27. rész
Kate döbbenten
meredt a még mindig biztatón rámosolygó Josh-ra, akinek nyílt, várakozó tekintetéből
szinte sütött a könyörgés, hogy fogadja el az ajánlatát, ő azonban, egy
szikrányit sem hajlott rá. Minden igyekezetével azon volt, hogy kerülje az író
pillantását, akire rá sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, forrhat a dühtől,
vagy legalábbis szíve szerint, hangosan utasítaná el helyette az ajánlatot. Azt
is tudta, mivel ismerte a férfit, mint a tenyerét, hogy ebben csak két dolog
akadályozza meg, és mindkettőnek az ő személye az oka. Egyrészt tiszteletben
tartja, hogy nem derülhet ki kettejük kapcsolata, másfelől pedig, azt is tudja,
hogy utálja, ha helyette próbálnak meg döntést hozni, vagy beleavatkoznak az
életébe, még akkor is, ha egy véleményen vannak. Szerette azt érezni, hogy a
döntéseket ő hozza, és azért dönt úgy, ahogy, mert ő akarja így, nem pedig
azért, más úgy látja jónak.
-
Nézze Josh, értékelem az ajánlatát, de… - fogott volna
bele, hogy finoman visszautasítsa, de Javi közbe vágott.
-
Ugyan Beckett! A tejfölös szájúnak igaza van! Amit el
lehet intézni ebben az ügyben, mi megcsináljuk. Átkutatjuk a lakást, és az
irodát is. Ha bármit rejteget a pacák, mi megtaláljuk, és értesítünk –
noszogatta főnökét meglepő nagylelkűséggel, majd Ryan felé fordult – neked is
jár egy kis szünet, nem igaz, tesó? – dobta társának a költői kérdést, melyről
azonnal lerítt, hogy nem vár rá választ, Ryan pedig, vad egyetértéssel bólogatott.
-
Ez akkor sem… - próbált meg ismét kitérni a meghívás
elől, de legnagyobb döbbenetére, ezúttal Castle ragadta el tőle a szót.
-
Javinak igaza van, Beckett! Ha jól emlékszem, ma még
nem is ettél rendesen! – buktak ki belőle a szavak, majd, mint aki hirtelen
ráeszmélt, mit is mondott, azonnal helyesbített – legalábbis, én nem láttam,
hogy munka közben a kávén kívül magadhoz vettél volna bármit. Fogadd el a
meghívást! – bólintott a nőnek mosolyogva, mire az, szemét összehúzva nézett
vissza rá. Javi és Ryan reakcióján nem lepődött meg, sőt számított rá, hogy a
fogadás miatt, minden eszközt bevetnek majd, csak nyerhessenek. Nyilván arra
számítanak, hogy Josh túl messzire megy, elér egy határt, miután ő kiteszi a
szűrét, és megnyerhetik a fogadást. Castle-ön azonban, őszintén meglepődött.
Sokkal inkább számított arra, hogy ő is ajánlatot tesz egy ínycsiklandozó
éttermi ebédre, vagy élcelődni, gúnyolódni kezd az ifjonccal, párhuzamot vonva
a gyors étkezdék és a kezdő fizetés között, de amit hallott meglepte. Fogalma
sem volt, miért akarta annyira a férfi, hogy elfogadja az ajánlatot, de töprengeni
nem volt ideje, mert Josh szólalt meg.
-
Azt hiszem, nyomozó, túlerőben vagyunk – mosolygott rá
behízelgőn, majd a karját nyújtotta – velem tart? – tette fel újra a kérdést,
mire Kate nagyot sóhajtott, és elszakítva pillantását az íróról, nehezen bólintott,
de nem karolt a férfiba.
-
Essünk túl rajta! – egyezett bele úgy, mint akinek a
fogát húzzák, majd kabátjáért nyúlva indult el a lift irányába. Nem láthatta,
hogy Castle összeszorított szájjal figyeli őket, amíg el nem tűntek a bezáruló
ajtók mögött. Az írónak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne ellenkezzen
hangosan, amikor meghallotta az ebédmeghívást, de amikor meglátta Javi
önelégült vigyorát, ahogy Kate-t annak elfogadására biztatja, átlátott a
szitán. Biztos volt benne, hogy a fogadás megnyerésére megy ki a dolog, ahogy
azt is tudta, hogy Kate bizonyítani akar, ő pedig, szerette annyira, hogy áldozatot
hozzon érte. Még akkor is, ha ehhez szinte erőszakot kellett tennie magán, és végig
kellett néznie, hogy egy másik férfival megy el ebédelni. Gondolataiból Javi
zökkentette ki, aki most meglepetten fordult felé.
-
Haver, nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen
lemondasz Beckett-ről – ingatta fejét értetlenül a nyomozó – persze, meg lehet
érteni, hiszen elég régóta koslatsz utána ahhoz, hogy eleged legyen…
-
Te meg miről beszélsz? – kérdezte szemöldök ráncolva,
mire Javi rántott egyet a vállán.
-
Arról, hogy asszisztálsz a gyereknek az udvarláshoz –
magyarázta a férfi, de Castle megrázta a fejét.
-
Semmi esélye, pontosan azért, mert gyerek! – feleselt vissza,
majd kérdőn nézett a fiúkra – komolyan azt hiszitek, hogy ha most én azt
mondtam volna Beckett-nek, hogy ne fogadja el az ebédmeghívást, akkor
visszautasította volna? – kérdezte hitetlenkedve, hiszen nyílt titok volt az
őrsön, hogy Beckett utálta, ha megmondták neki, mit tegyen.
-
Csodálkozom, hogy író létedre, ilyen szegényes a
fantáziád, Castle! – csóválta fejét sajnálkozva Javi, miközben Ryan-re nézett,
akinek szinte világító kék szemeiben megjátszott szánakozás csillogott, majd
folytatta – tehettél volna egy jobb ajánlatot…
-
Beckett nem az a nő, akit csak úgy meg lehet
vesztegetni – révedt el a tekintete egy pillanatra, mire Javi elnézőn húzta
mosolyra a száját.
-
Ez már gyógyíthatatlan! – csipkedte meg az írót, ahogy
felfedezte annak szemében az őszinte szerelmet, majd a lift felé indult –
menjük tesó, mert Beckett-nek torkán akadna a falat, ha tudná, hogy még mindig
itt vesztegetjük az időt. – csapott búcsúzóul Castle hátára, aki egyedül
maradva gondolataival, vonult a pihenőbe, hogy egy csésze kávét készítsen
magának. Miközben arra várt, hogy a fekete lefőjön, agyában vadul kergették
egymást a gondolatok, és akaratlanul és közéjük férkőzött, amit Javi mondott.
Vajon, mi lett volna, ha nem buzdítja ő is a nőt az ebédre? Az ő kedvéért lemondta
volna? Amikor úgy döntött, nem ellenkezik, két dolog lebegett a szeme előtt. Egyrészt
az, hogy Kate nyerni akar, és gyengeségnek tűnhetett volna a fiúk előtt, ha
elutasítja a meghívást, másfelől pedig az, hogy ha tiltakozni kezd, és Kate a
kedvéért fúj visszavonulót, azzal elárulták volna magukat. De vajon, a kedvéért
meghátrált volna a nő? Tette fel magának a kérdéseket az író, miközben
megállapította, hogy a terve, melyre kezdetben jó álcaként gondolt, lassan kezd
ellene fordulni.
Kate unottan
tűzött villára egy sült burgonyát, miközben titokban az órájára pillantott.
Alig 20 perce jöttek el az őrsről, és ő máris visszakívánkozott. Nem az ügy
volt, ami ennyire vonzotta, sokkal inkább az íróval szeretett volna beszélni.
Tudni akarta, mitől változott meg hirtelen, miért buzdította ő is az ebédre.
Bármennyire is próbált Josh jó társaság lenni, vicces történetekkel
szórakoztatni, ő nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Castle csak a
fogadás miatt várja el tőle, hogy most itt üljön, és az újonccal beszélgessen.
Nem értette, miért lepi ez meg ennyire, hiszen mindig is tudta, hogy az író
élt, halt a játékokért, főként, ha versenyezni lehetett, és tétje volt.
Márpedig, most óriási tétje volt, hiszen Gates-től ellopni a szemüveget, majd
szerelmes vers kíséretében visszaadni, igazi kihívás volt, és szinte öngyilkos
próbálkozás is egyben, annál is inkább, mivel a kapitány sosem volt fogékony az
effajta humorra.
-
Talán nem ízlik az étel? – szakította ki gondolataiból
Josh meleg, bársonyos hangja, mire ő, riadtan kapta azon magát, hogy szinte
semmire nem emlékszik abból, amiről a férfi az elmúlt öt percben beszélt.
-
Dehogy! Nagyon finom – mosolygott rá Kate bizonytalanul
– és a hely is szép - futtatta körbe pillantását a gyors étkezdén, melyben
kockás terítővel letakart asztalok, rajtuk üveg gyertyatartóban égő gyertyák
varázsoltak meghitt hangulatot a romantikára vágyóknak. A bejárattal szemközti
bárpultban néhányan kávét szürcsölgettek, mások a sarok boxokban olvasták az
aznapi híreket, miközben az utcára néző hatalmas ablakok előtt a szintén
ebédidejüket töltő new york-i tömeg hömpölygött.
-
Sajnálom, hogy csak ide hoztam, maga ennél sokkal
jobbat érdemelne – fúrta pillantását a nő tekintetébe Josh, majd folytatta – a
rövid ebédszünet miatt választottam ezt a helyet. Itt a leggyorsabb a
kiszolgálás, és az őrs épülete is közel van – magyarázta nyugodtan, miközben
félretolta tányérját, melyen ott hagyta a sült krumpli és a steak felét – de…
ha igent mond egy vacsorameghívásra, megígérem, hogy egy elegáns étterembe
megyünk! – kacsintott a nőre egy csábos mosoly keretében, mire Kate összehúzott
szemmel tolta el a tányért, követve asztalpartnere példáját, és hátradőlt a
széken.
-
Mondja, Josh, milyen játék ez? – kérdezte nyíltan a
szemébe nézve a férfinak, aki meglepetten viszonozta a pillantást, ő pedig,
folytatta – azt hiszi, udvarlással eléri, hogy magasabb pontszámokat adjak? Ha
igen, felvilágosítom, hogy nálam a szakmai hozzáértés a fontos, amiből magánál
elég keveset láttam eddig!
-
Sértő, amivel vádol, nyomozó! – komolyodott el Josh,
majd egy pillanatra elhallgatott, így kivárva, amíg az odaérkező pincérlány
elszedte előlük a maradékokkal teli tányérokat – én csodálom magát, és tanulni
szeretnék magától! Az udvarlás… nem tehetek róla, hogy nőként is érdekel! –
sóhajtott mélyet, folytatva megkezdett mondatát, miután a pincérlány elment – Maga
gyönyörű, okos, érzéki! Akarom magát! Ezt nem róhatja fel nekem! – vált egyre
szenvedélyesebbé a férfi hangja, mire Kate kissé előrehajolva válaszolt.
-
De igen, Mr. Gibrioni, felróhatom! A felettese vagyok,
és sem a rendőrség erkölcsi szabályzata, sem az enyém nem teszi lehetővé, hogy
bármi kialakuljon kettőnk között. Komoly párkapcsolatban élek, és szeretem az
illetőt, amit eszem ágában sincs kockáztatni egy maga által szerelemmel
összetévesztett rajongás miatt! – zárta volna rövidre a kérdést Beckett, mire
Josh cinkosan elmosolyodott.
-
Ugyan már, nyomozó… Kate… - nyúlt át az asztal fölött,
és kezét szorosan a nő keze köré zárta – mégis honnan tudná meg az az illető,
hogy mi ketten… - kezdett volna bele, de hirtelen egy hang félbeszakította.
-
Javi telefonált, találtak valamit – szólalt meg Castle,
mire Kate meglepetten nézett fel rá, és rántotta ki kezét Josh kezéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése