Az újdonság varázsa 32. rész

32. rész

Kate először ösztönösen ki akarta hajítani a férfit, hallva a pimasz megjegyzést, és a kétértelmű utalást, de ahogy belenézett Josh magabiztos tekintetébe, elbizonytalanodva futtatta végig pillantását sötét öltönybe, és fehér ingbe bújtatott testén, melyen megfeszültek az izmok, jól mutatva, hogy tulajdonosuk nem sajnálja sem az időt, sem a pénzt arra, hogy formában tartsa őket. Végül nehezen, de bólintott.

-          Rendben! Jöjjön be! – nyögte ki, majd kissé félreállt az ajtóból, és hagyta, hogy Josh beljebb furakodjon, aki elégedett mosollyal az ajkán lépett a lakásba.

-          Megígérem, hogy semmi nem fog történni, amit maga nem akar! – tett ígéretet a férfi, mire Kate elhúzta a száját.

-          Ha rajtam múlott volna, be sem engedem! – bökött fejével a pisztolyra, melyet Josh a jobb kezében szorongatott, és amely végül arra késztette, hogy akarata ellenére, beengedje a lakásába, és amelyet változatlanul rá irányított vendége.

-          Ismétlem, nem kell félnie tőlem! Nem áll szándékomban megerőszakolni, vagy ilyesmi, még annak ellenére sem, hogy változatlanul nagyon csinosnak látom – mosolygott a férfi rendületlenül tovább.

-          Mi ez az egész? – kérdezte Kate, aki semmit nem értett, és Josh éppen válaszolt volna, amikor megint kopogtattak. Beckett szíve őrült iramot kezdett diktálni a gondolatra, hogy talán Castle az, miközben szemével az ajtó és Josh között cikázott, aki most összeráncolt szemöldökkel, kelletlenül nézett abba az irányba, ahonnan a hang jött.

-          Váratlan vendég ilyen késői órán? Erre nem számítottam, de ahogy látom, maga sem – húzta el a száját, majd a pisztollyal az ajtó felé intett – nyissa ki! Legalább nem lesz egyedül! – utasította a nőt, aki nagy levegőt vett, és életében először, imádkozni kezdett, hogy ne az író legyen az ajtó mögött. Imái azonban nem találtak meghallgatásra, mert amikor kinyitotta, Castle szomorú, bűnbánón csillogó kék szemével találkozott a pillantása.

-          Kate, annyira sajnálom! Ostobán viselkedtem, és tudom, hogy ez nem mentség, de… - fogott volna bele mondandójába, de hirtelen elakadt a szava, ahogy a nő háta mögé nézett. Arca egy pillanat alatt vált zárkózottá, és a korábbi szomorúság helyét a büszkeség vette át – Josh? – kérdezte hitetlenkedve, miközben érezte, hogy szívét, mint egy jeges kéz, szorítja össze a fájdalom. Eddig a másodpercig szentül hitte, hogy amit a nő a kapitányságon mondott, miszerint elfogadja a vacsorameghívást a férfitól, csak azért volt, hogy őt bosszantsa, most azonban arculcsapásként érte a felismerés, hogy szerelme tényleg megtette, amivel fenyegetőzött, ráadásul a lakásába is behívta. Ki tudja, mire készültek éppen, amikor megzavarta őket – tette fel magában a kínzó kérdést, miközben Josh a nő mellé állt.

-          Mr. Castle! Micsoda meglepetés! Talán megint éppen erre akadt dolga? – kérdezte gúnyolódva, mire Castle csak megrázta a fejét.

-          Csak szerettem volna megbeszélni valamit a nyomozóval, de már nem számít! - jelentette ki sértetten, amitől Kate úgy érezte, hogy a könnyek, melyeket nem engedett kipotyogni, befelé folynak, és égetik a torkát, szívét. Nemcsak a helyzetét érezte kilátástalannak, de az is fájt neki, hogy az író azt hiszi, képes lenne megcsalni őt a férfival. – Mennem kell! Későre jár! – fűzte hozzá hangsúlyosabban, majd megfordult, de a következő pillanatban, Josh hangja, megállította.

-          Bár elengedhetném, Mr. Castle, de sajnos, nem tehetem! Úgy tűnik, maga is csatlakozni fog hozzánk – közölte nyugodt hangon, mire az író értetlenkedve fordult vissza.

-          Mi ez a beteges… - akart rákérdezni a férfi szexuális beállítottságára, lévén, hogy félreértelmezte a helyzetet, de torkára forrt a szó, amikor meglátta az újonc kezében a fegyvert, melyet egyenesen rá szegezett.

-          Befáradna, kérem? – indítványozta udvariasan, mire Castle először Kate-re, majd Josh-ra pillantott, végül bólintott. Alig 10 perccel később már mindketten, egymásnak háttal ültek, összekötözve, a nappali közepén, miközben Josh, ismét kézbe véve a pisztolyt, melyet addig a komódra tett, míg a kötözéssel volt elfoglalva, elégedetten nézett végig a két emberen, akiknek csuklóját szoros béklyó fogta össze. – nos, ezzel megvolnánk! – jelentette ki lenyűgözve saját teljesítményétől, mire Kate szólalt meg.

-          Örülök, hogy elégedett! Beavatna végre bennünket, mi a fene folyik itt? – kérdezte ingerülten, mire Josh, odahúzva egy harmadik széket, maga is helyet foglalt, és bólintott.

-          14 éves voltam, amikor megjelent egy férfi, és azt állította, ő az apám! Elhihetik, mennyire megdöbbenten, hiszen addig a pillanatig úgy tudtam, az apám halott – fogott bele a történetbe, miközben mindkét fogoly feszülten figyelt – megadott mindent, amire csak szükségem volt, és cserébe csak egy dolgot kért! Senki nem tudhatja meg, hogy létezem, mert, mint mondta, az tönkretenné a hírnevét. Beleegyeztem, végre lett apám, és mellé anyagi biztonság is!

-          Gary Byron az apja? – kérdezték egyszerre döbbenten, mire Josh elmosolyodott.

-          Volt. Igen, ő volt az apám – nyomta meg hangsúlyosabban a múlt időt kifejező szót, majd tovább beszélt – ahogy teltek-múltak az évek, egyre paranoiásabb lett. Rettegett attól, hogy kiderül, van egy gyereke balkézről, így a végén már a nevemet is meg kellett változtatnom. De tudják, mit? Még ez sem zavart, mert mellette, jó ember volt, és csodás apa! – védte meg hevesen apja emlékét, még mielőtt bárki rosszat gondolt volna róla, majd folytatta – két évvel ezelőtt azonban, az egyik vetélytársa rájött, hogy létezem, és, hogy keresztbe tegyen apámnak, elmondta a feleségének. A nő nem tudott megbocsátani 28 évnyi hazugságot, és beadta a válópert. Daliah Kenneth mindenéből kiforgatta az apámat. Amikor ezt megtudtam, elmentem az alkoholista húgához, és elhoztam onnan, de a depresszióból nem tudtam kirángatni. Egy évvel ezelőtt arra mentem haza, hogy felkötötte magát a fürdőszobában. Akkor fogadtam meg, hogy megbosszulom, amit tettek vele, márpedig az egyetlen felelős az ügyvédnő volt! Megöltem, és semmit nem bántam meg! Ma is megtenném!

-          Ezért jött oda hozzánk gyakornoknak? Hogy eltussolja az egészet? – kérdezte döbbenten a hallottaktól, Kate, de Josh megrázta a fejét.

-          Nem! Az a véletlen műve! Semmi másban nem hazudtam, csak abban, hogy nem Josh Gibrioni a nevem, de minden más, amit az aktámban olvastak, igaz! – jelentette ki büszkén, mire Castle elhúzta a száját.

-          És abban, hogy megölt egy embert! – világított rá a nem éppen elhanyagolható tényre, mire Josh megrántotta a vállát.

-          Mint mondtam, nem bántam meg semmit, de magukhoz csak a véletlen vezérelt. Én sem számítottam rá, hogy éppen ezt az ügyet kapjuk, de amikor így történt, mindent megtettem, hogy ne derüljön ki semmi.

-          Miért mondja el most mégis? – kérdezte Kate értetlenül, mire Josh felállt a székről, úgy válaszolt.

-          Azzal, hogy eljutottak Lizbeth-hez, már tudtam, hogy vége az ügynek, és gyakorlatilag nekem is. Ki kellett találnom valamit, hogy hogyan tűnjek el, és ez előkészületeket igényelt, amit éppen most valósítok meg – válaszolta nemes egyszerűséggel a hangjában, aminek hatására szörnyű balsejtés kezdett körvonalazódni Kate és Castle fejében is – ha most megbocsátanak, még el kell intéznem néhány dolgot, de ne aggódjanak, nem maradnak sokáig egyedül – kacsintott rájuk, majd a fegyverrel a kezében a konyhába vonult. Alig kettesben maradtak, Castle máris érezte, ahogy a kötél megfeszül a csuklóján, így jelezve, hogy Kate minden erejével megpróbál lazítani a csomón, melyet Josh kötött. Hiába erőlködtek azonban, már ketten is, a kötél csak millimétereket engedett, ami korántsem volt elég ahhoz, hogy bármelyikük kihúzza a kezét.

-          Kate! Sajnálom! – zihálta Castle, miközben érezte, hogy a nő tovább küzd, ő pedig, folytatta – Mindent! Azt, ahogy viselkedtem, és azt is, hogy egy percig is elhittem, hogy megcsalnál Josh-sal – nyögte nehezen a szavakat, miközben szívébe ismét belemart a bűntudat, amiért ilyet feltételezett szerelméről.

-          Én is sajnálom a ma délutánt – pihent meg most Kate is egy másodpercre, majd félig az író felé fordulva, folytatta – neked volt igazad Josh-sal kapcsolatban, de a büszkeségem elvakított.

-          Az nem büszkeség, hogy mindent meg akartál próbálni, mielőtt kiadod az útját - vigasztalta Castle halkan, mely mosolyt csalt a nyomozónő arcára. Kate érezte, hogy melegség önti el a szívét a tudatra, hogy a férfi végül belátta, miért volt olyan fontos neki, hogy Josh kapjon egy esélyt.

-          Akárhogy is, tévedtem, és most ennek isszuk a levét – húzta el a száját a nyomozó, miközben ismét akcióba lendült, hogy megszabadítsa magukat a béklyótól, és örömmel konstatálta, hogy Castle is így tesz.

-          Mi lesz így a fogadással? Elvégre, mindenki többre fogadott, mint egy hét, és az újonc még három napot sem bírt ki… egyáltalán ez, minek számít? Ő adta fel, vagy te? – töprengett hangosan, de válasz nem érkezett, látni pedig, nem láthatta, hogy Kate megforgatja a szemét, így tovább beszélt – ha engem kérdezel, ez döntetlen! Szóval, vagy senki nem lop Gates-től szemüveget, vagy megosztjuk a feladatot. Teszem azt, Javi ellopja, én megírom a verset, lévén, hogy író vagyok, Ryan pedig, visszacsempészi az irodába… - vázolt fel egy lehetőséget, mialatt ő is minden erejét beleadva próbált kiszabadulni. Hirtelen érezte, amint enged a kötél, ő pedig, diadalittasan kiáltott volna fel, amikor ismét belépett Josh, szélesen mosolyogva, ezzel egyértelművé téve, hogy eddig minden a tervei szerint halad.

-          Élmény volt magukkal együtt dolgozni, de ideje mennem – sajnálkozott átlátszó módon, mire Castle elhúzta a száját.

-          Jaj, ne! Máris? – kérdezte tettetett kétségbeeséssel, miközben örömmel nyugtázta, hogy a kötés, mely a kezét szorítja, egyre lazább lesz, és bízott benne, hogy Kate-nél is ugyanez a helyzet. Még mielőtt azonban megtudhatta volna a választ, Josh előrehajolt, és egy mozdulattal vágta el a kettejük csuklókötését, tartó kötelet, és rántotta magához a nyomozót, akinek megfeszült a teste, ahogy a férfi ujjai belemélyedtek jobb felkarjába, ahol még nem gyógyult be a Daliah férje által okozott lövés. Arcáról lerítt a fájdalom, ahogy fogát összeszorítva tűrt, és egy hang sem jött ki a torkán, mely elárulhatta volna Josh-nak, hogy milyen kínt él át, Castle azonban, mindent le tudott olvasni az arcáról, és szíve szerint, nekiugrott volna a férfinak.

-          Higgye le, én is sajnálom, hogy ilyen hamar, de kénytelen vagyok! Megnyugtató viszont a tudat, hogy nem egyedül megyek – rántotta magához ismét egész közel a nőt, változatlanul a sebhelyet szorítva, melyben lassan, de biztosan, engedni kezdett a varrat, és átitatva a fehér inget, szivárogni kezdett a vér. Josh, mint, aki csak most veszi észre, mit csinál, szánakozva nézett a nőre, de tekintetében szikrája sem volt az együttérzésnek – Ó, ne haragudjon! Látja, milyen figyelmetlen vagyok? Nagyon fáj? – kérdezte, mire Kate csak összeszorította a száját, de nem felelt, ő pedig, folytatta - akkor javaslom, ne zizegjen sokat! – szűrte fogai között a választ Josh, majd az ajtó felé indult – jó mulatást, Mr. Castle! Ha nagyon unja magát, az asztalon van a távirányító – intett fejével az említett irányba, majd elhagyta a lakást, Castle pedig, minden erejével küzdeni kezdett, hogy megszabaduljon a fogságból.