2015. február 2., hétfő

A félelem árnyékában 1. rész

"Sziasztok! Ez a nap is eljött! :) Minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, így íme, az új történet első része :) Remélem, nem okozok csalódást, ez is elnyeri tetszéseteket! Ezzel a résszel kívánok jobbulást Drága Barátomnak, Augustine-nak! Gyógyulj meg hamar!! Mindenkinek jó szórakozást! :) " K.B



1. rész

Kate Beckett, ajkán apró mosollyal figyelte a mélyen alvó férfit, akinek kisimult arcvonásai, homlokába hulló, kócos haja, és a szája szegletében megbúvó mosoly, kisfiús külsőt kölcsönzött neki. Még most is megborzongott, ha belegondolt, milyen csodás éjszakát töltöttek együtt, milyen lágyan, finoman kényeztették egymást, ahogy semmit el nem sietve, lassan jutottak el a paradicsomba. Valamivel több, mint egy hónapja tartott kettejük kapcsolata, de még mindig hihetetlen volt a számára. Az a nap, amikor majdnem meghalt, és átértékelve életét, feladva az anyja utáni kutatást, a jövőt választotta a múlt helyett, és megjelent az író lakásán, bevallva, milyen fontos a számára, beleégett a memóriájába, és ha arra gondolt, ami azután következett, soha nem is akarta kitörölni. Akkor azt hitte, annál csodálatosabb éjszakában sosem lesz része, de hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett. A férfival töltött minden egyes pillanat csodálatos volt, az éjszakák pedig, varázslatosak. Hol gyengéden, hol szenvedélyesen, hol pedig, játékosan szerették egymást, de minden alkalommal együtt lépték át a gyönyör kapuját, és ő minden alkalommal egyre biztosabb volt benne, hogy helyesen cselekedett, amikor bekopogott az ajtón. Éppen itt tartott gondolatban, amikor halk, elégedetlenkedő motyogást hallott, mely egyértelműen azt jelezte, hogy szerelme ébredezni kezdett. Szerelmes mosollyal az ajkán húzódott hozzá közelebb, és lehelt finom csókot az arcára.
-          Jó reggelt – búgta fülébe lágyan – hasadra süt a nap, és elkésünk a munkából. A fiúk keze alatt már biztosan ég a munka.
-          Hasamra? Nem tudom, ezt ki találta ki, mert a nap nekem mindig a szemembe süt reggelente, és nem a hasamra – morgott Castle elégedetlenkedve, miközben minden erejével azon volt, hogy kinyissa a szemét. Amint sikerült, a morcos kifejezés eltűnt az arcáról, és tekintetét a nőébe fúrva, mosolyodott el – neked is jó reggelt – simított végig a nő nyakszirtjén, majd közelebb húzta magához, és finoman, puhán megcsókolta.
-          Tényleg indulnunk kellene – mormolta két csók között Kate, miközben érezte, hogy az író keze már hátán kúszik egyre lejjebb, végig simítva meztelen bőrét a trikó alatt, nyelve pedig, akadálytalanul tör utat magának, és hívja kettejük csábító koreográfiájára. Bármennyire is tudta, hogy késésben vannak, képtelen volt ellenállni a csóknak, és megadón sóhajtva a csókba, hagyta, hogy az író, hátára fordítva, magasodjon fölé, és a csókot egy pillanatra sem megszakítva, ébressze fel vágyait, miközben lassan lehámozta róla a pólót. Éppen ő is megszabadult volna a trikótól, amikor hangos zenéléssel zavarta meg telefonja az intim pillanatot.
-          Ne vedd fel… - súgta Kate fülébe Castle, miközben ajkával bejárta a nő nyakának vonalát, mire a nyomozó, egy pillanatnyi vacillálás után, nagyot sóhajtott.
-          Annyira sajnálom – túrt bele a férfi hajába bűnbánón, miközben másik kezével az éjjeli szekrényen lévő készülék után nyúlt – tudod, milyen fontos, hogy elkapjuk ezt az állatot – magyarázkodott, miközben Castle legördült róla, és csak egy bólintással jelezte, hogy megérti a helyzetet. – Beckett – szólt a nő a készülékbe, majd pár percnyi hallgatás után, apró mosollyal tette le azt – megvan! Javiék megtalálták a raktár épületet. Most elkapjuk! – nézett magabiztosan az íróra, mire az, igyekezve elnyomni a csalódottságát az elmaradt szeretkezés miatt, visszamosolygott.
-          Dr. Patton! Várják az egyes kezelőben! Dr. Patton, fáradjon az egyes kezelőbe! STAT! – zökkentette ki Kate-t gondolatai közül a kórház hangosbemondójának recsegése, ahogy éppen egy ügyeletes orvost rendeltek az egyik kezelőbe. Nagyot sóhajtva engedte, hogy agya a kellemes emlékekből visszatérjen a valóságba. Még most sem akarta elhinni, hogy ez a reggel, csak alig két nappal ezelőtt zajlott le közte és az író között, most pedig arra vár, hogy élve hozzák ki a műtőből, miközben szíve minden egyes dobbanásával igyekezett elnyomni a félelmet, mely összeszorította torkát, hogy elveszítheti őt. Amikor Javi telefonált, tényleg azt hitte, végre elkaphatják a tettest, aki addigra már hat nőt gyilkolt meg, és aki folyamatosan levelezett Kate-tel. A levelekből kitűnt, hogy lenyűgözi őt a nyomozónő okossága, és csakhamar a megszállottja lett. Folyamatosan azért könyörgött neki, hogy segítsen rajta, nem akar ölni, aztán mégis újabb hullákat találtak. A raktár áttörésnek tűnt az ügyben, végül csalódniuk kellett. Larry Thompson nem volt ott, ismét egér utat nyert előlük, az események pedig, ezután felgyorsultak. Éppen autójukból szálltak ki, hogy egy nyomnak utána nézzenek, amikor egy férfi jelent meg az utca forgatagában. Pisztoly volt nála, amit egyenesen Castle-re szegezett.
-          Miattad nem akar engem! – tört fel belőle, majd, mire Kate felfogta volna, kivel is állnak szemben, a másodperc tized része alatt sütötte el a fegyvert. Castle összerogyott, és noha, Kate azonnal leterítette egy lövéssel a férfit, nem tudta megakadályozni, hogy az, kárt tegyen a szeretett férfiban. A járdán térdelve, az eszméletlenül fekvő, vérző Castle-t magához szorítva várta a kiérkező mentőket, miközben csak arra tudott gondolni, mit kellett volna másképp csinálnia. Bármennyire is utálta, el kellett ismernie, hogy Larry, a sorozatgyilkos, tévedett, amikor okosnak gondolta őt. Ha okos lett volna, sosem sebesül meg a férfi, akit szeret, mert előbb rács mögé jutatta volna Larry-t. Akkor elkapja, és most nem ülne itt, szorongva, félelemmel telve. Ha okos lett volna, sosem engedi, hogy egy civil ilyen mértékben részesévé váljon egy ügynek, és sosem engedte volna magához olyan közel, hogy célpontja legyen egy gyilkosnak.
-          Hoztam kávét – rántotta vissza a jelenbe ezúttal Javi együtt érző, halk hangja, ahogy megjelent mellette, kezében egy kis, műanyag pohárral, benne a gőzölgő feketével, amit meg sem kellett Kate-nek kóstolnia ahhoz, hogy tudja, pocsék íze lehet, mint minden automata löttynek. Mégis, annak ellenére, hogy egy korty sem ment volna most le, hálás volt a férfinak a gondoskodásért.
-          Kösz, Javi – erőltetett magára egy mosolyt, de azonnal elkomorodott, és csak kezében forgatva a poharat meredt a műtő ajtóra.
-          Ugye, tudod, hogy nem a te hibád – szólalt meg ismét Javi, miközben leült mellé, Kate pedig, nagyot sóhajtott.
-          Akkor kié? – kérdezte meggyötörten a nyomozónő, mire Javi társára nézett, Ryan azonban, csak szomorúan lesütötte a szemét, Kate pedig, a választ meg sem várva, folytatta – én voltam ott, nekem címezte a leveleket az a beteg állat! Tudnom kellett volna, mire készül! – ostorozta magát a nő, mire Kevin csak a fejét rázta, egyet nem értése jeléül.
-          Ugyan már! Egyikünk sem gondolta, hogy Castle lesz a következő célpont! - tiltakozott indulatosan Javi, aki nehezen viselte, hogy a nyomozónő, akit legjobb barátjának tekintett, és húgaként szeretett, önmagát vádolja – ennyi erővel mindannyian hibásak vagyunk.
-          Talán így is van! – értett egyet legnagyobb megdöbbenésükre Kate – mindannyian hibáztunk! Te, Ryan, én, de még Gates is! – folytatta eltökélten, mire mindkét férfi csak értetlenül, zavartan nézett rá – Castle-nek ott sem kellett volna lennie! Képbe sem szabadott volna kerülnie Larry szemében, és nem is történt volna meg, ha Gates, vagy mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy véget vessünk a kedvenc játékának! Annak, hogy nyomozósdit játszon velünk!
-          Mr. Castle hozzátartozói? – lépett most közelebb hozzájuk egy fiatal, 30-as éveinek végén járó, fáradt, de nyílt tekintetű, zöld műtős öltönyt viselő orvos, akinek nyakában még mindig ott lógott a maszk, és izzadságtól nedves homlokára rátapadt a műtős sapka, melyet kötelezően viselnie kellett a műtőben. Arcán, és egész testtartásán látszott, hogy kimerült, mégis barátságos mosollyal állt előttük.
-          A társai vagyunk – szólalt meg Kate remegő hangon, miközben az orvos arcáról igyekezett leolvasni, hogy vajon jó, vagy rossz hírt készül-e megosztani velük. – a családja, a lánya, és az édesanyja külföldön tartózkodnak, nem tudtuk értesíteni őket - magyarázta a közvetlen hozzátartozók hiányát a nő, miközben magában azért imádkozott, ne kelljen felhívnia Martha-t azzal, hogy képtelen volt megvédeni a fiát.
-          Nos, általában csak a közvetlen családtagoknak adunk információt a beteg állapotáról, de tekintettel arra, hogy ők nincsenek itt, maguk pedig, rendőrök, talán kivételt tehetek – vette le beszéd közben egy mozdulattal a műtős sapkát az orvos, mire elővillantak sűrű, szinte fekete tincsei, ő pedig, nagyot sóhajtva túrt közéjük. – a barátjuknak szerencséje volt, mondhatni, igazi csodában volt része. A golyó semmilyen létfontosságú szervet nem ért, de a vállizmába fúródott, és megrekedt, ezért volt szükség az operációra. Kell néhány hét, mire teljesen felépül, de nem lesz semmi baj. Nem történt maradandó károsodás. – magyarázta nyugodt hangon, mire Kate érezte, hogy szívéről mázsás kőként gördül le a teher, melyet idáig cipelt, átadva helyét egy másiknak, amivel kénytelen lesz megbirkózni – most még kába az altatás miatt, szóval, hagyják pihenni, de holnap már bemehetnek hozzá. – fűzte még hozzá a doktor, amire egyetértő bólintás volt a válasz, ő pedig, miután kezet fogott mindannyiukkal, lassú, fáradt léptekkel a nővérpult felé sétált.
-          Hiába, csalánba nem üt a ménkű! – lélegzett fel hallható megkönnyebbüléssel Javi, miközben hátba veregette társát, aki ugyanolyan boldogan mosolygott. Észre sem vették, hogy Beckett még mindig szomorkás arccal álldogál. Miután megegyeztek, hogy másnap visszajönnek, magára hagyták a nyomozót, aki nagy levegőt vett, és a nővérpulthoz lépett.
-          Kate Beckett nyomozó vagyok, és érdeklődni szeretnék, hogy melyik szobába került Mr. Castle. Lőtt seb, nemrég operálták – villantotta fel jelvényét, melyről tudta, hogy minden ajtót megnyit a számára.
-          A 427-esben van, de tudomásom szerint, még nincs kihallgatható állapotban - akadékoskodott az 50 év körüli, kissé molett nővér, de amikor ránézett a könnytől csillogó zöldes-barna szemekre, együtt érzőn sóhajtott – nem kihallgatni akarja, igaz? Menjen csak, de hagyja pihenni. Én leszek az éjszakás, nem lesz belőle baj – fűzte hozzá, mire Kate hálásan elmosolyodott, és a szoba felé indult.

1 megjegyzés: