemöldökét egy kópés mosoly kíséretében, mire Kate alsó ajkát beharapva, érzéki pillantással futtatta végig tekintetét a férfi testén, egészen a feje búbjától a lábáig, majd vissza, mire Rick nagyot nyelt, és szíve dübörgését csillapítva várta a már megszokott, csípős megjegyzést, amivel a nő majd lehűti forró gondolatait, de, amit hallott, annyira meglepte, hogy szólni sem tudott.

-          Nem a pénzed az, ami vonzóvá tesz – felelte halkan, komolyan Kate, majd a következő pillanatban már hosszú léptekkel vette útját a ház felé, magára hagyva az írót, aki csak tátott szájjal nézett utána. Mire utolérte, Kate már Javival beszélgetett, majd egyenesen a szobájába ment, hogy felkészüljön a délutáni bemutatkozásra, és ismét magára öltse Lulu szerepét.

Javi morgolódva igyekezett terepmintás munkás nadrágjában a Kate által mutatott ház felé, amelynek kertjében egy dzsip állt, benne pedig, szabad szemmel is jól láthatóan, egy férfi ült, talpig katona felszerelésben. A nyomozó nagy levegőt véve lépkedett közelebb, miközben fejében millió kis terv született, hogyan áll majd bosszút felettesén ezért a húzásért, majd amikor odaért, meglepetten figyelte, ahogy a Philnek nevezett fickó, lassan, megfontoltan kiszáll a kocsiból, majd szúrós pillantással végig méri.

-          Ki a fene maga? – kérdezte mély, határozott hangon, mire Javi, bólintva vette le fejéről baseball sapkáját, és kezében gyűrögetve, szólalt meg.

-          Buenos Dias! Mi nombre Pablo Nunez… - mutatkozott be kissé kopottas spanyoljával Javi, miközben hálát adott nagyanyjának, aki nem engedte, hogy elfelejtse, honnan származik.

-          Mit vakerálsz? – köpött a földre egy tisztességeset Phil, miközben Javi megköszörülve torkát, elmosolyodott.

-          Elnéz… nem lenni angol! – szabadkozott eltúlzott akcentussal, mire a férfi elhúzta a száját.

-          Rá nem jöttem volna – gúnyolódott, majd összehúzott szemmel várta a folytatást, Javi pedig, nem is késlekedett sokáig.

-          Én lenni jardinero… kertelő… en una casa… az házban… Mi jefe Dan Laurel. Ő én főnök, jefe… - magyarázta Castle háza felé mutogatva, mire Phil bólintott, jelezve, hogy érti, ő pedig, folytatta - me gustaría... vagyis, akarni kérni egy olyan izé... – csettintett az ujjával, mint aki keresi a megfelelő angol szót, majd kis idő múlva, csodálkozva vizsgálta meg az autót, és elismerőn füttyentett – csinos autó... én is lenni soldado... katona... – mutatott terepszínű nadrágjára, mire Phil végig mérte, majd kihúzva magát, hirtelen elmosolyodott.

-          Meg akarod vizslatni közelebbről, mexikói barátom? – kérdezte, mire Javi felszisszent. Sosem szerette, ha mexikóinak nézték, de kivételesen lenyelte a választ, és csak bólintott. Alig fél órával később pedig, elégedetten hallgatta, ahogy Phil már nemcsak a háborús élményeit, de az utcabeli történéseket is úgy osztja meg vele, mint egy régi jó cimborával.

Kate elgondolkodva, farmernadrágban, csipkés, fehér melltartóban állt a tükör előtt, miközben egyik kezében a fehér, virágmintás inget szorongatta, amit felvenni készült. Tekintete a mellkasán lévő hegre vándorolt, és nagyot nyelve húzta végig rajta jobb kezének mutatóujját. Ahogy hozzáért a bőréhez, szinte újra érezte az égető fájdalmat, hallotta a kiáltásokat, Lanie sikítását, látta maga előtt Rick kék szemében a rettegést, ahogy fölé hajol. Nagy levegőt véve, ujja most a bordái mentén lévő heg irányába indult. Esély. Ez volt az első, ami eszébe jutott, valahányszor meglátta a hegeket, melyek elcsúfították makulátlan bőrét. Esély, de mire? Arra, hogy tovább üldözze anyja gyilkosát, és az ő merénylőjét? Vagy arra, hogy végre boldog legyen? Hogy ne féljen tovább? Mire kapott esélyt az élettől? Gondolatai közé most az előző éjjeli csók férkőzött, melyet az íróval váltottak. Maga is meglepődött, mennyire biztos volt akkor a válaszban. Akkor és ott, úgy érezte, azért van itt, hogy átélje azt a csókot, és a vele járó varázslatot. Miközben arra gondolt, mennyivel könnyebb dolga lenne, ha az ég küldene számára egy jelet, amiből megtudhatná, milyen célból maradt életben, észre sem vette, hogy kopogtattak, majd halkan nyílik a háló ajtaja.