Az újdonság varázsa 29. rész

29. rész

Kate hangtalanul lépett be a pihenőbe, de az író, akit egy széken ülve talált, elgondolkodva, ezúttal nem lepődött meg, mint, amikor Gates jelent meg nesztelenül mellettük, csak felpillantott, ezzel is jelezve, hogy számított rá, sőt várta, hogy megjelenjen. A tekintetváltás csak egy tized másodpercig tartott, aztán Castle ismét minden figyelmét a gőzölgő kávénak szentelte, melyben ráérős lassúsággal keverte el a cukrot és a tejszínt. Kate lassan közelebb sétált, majd leült a vele szemben lévő székre, és várt. Várta, hogy az író megszólaljon, hogy feltegye első kérdését, hogy szemrehányást tegyen, vagy bármit, amivel megindulna a beszélgetés, és eltűnne az a kínos, minden porcikáját feszítő csend, mely csak nagyon ritkán volt jellemző kettejük kapcsolatára, de olyankor mindig az író kezdeményezte annak feloldását. Éppen úgy várt, mint egy kihallgatáson, amikor a gyanúsítottól várja, hogy megtörjön, és beszélni kezdjen, így jelezve, hogy ő vezeti a beszélgetés fonalát. Mivel azonban Castle, aki láthatólag elhatározta, hogy ezúttal a hallgató szerepét veszi magára, továbbra is csendben maradt, Kate szólalt meg elsőként, feladva az irányítást, noha könnyebb lett volna úgy, ha tudja, mivel áll szemben, mire gondolhat a férfi.

-          Dühös vagy rám? – kérdezte halkan, keresve az író pillantását, mire az, megrántotta a vállát.

-          Nem. Nem vagyok dühös – felelte vissza ő is halkan, majd hozzáfűzte – volna rá okom? – kérdezte kihívó hangsúllyal a hangjában, és ezúttal Kate volt az, aki nem törődöm választ adott.

-          Néhány ember akkor is dühös, ha nincs rá oka – jegyezte meg általánosítva, mire Castle felkapta a fejét, és most először, mióta belépett a pihenőbe, mélyen a szemébe nézett. Kék tekintetében megbántottság, és sértettség csillogott.

-          Ok nélkül? Szerinted, én ok nélkül lennék dühös? – kérdezett vissza döbbenten, majd a választ meg sem várva, folytatta – igazad van! Miért is lennék dühös, amikor a nő, akit szeretek, egy másik férfival üldögél egy étteremben, és miközben tapogatják, éppen arra próbálják rávenni, hogy folytasson egy titkos viszonyt a hátam mögött! – lovallta bele egyre jobban magát csalódottságába – tudod, mit? Dühös vagyok! Nagyon, nagyon dühös! – pattant fel a székből, és a mosogatóba öntötte a kávét, miközben Kate, szája szegletében elnéző mosollyal lépett a háta mögé, és átkarolva derekát, csókolta meg a férfi nyakát, kissé felemelkedve.

-          Először is, csak egy étkezde volt, másodszor, nem tapogatott, csak a kezemet fogta meg, amit abban a pillanatban el is húztam, talán egy másodpercig tartott – magyarázta halkan, miközben ujjai lágyan cirógatták a férfi tarkóján a hajszálakat – és harmadszor, a titkos viszony…

-          Ettől függetlenül, nagyon úgy tűnt, hogy tetszik a dolog – morogta Castle, majd halkabban hozzáfűzte – megértem, hogy számodra fontos az a fogadás, és nyerni szeretnél, de…

-          Egy pillanat! – állt meg az ujjak finom becéző mozgása hirtelen, miközben Kate két lépést hátrébb lépett a férfitól, és addig nem folytatta, amíg az, szembe nem fordult vele. Amint ez megtörtént, Castle találkozhatott a baljóslóan csillogó zöldes-barna szemekkel, és szinte azonnal megbánta, amibe belekezdett, de már nem volt visszaút – ugye nem arra célzol, hogy a fogadás miatt lefeküdnék Josh-sal?! – kérte ki magának felháborodottan még a feltételezést is, mire az író határozottan megrázta a fejét.

-          Dehogy! Egyáltalán nem erre gondoltam! – visszakozott őszinte, nyílt tekintettel, amiből Kate jól láthatta, hogy valóban nem erre célzott, miközben a férfi folytatta – csak arra, hogy túlságosan sokat engedsz meg neki!

-          Jesszus, Castle! Már megint itt tartunk? – emelte égnek tekintetét Kate, miközben megtámaszkodott a pultnál, Castle azonban tovább folytatta.

-          Igen, megint itt! Tudod, velem mikor voltál hajlandó eljönni, ebédelni? – kérdezte megbántottan, majd azonnal meg is válaszolta a kérdést – két év után! Két évnek kellett eltelnie, mire elfogadtad a meghívásomat! Ezzel a kölyökkel meg két nap múlva együtt ebédelsz, és még a kezedet is megfoghatja! – durcáskodott tovább, mire Kate ismét elmosolyodott. Nem tehetett róla, de roppant aranyosnak találta a férfi féltékenységét, és egy kicsit még hízelgett is neki a gondolat, hogy ennyire fél attól, hogy elveszítheti. Szemét egy pillanatra sem vette le a szomorkásan sötétlő kék tekintetről, amikor zakójánál fogva, közelebb húzta magához, amíg már csak néhány milliméter választotta el ajkukat egymástól.

-          Kevesebb volt, mint két év, és vacsorázni mentünk – suttogta szerelmesen, így felidézve a pillanatot, amikor egy balul sikerült dupla randi végén, engedett a csábításnak, és elfogadta az író ajánlatát, majd mosolyogva hajolt a döbbenten szétnyíló ajkakra, és lágyan megcsókolta. Csókjuk puha volt, és simogató, lassan, semmit sem elsietve ízlelték egymás ajkait, nyelvük becéző tánca felkorbácsolta vágyaikat, melynek azonban nem hagyták, hogy uralma alá vonja testüket. Amikor megszakították a csókot, Castle nagyot sóhajtott.

-          Ez nem változtat a tényen, hogy elfogadtad a meghívást… - érintette homlokát a nőéhez, aki összeráncolt szemöldökkel távolodott el kissé, amennyire csak Castle, derekára fonódó, ölelő karjai engedték.

-          Kétszer is vissza akartam utasítani, emlékszel? – kérdezte szemrehányón, mire az író megvonta a vállát.

-          Nem kellett sokáig győzködni! – feleselt vissza, mire Kate megforgatta a szemét, majd úgy döntve, hogy legjobb védekezés a támadás, visszakérdezett.

-          Te miért noszogattál, hogy fogadjam el? Olyan voltál, mint egy házasságközvetítő! – vetette a szemére, és egyúttal feltette azt a kérdést is, ami az étkezdében foglalkoztatta.

-          Álca! Az álca miatt! Gondoltam, ha nem ellenkezem, és elmész Josh-sal, az rádöbbenti a fiúkat, hogy nincs közöttünk semmi! – felelte Castle ösztönösen, mire Kate zavartan húzta össze szemöldökét.

-          Úgy érted… gyanakodnak kettőnkre? De miért? – záporoztak a kérdések, mire Castle csak némán vonogatta a vállát. Abból azonban, hogy kerülte a nő pillantását, Kate gyaníthatta, hogy eltitkol valamit, ezért megkeresve a kék szemeket, mélyen belenézve azokba, húzta fel szemöldökét – Castle? Miért gyanakodnak a fiúk?

-          Nem tudom… lehet, hogy elejtettem valami megjegyzést… és abból talán, arra következtetnek, hogy… - dadogta megszeppenten, mire Kate arca a szeme előtt változott döbbentből rémültté.

-          Hogy érted ezt? Milyen megjegyzést? – feszegette tovább a témát a nyomozónő, mire Castle töredelmesen elmesélt neki mindent, ami előző este történt közte és a fiúk között, amikor a randevújáról faggatták. Kate vonásai, ahogy hallgatta az elhangzottakat, fokozatosan kisimultak, végül elmosolyodott – ne aggódj, kizárt, hogy ebből rájönnének bármire! Mindketten remek nyomozók, de ennyire még ők sem jók. Ez meglehetősen kevés információ… szóval… - lépett megint kissé közelebb a férfihoz, újfent átkarolva annak nyakát, akinek karjai ösztönösen fonódtak dereka köré, miközben puha csókot hintett a keskeny ajkakra – más vagyok, mint a többi? – idézte fel azokat a szavakat, amiket Castle használt a fiúknak, mire az, viszonozva az édes érintést, bólintott.

-          Senki sem fogható hozzád, Kate – suttogta szerelmesen, majd lágyan megcsókolta a nőt, mire az, halkan felnyögött, Castle pedig, a derekát simogatta kínzó lassúsággal.

-          Akkor legközelebb, ne taszigálj más férfiakkal ebédelni – mormolta bele a csókba, mire Castle meghökkenve pillantott fel rá.

-          Ezek szerint, ha azt mondom, ne menj, maradtál volna? – kérdezte reménykedve, de legnagyobb bánatára, Kate határozottan rázta meg a fejét.

-          Dehogy! Valószínűleg azért is elmentem volna – jelentette ki, majd látva a férfi csalódottságát, magyarázatképpen hozzáfűzte – éppen te mondtad, hogy a srácok gyanakodnak. Szerinted, nem lett volna feltűnő, ha a te kedvedért elutasítom?

-          Azért megpróbálhattad volna! – tartott ki álláspontja mellett az író, mire Kate kibontakozott a karjaiból, és kissé eltávolodva állt meg vele szemben.

-          Hiszen megpróbáltam! Kétszer is! – védte meg saját igazát, de a férfi csak a fejét rázta.

-          Egyszerűen nem megy ki a fejemből, ahogy a kezedet fogdossa! – rázkódott meg látványosan, majd hirtelen ötlettől vezérelve, hozzáfűzte – szabaduljunk meg tőle!

-          Tessék? – kérdezett vissza Kate, mert úgy érezte, nem jól értette, amit hallott, de rá kellett jönnie, tévedett, amikor a férfi folytatta.

-          Hagyd az egészet! Vigye más nyomozó, nem te vagy itt az egyetlen! Túllépett egy határt, amikor kikezdett veled, ezt nem vagy köteles eltűrni!

-          Castle, nem fogom kidobni – válaszolta Kate, mire az író hitetlenkedve nézett vissza rá.

-          Ha a fogadás miatt… - fogott bele óvatosan mondandójába Castle, de még csak végig sem tudta mondani, a nyomozónő azonnal közbe vágott.

-          Nem érdekel a fogadás! Egyszerűen nem fogok megfutamodni egy kihívás elől! Túllépett egy határt, de helyre raktam! Részemről az ügy lezárva! – jelentette ki Kate határozottan, de nem volt szerencséje, mert a férfi még korántsem zárta le a beszélgetést.

-          Helyre raktad? Ezek szerint, nem volt a helyén… hol volt egész pontosan? – lovagolt a szavakon az író, és Kate éppen válaszolni akart, hogy megmagyarázza, amikor a beszélgetés tárgya lépett be a pihenőbe, mindkettejükből más-más érzelmeket kiváltva.