2015. február 4., szerda

A félelem árnyékában 3. rész



3. rész
Két héttel később…

Kate nagyot sóhajtva csapta be a Dodge ajtaját, miközben összébb húzva magán a kabátot, megszorítva derekán a fekete övet, felnézett az előtte hatalmasodó, kovácsoltvas kapura. Az impozáns kapubejáró művészi precizitással lett megmunkálva, sima, fekete lakkozása szinte hívogatta az embert, hogy simítson rajta végig, miközben az egyesével összehegesztett vasdarabok, mint egy lándzsa meredeztek az égnek, hogy a tetején, a boltív alatt, hegyes, félelmetes alakban ágaskodjanak. A kétszárnyú kaput vörös téglából álló, masszív kerítés vette körül, elrejtve az utca forgataga elől a New york-i egyetem mérnöki karának kollégiumát, és a körülötte elterülő, hatalmas parkot, a tetején pedig, karakteres betűkkel hirdették, hogy hova is érkezett a látogató. A nyomozó elszakította tekintetét a mester munkáról, és határozott léptekkel igyekezett az épület felé. A kikövezett járda mellett, gondosan nyírt zöld gyep, és hatalmas tölgyfák álltak, melyek jótékony árnyékukkal csábították az egyetemistákat egy piknikre, vagy a szabad levegőn való tanulásra, esetlegesen egy kis csevelyre. A látszólag véletlenül, egymástól mégis azonos távolságra lévő padokon most is üldögéltek hallgatók, de ezúttal nem vidáman beszélgettek, vagy viccelődtek egymással, hanem egyesek komoran, mások szomorúan, megint mások kíváncsian figyelték a kollégium épületének, kétszárnyú, barnára lakkozott bejáratánál álldogáló járőröket. Ahogy Kate elhaladt mellettük, akaratlanul is hallotta, ahogy egyesek arról tanakodtak, vajon miért érkeztek ki a rendőrök, míg egy magas, rövidre nyírt hajú fiú, gyanakodva jegyezte meg, hogy nem csak járőrök, de nyomozók is érkeztek, tehát a baj, nagyobb lehet, mint gondolják. Kate nem törődött az ifjak találgatásával, lépteit magabiztosan szaporázta meg, miközben tekintetével már társát kereste, aki éppen abban a pillanatban lépett ki az ajtón, és váltott néhány szót az egyik egyenruhással. Amint észrevette a közeledő nyomozónőt, bólintott a férfinak, és elé sietett.
-          Szia Javi, mi a helyzet? – tért azonnal a lényegre Beckett, miközben értetlenül nézte, hogy társa válasz helyett, a háta mögé kukucskál, arckifejezése pedig, arról árulkodik, hogy keres valakit. – Mi az? – állt elé szándékosan Kate, miközben ő is háta mögé pillantott.
-          Semmi, csak azt nézem, nem surrant-e be valahol Castle – rántott egyet a vállán nem törődöm módon Javi, és észre sem vette az árnyékot, mely átsuhant a nő arcán. Két hét telt el azóta, hogy a kórházban megszakított mindenféle kapcsolatot az íróval, de az idő, melyben bízott, hogy majd segít elviselni a hiányát, egyáltalán nem volt kegyes hozzá, sőt, mintha még kínozni is akarta volna. Minél több idő telt el, annál jobban hiányzott neki a férfi, mosolya, szeme ragyogása, mély baritonja, ahogy a fülébe súgja, hogy szereti. Folyton azon kapta magát, hogy rá gondol, arra, mit csinálhat éppen, hogyan viseli a történteket. Az első néhány napban várta, szinte még reménykedett is, hogy az író keresni fogja, de amikor teltek a napok, és nem történt semmi, rá kellett jönnie, hogy Castle elfogadta a helyzetet. Nem tudta, örülnie kellene-e ennek, de azt tudta, hogy még sosem fájt ennyire semmi. Gondolataiból Javi hangja rántotta ki, aki folytatta – amikor közölted, hogy nem nyomoz velünk tovább, meg mertem volna esküdni rá, hogy valahogy bepróbálkozik. Tudod, milyen? Kidobod az ajtón, visszamászik az ablakon – nevetett fel Espo, miközben tekintetén jól látszott, valóban nem érti, ezúttal miért nem akadékoskodott az író.
-          Úgy tűnik, most megértette, hogy csak őt akarjuk védeni – felelte halkan Kate, igyekezve, hogy arcán ne látszódjanak az érzelmek. Mivel alig egy hónapot töltöttek együtt a férfival, senki nem tudta még, hogy ők ketten egy párt alkotnak, és így utólag belegondolva, jobb is volt ez így. Még belegondolnia is rémes volt, hogy akkor nemcsak a hiányát kellene elviselnie, de a sajnálkozó tekinteteket, és együtt érző megjegyzéseket is. Bár tudta, hogy valóban együtt éreznének vele, sokkal jobban szerette, ha fájdalmát elrejtheti mások elől.
-          Vagy az a golyó térítette jobb belátásra, amit Larry Thompson eresztett belé – vélte Espo, mire Kate lassan bólintott. Tudta, hogy ez nem igaz, hiszen Castle harcolt azért, hogy ne hagyja el, ne zárja ki az életéből, mégis úgy érezte, a legjobb lesz, ha a fiúk ennek tudják be a hiányát. Már csak azért is, mert az igazság felfedése nélkül, ő sem tudta volna megmagyarázni.
-          Lehet – hagyta annyiban, majd nagy levegőt vett, és a bejárati ajtó felé indult – Itt mi a helyzet? – lépett beljebb, miközben Javi, megértve, hogy a munkára terelődött a nő figyelme, követte őt. Egy hatalmas aulába léptek, melyből, egy fából készült, cseresznye színűre lakkozott, sötét mintás szőnyeggel borított, kacskaringós lépcső vitt fel az emeletre, a földszinten pedig, szimmetrikus alakzatban, barna ajtók nyíltak, melyek mindegyike mellett, a falon, kis réztábla igazította útba az idegeneket. Helyet kapott itt a gazdasági vezető, a Hallgatói Önkormányzat Elnöke, az iskolatitkár, és az igazgató irodája is.
-          Az áldozat Arthur Gelling, 57 éves, ő volt a kollégium vezetője – tájékoztatta felettesét nagyvonalakban Espo, miközben jobbra mutatott a kezével, a férfi irodája felé intve. Az iroda tárva-nyitva állt, sárga szalaggal elválasztva a belépőktől, miközben bent már teljes erőbedobással dolgoztak a nyomszakértők. Ujjlenyomatokat kerestek, fényképeket készítettek a halottról, aki fölött Perlmutter guggolt, és éppen a hátán lévő lőtt sebet tanulmányozta. Amint a két nyomozó belépett, felpillantott, és őszinte mosollyal az arcán üdvözölte őket.
-          Beckett nyomozó! Jó újra látni! – emelkedett most álló helyzetbe a holtest mellől, aki hason feküdt, jobb keze a feje, míg bal keze a teste mellett volt kinyújtva. Arcának jobb fele látható volt, míg hátán egy lőtt seb rajzolódott ki, mely lyukat ütött a láthatóan drága öltönyzakón, körülötte pedig, minden csupa vér volt, beborítva a puha, kézzel szőtt, perzsaszőnyeget, mely az íróasztala előtt kapott helyet. – hallottam hírét, hogy az áldetektív nem jön többet. Tudja, nagyon sajnáltam… - húzta el a száját Perlmutter, mire Kate gyanakodva pillantott rá. – Azt, hogy nem tudtam kárörvendeni! – fűzte hozzá jót mulatva szellemességén a doktor, mire a nyomozónő égnek emelte a szemét.
-          Halál oka, ideje? – terelte a férfit a munkája felé Beckett, mire az, megköszörülte a torkát.
-          Lőtt seb a háton, mely a tüdőt érte. Lassan halt meg, gyakorlatilag megfulladt - mutatott most tollával a halott szájára, melynek szélénél jól látható volt, a most már megalvadt, sötét színű vér, melyet az, felköhöghetett – a máj hőmérséklete alapján, tegnap este 16 és 20 óra közé tenném a halál idejét, de pontosabbat a boncolás után tudok mondani.
-          A fegyver? – jött a következő rutinkérdés a nyomozótól, mire Perlmutter megrántotta a vállát.
-          Töltényhüvelyt nem találtunk, a golyó valószínűleg még a testben van. Ott őrzi nekünk a jó Arthur – tört felszínre ismét szarkasztikus humora, majd a nyomozóra nézett – annyit viszont mondhatok, hogy közelről lőtték le. Nézze a lőpormaradványokat a seb körül – mutatott ismét fémszínű tollával a bemeneti nyílásra, ahol jól látható voltak a fekete pormaradványok – kb. egy, maximum két méterre saccolnám a távolságot.
-          Tehát, ismerte a támadóját, aki meglehetősen rossz célzó lehet – gondolkodott hangosan Beckett – előre eltervezte a gyilkosságot, hiszen akkor jött ide, amikor tudta, hogy egyedül lesz az áldozat. Tehát meg akarta ölni, ha pedig, így van, a fejére célzott volna, vagy a szívére. Ahogy nézem, véletlenül sikerült neki így eltalálnia.
-          Maga okos, nyomozó! – mosolyodott el elismerően az orvos-szakértő, majd azonnal hozzá is tette – ha eddig nem tudtam volna, bizonyította azzal, hogy elküldte azt a Holmes imitátort a rendőrségtől.
-          Várom a részleteket! – hagyta ott a férfit Kate, miközben agyában csak az, kattogott, tényleg olyan okos-e, mint amilyennek sokan gondolják. Igen, talán van logikai érzéke a gyilkosságok felderítéséhez, ahogy ahhoz is van érzéke, hogy átlásson egy-egy elkövető hamis álarcán, de ami a magánéletét illeti, és a szerelmet, tehetetlen. Most sem tudta eldönteni, helyesen cselekedett-e, amikor kizárta az írót a nyomozásokból. Szíve azt súgta, keresse fel, menjen el hozzá, beszéljen vele, míg esze folyton rendre intette, és azt sugallta, jól döntött, amikor a férfi védelmében feladta kettejük boldogságát. Miközben ezen gondolkodott, lassan körbejárt a helyiségben, mely meglehetősen gazdagon volt berendezve, melyen azonban nem csodálkozhatott, hiszen mindenki tudta, aki New York-ban élt, hogy az egyetem leggazdagabb kara a mérnöki kar, már csak a tandíj összege miatt is. A hatalmas, tölgyfából készült íróasztalon patinás rend uralkodott, rajta egy töltőtoll, és egy fénykép kapott helyet, és hozzá az elmaradhatatlan, szintén barna, bőrfotel. Az ablakból, mely előtt az asztal állt, egyenesen a gondnok által rendezett parkra nyílt kilátás. A szoba jobb oldali fala előtt, plafonig érő könyvespolc állt, rajta elsősorban szakmai, pedagógiai könyvek, és folyóiratok, de megtalálhatóak voltak az áldozat által kedvelt szépirodalmi művek is, míg a baloldali falon bekeretezett oklevelek, elismerések díszelegtek, kivétel nélkül mind a kollégium, vagy a vezető elért eredményeit hirdették. Éppen akkor, amikor Kate közelebbről szemügyre vette volna ezeket az okleveleket, ismerős illatot érzett a háta mögött.

1 megjegyzés: