6. rész
Castle tátott
szájjal, döbbenten meredt a kezében tartott fotóra. Ha nem lett volna annyira
morbid a helyzet, talán még fel is nevetett volna, miközben sajnálkozó
tekintettel nézett a vele szemben ülő nőre, aki nyilván annyira izgult, és
össze volt zavarodva, hogy rossz fényképet vett elő a táskájából. Miközben azon
gondolkodott, hogyan is tegye szóvá, hogy ne legyen túl durva, az asszony törte
meg a csendet.
-
Valami baj van, Mr. Castle? Mégsem vállalja? – kérdezte
halkan, félelemtől reszkető hangon, mint, akit már számtalanszor utasítottak
vissza, mire Castle megköszörülte a torkát.
-
Azt hiszem, történt egy kis félreértés – vakarta meg
feje búbját kínosan feszengve az író – ez… egy urna – nyögte ki nehezen,
miközben a nő arcát figyelte, vajon nem tép-e fel fájó sebeket. Biztos volt
benne, hogy a képen látható urnában egy nagyon közeli, és szeretett
hozzátartozója hamvai lehetnek, ha folyton a táskájában hordozza a fotót.
Castle elnéző mosollyal az arcán nyújtotta a képet vissza gazdájának, mely egy hófehér
abrosszal letakart asztalon álló, szintén fehér, aranyszínű rózsákkal díszített
urnát ábrázolt.
-
Nincs itt semmiféle félreértés – rázta meg a fejét a nő
értetlenül, és nem nyúlt a képért – ő ott a férjem! – jelentette ki
határozottan, mire Castle hangosan felkacagott, ahogy elértek tudatába az
elhangzottak, de azonnal el is komolyodott, amikor rájött, hogy a nő nem
viccel.
-
Úgy érti… az urnában… a férje hamvai vannak? – hebegte
Castle lesújtottan, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy a csalódottság,
mely átjárta a tudatra, hogy nemcsak korrupció, de még egy egyszerű eltűnés
ügye sem lebeg a közelében, ne jelenjen meg arcán – annak a férjének a hamvai,
akit meg kellene találnom? – tette fel a kérdést, és már előre rettegett a
választól, mely nem is váratott magára sokáig.
-
Pontosan! – bólintott elszántan Lucy – Két héttel
ezelőtt halt meg, öngyilkos lett, felakasztotta magát – szipogta újabb
könnyekkel küzdve az özvegy, majd folytatta – tudja, sosem álltunk jól
anyagilag, de mindig boldogultunk, és Donaldot nem is zavarta addig, amíg fel
nem merült a fiúnk továbbtanulása. Nem tudtuk finanszírozni, bár megpróbáltunk
mindent. Végül a bánat, hogy nem tud lehetőséget biztosítani a gyerekének egy
jobb életre, erősebb volt nála, és győzött. A halált választotta a szégyen helyett
– halkult el Lucy hangja, mire Castle nagyot nyelve állt fel a fotelből, és
sétált asztala elé, végig simítva a nő vállán.
-
Sajnálom – fejezte ki együtt érzését halkan, mire a nő
megtörölte szemét, és folytatta.
-
A halála után elhamvasztattam, és a hálószobában, egy
urnában őriztem. Így olyan volt, mintha még mindig velem lenne, egészen három
nappal ezelőttig – borult sötét, fájdalmas árnyék az arcára, miközben tovább
beszélt – akkor betörtek hozzánk, és elvitték! Elrabolták! – zokogott fel Lucy,
mire tanácstalanul nézett először a képre, aztán a síró özvegyre, akinek
mindennél többet jelentett a férje.
-
Más is eltűnt a házból? – kérdezte, miközben elhúzott
szájjal állapította meg, képtelen arra, hogy cserbenhagyja a nőt, és ne
nyomozzon az urna után. Talán nem ez lesz élete ügye, amivel beírhatja magát a
magándetektívek kriminológiájának kézi könyvébe, mégsem tudta megtenni, hogy
elküldje.
-
Semmi. Kizárólag a férjem. – jött a gyors válasz, mire
Castle töprengve túrt bele a hajába, melytől sűrű tincsei közül néhány
rakoncátlanabb a homlokába hullott – Elvállalja az ügyet, Mr. Castle? A
rendőrök foglalkozni sem akarnak egy eltűnt urnával…
-
Igen, vállalom! – jelentette ki magabiztosan, mire a nő
ajka hálás mosolyra húzódott, szemében pedig, ismét könnyek csillogtak, de
ezúttal az örömtől, és megkönnyebbüléstől. – Lássuk csak, hol is kezdjük! –
lökte el magát az asztal szélétől a férfi, ahol eddig támaszkodott, és sietve
ült le megint a fotelbe, elővéve egy jegyzettömböt, és egy, Alexistől kapott
tollat – Általában nem ezt szoktuk kérdezni… - gondolkodott hangosan, ahogy a
Kate-től, az évek folyamán ellesett módon látott volna hozzá a nyomozáshoz –
Sokan szerették a volt férjét?
-
Ezt hogy érti? Persze, hogy sokan szerették! Nagyon jó
ember volt! – értetlenkedett a sután megfogalmazott kérdésen az özvegy, mire
Castle bólogatva leírta a hallottakat.
-
Tudja, többnyire gyilkosságokban segédkeztem a
nyomozóknak, és ott fontos, hogy ki gyűlölhette az áldozatot annyira, hogy
megölje. Jelen esetben viszont – magyarázta teljes nyugalommal, bízva abban,
hogy semmi nem látszik abból a bizonytalanságból, amit érzett – azokat kell
megtalálnom, akik annyira szerették, hogy magukkal vitték a… hamvait – bökte ki
végül, mire Lucy is bólintott.
-
Így már értem – hagyta jóvá a kérdést, majd folytatta –
nagyon sokan szerették, de azok főleg, közös barátok. Mindannyian tudják,
milyen sokat jelentett nekem Donald, sosem tettek volna ilyet sem vele, sem
velem. – egészítette ki korábbi válaszát a nő, mire Castle ezt is szépen
leírta, ahogy azt Kevintől látta.
-
Mi volt a férje foglalkozása? – jött a következő kérdés
az írótól, mire Lucy, szégyenlősen hajtotta le a fejét.
-
Gondnokként dolgozott a New York-i Egyetem Mérnöki
karának kollégiumában - felelte, és arcán látszott, tisztában van vele, hogy
sokak szemében ez a munka megalázó. Arcvonásairól azonban azonnal eltűnt a
szégyenérzet, amikor észrevette, hogy Castle szemében nyoma sincs a
fitymálásnak.
-
Ki tudhatta, hogy a hamvak otthon vannak, a
hálószobában? – kérdezte Castle, miközben pontosan feljegyezte az egyetem
nevét. Lucy megvonta a vállát, majd nagyot sóhajtott.
-
Gyakorlatilag mindenki, aki részt vett a gyászmisén. A
tiszteletes úr elmondta a beszédében, hogy Donald továbbra is otthon fog
pihenni, a családja környezetében. – magyarázta a nő, Castle pedig, megszívta a
fogát. Ha Donald tényleg olyan jó ember volt, akkor bőven lesznek majd, akiknek
utána kell néznie.
-
Kaphatnék egy listát azokról, akik utolsó útjára
kísérték Donaldot? – kérte nyugodt hangon, és megdöbbent, amikor az özvegy, egy
több oldalból álló listát vett elő a táskájából.
-
Tudja, én is gondoltam rájuk, de mégsem mehettem oda
hozzájuk azzal, hogy adják vissza Donaldot – adott magyarázatot a listára Lucy,
miközben átnyújtotta azt. Castle hitetlenkedve lapozta át a háromoldalnyi
anyagot, miközben jelen pillanatban mindent megadott volna érte, ha az ő keze
alatt is dolgozott volna egy Javi-hoz, vagy még inkább Kevinhez hasonló társ,
aki elvégezte volna a kulimunkát, melyet még nézni is utált, amikor Kate
csinálta.
-
Önnek nem is kell ezt megtennie – kacsintott a nőre –
majd én rájuk kérdezek. Megvannak hozzá a finom módszereim – vigyorgott
magabiztosan, öntelten, mire Lucy hálásan mosolygott vissza rá.
-
Gondolja, hogy megtalálja? Hogy megvan még az én
Donaldom valahol? – kérdezte elcsukló hangon, mire Castle lazán fújtatott.
-
Pfh! Még szép! Mégis, mit kezdtek volna vele? – bukott
ki belőle a kérdés, de azonnal elszégyellte magát, amikor észrevette a nő arcán
átsuhanó rosszallást – akarom mondani, egész biztosan. Aki ellopta, annak sokat
jelentett, akárcsak Önnek. Nyilván vigyáz rá, és én meg fogom találni! –
igyekezett jóvá tenni korábbi baklövését, miközben elkönyvelte magában, hogy
ami a finom módszereket illeti, van mit csiszolnia rajtuk. Lucy bizakodó,
reménykedő tekintettel állt fel a székből, miközben egy papírra gyorsan felírta
a telefonszámát, és a címét.
-
Tessék – nyújtotta át a fecnit, majd folytatta – ha
bármi kérdése lenne még hozzám, vagy esetleg talál valamit, itt tud elérni.
Kérem, tegyen meg mindent, hogy Donald ismét otthon lehessen! – fogta ismét
könyörgőre a dolgot, mire Castle bólintott, a nő pedig, távozott. Az író nagyot
sóhajtva forgatta át ismét ujjai között a lapokat, majd fintorogva a telefon
után nyúlt, és fürge ujjakkal tárcsázta az első számot, mely a lap tetején
helyet foglalt.
Kate ajkának
belső felét rágcsálva, elmélyülten figyelte a fehér táblát az őrsön, melyen
helyet kapott az áldozat fényképe, és a Hallgatói Önkormányzat Elnökének képe
is. A fotók alatt elhelyezett idővonalon pontosan bejelölte a halál
viszonylagos idejét, és azt, mikor látogatta meg Darell az áldozatot, illetve
mikorra lett volna időpontja az igazgatóhoz. Mindkettőből kiderült, hogy a
találkozó, a gyilkosság, és a látogatás között csak alig egy hét telt el.
Darellnek bőven volt ideje megtervezni a gyilkosságot, bár az indíték felől
Kate-nek fogalma sem volt. Vajon elég lehetett annyi, hogy az áldozat irreális
módon változtatott a kollégium házirendjén? Ezért megölni valakit? –
gondolkodott magában, de rá kellett jönnie, hogy pályafutása során találkozott
már ennél sokkal értelmetlenebb indítékokkal is. Ahogy a képek előtt sétált,
tekintete akaratlanul is, a még mindig asztala mellett álló székre tévedt.
Magában elmosolyodott a gondolatra, milyen földtől elrugaszkodott elmélettel
hozakodna most elő az író, ha itt lenne, aztán a hiánya olyan erővel szúrt a
szívébe, hogy inkább fejét megrázva terelte vissza elméjét a gyilkosságra.
Miután az elmúlt két hétben már sokadjára határozta el, hogy megszabadul a
széktől, mely, mint egy démoni erő vonzotta oda a pillantását, és éreztette
vele a férfi hiányát, nagy levegőt vett, és megfordult, hogy a Kevin által
leadott vallomást olvassa el ismét, melyet a titkárnő tett. Ebben a pillanatban
látta meg társát érkezni, aki vidáman intett neki.
- Darell Marion
a kihallgatóban vár – ült le kényelmesen elhelyezkedve Castle székében Javi, de
amint pillantása találkozott a nő összehúzott szemével, nagyot sóhajtott, és
felállt. – Tudod, ha ennyire hiányzik, talán jobb megoldás lenne visszahívni,
mint minket terrorizálni - javasolta látszólag nyugodt hangon, noha, lelke
legmélyén, nem önző érdekek, sokkal inkább a nő iránti aggodalom vezérelte.
Annak ellenére, hogy Kate mindent megtett azért, hogy senki ne lássa rajta a
fájdalmat, melyet az író hiánya okozott neki, Javi jól látta, min megy
keresztül felettese, és bármennyire is irritálta olykor az író humora, gyerekes
viselkedése, el kellett ismernie, hogy Kate sokkal vidámabb, és
kiegyensúlyozottabb volt a jelenlétében.
Én köszönöm, hogy olvasod :) Mindig jó érzés, hogy ennyire várod. :)
VálaszTörlés