Az újdonság varázsa 30. rész

30. rész

Castle-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy arcán ne jelenjen meg a féltékenység és a harag, ahogy a belépő Josh-ra pillantott. A férfi egész megjelenése irritálta, a dús fekete haj, a csillogóan fehér fogak, ahogy tenyérbe mászón a nyomozóra mosolygott, a divatmagazinból szedett öltönye, de még az egyszínű nyakkendő is, melyet a ropogósra vasalt, fehér inghez kötött. Mindennél jobban idegesítette azonban a modora. Az, ahogy gátlás nélkül nyomult szerelmére, mit sem törődve azzal, hogy már többször is világossá tették előtte, hogy nem kérnek az udvarlásából.

-          Beckett nyomozó, még egyszer szeretném megköszönni az ebédet, és a remek társaságot! – villantotta legcsábosabb mosolyát a nyomozóra, miközben nagyképűen, magabiztosan nézett az író felé, mintha így akarná meggyőzni korábbi kijelentéséről, miszerint, nem fog alábbhagyni az érdeklődése Kate iránt.

-          Nem gondolja, hogy túllép bizonyos határokat azzal, hogy a felettesének udvarol? – szólt közbe Castle, visszafojtott indulattal, mielőtt Kate bármit reagálhatott volna az újonc szavaira, mire Josh megrántotta a vállát, és szemével a nő tekintetét keresve, válaszolt.

-          Van, amiért megéri kockáztatni – jelentette ki határozottan, mint aki teljesen biztos a dolgában, abban, hogy a nyomozónő előbb-utóbb megtörik, mire Kate megrázta a fejét.

-          És van, amiért nem – közölte nyíltan a férfi szemébe nézve, de úgy tűnt, arról lepereg a burkolt célzás, helyette, közelebb sétált, és viszonozva a pillantást, suttogta.

-          Tudja, hányszor mondták már nekem, hogy nem érdemes küzdenem? Minden alkalommal én győztem, és általában mindketten élveztük az eredményét – tett egyértelmű megjegyzést, amitől Castle-nek ökölbe szorult a keze, és száját összeszorítva várta, hogy Kate reagáljon, aki éppen szóra nyitotta a száját, amikor megjelent Espo.

-          Gary Byron halott – vágott egyenesen a közepébe, mire Kate elhúzta a száját, az újabb zsákutcát hallva, ő pedig, folytatta – úgy egy évvel ezelőtt halt meg, felakasztotta magát. Egyetlen hozzátartozót találtunk, a húgát, Lizbeth Byron. Itt él New York-ban – nyújtott át egy papírt, rajta az említett nő címével.

-          Castle-el és Josh-sal felkeressük a nőt, és elbeszélgetünk a férfiról… - fogott volna bele Kate, hogy a következő lépést megszervezze, de Josh megrázta a fejét.

-          Minek? – kérdezte, mire mindhárman meglepetten néztek rá – úgy értem, a fickó már egy éve halott, így kizárt, hogy ő ölte volna meg a nőt, nem igaz? Akkor minek vesztegetjük az időnket? Keressünk inkább helyette potenciális, még élő gyanúsítottakat! – magyarázta mindent tudón, mire Kate érdeklődve fordult felé.

-          Úgy érzi, annyi mindent tanult itt az elmúlt két napban, hogy már maga oszthatja ki az utasításokat, hogy merre induljunk tovább? – kérdezte komolyan, mire Espo és Castle összenéztek, de egyikük sem kezdte cukkolni az ifjoncot. Mindketten látták, hogy ahhoz most túlságosan komoly a helyzet, és ezúttal a nyomozónő sem viccel.

-          Én csak arra gondoltam… - próbált javítani pimaszságán Josh, de Kate, jobb kezének mutatóujját felemelve intette csendre, és vette át a szót ismét.

-          Bármilyen képzettnek is gondolja magát, Mr. Gibrioni, maga tanulni van itt! A gyakorlati idejét tölti nálunk, és ha én azt mondom, hogy felkeressük Ms. Byron-t, akkor maga erre azt kérdezi, mikor indulunk! – figyelmeztette vészjóslóan komoly hangon az újoncot, így megmutatva neki, hol a helye, mire Josh bólintott, Kate pedig, ismét a fiúk felé fordult.

-          Ti járjatok utána a válási procedúrának, és kérjetek be róla minden anyagot az asszisztenstől… - folytatta olyan hangon, mintha az előbbi közjáték le sem játszódott volna, miközben észre sem vette, hogy a mellette álló újonc, mennyi haraggal és visszafojtott indulattal néz rá.

-          Én nem tudok magukkal menni, Beckett nyomozó – szólalt meg ismét Josh, majd azonnal folytatta, amikor mindhárom szempár rászegeződött – az előbb Gates kapitány azért hívatott, mert néhány papírom hiányos. Utasított, hogy azonnal pótoljam az elmaradásom… - tárta szét karját tehetetlenül, mire Kate bólintott, és hagyta, hogy elslisszanva mellette, a lift felé vegye az irányt, majd ők is a dolgukra indultak.

Kate és Castle egy harmadik emeleti lakás kanapéján üldögélt, mely már igencsak kopott volt. Egykor fekete bőrhuzatja mára inkább a szürke egyik árnyalatába csapott át, és karfáján szimmetrikus rendben sorakoztak a kisebb-nagyobb lyukak, felfedve a tulajdonos, és a vendégek előtt a vajszínű vattatömést. Az egész nappali szegényes képet festett, kezdve a málló festékkel, a több évtizedes bútorokkal, egészen a padlóig. A lakás bútorozottsága, és hangulata tökéletesen megfelelt a környéknek, ahol helyet kapott. A belváros egy lepukkant negyedében, Brooklynban lakott a 40-es éveinek közepén járó, Lizbeth Byron, aki most velük szemben ülve, éppen egy cigarettára gyújtott rá, melyet a repedezett üvegű dohányzóasztalról vett fel, ahol a hamutartó mellett szürrealista összevisszaságban hevertek a sodrott cigaretták, arra várva, hogy beteljesíthessék sorsukat. Kék szeme mindenféle érdeklődés nélkül tekintett vissza rájuk, haját, mely fakó szőkén, és kócosan meredt a négy égtáj felé, egy piros, meglehetősen giccses hajpánttal igyekezett eltűrni szeméből. A szeme alatti mély, sötét árkok kialvatlanságról, míg püffedt arca, és vörös orra alkoholfüggőségről árulkodtak. Keze meg-megremegett, ahogy ajkához emelte az égő cigarettát, melynek füstje időnként eltakarta arcát a nyomozó és Castle elől.

-          Miért faggatóznak itt Gary-ről? Felkötötte magát már több mint egy éve! – kérdezte értetlenkedve, miközben ismét mélyet szívott a cigarettából, és oda sem pillantott, amikor annak végéről a hamu a koszos padlószőnyegen landolt.

-          Az ügyvédnőt, aki Gary feleségét képviselte a váláskor, meggyilkolták… - magyarázta volna Kate, mire Lizbeth felhorkantott, és kárörvendő mosolyra húzva száját, nyomta el a cigaretta maradékát a hamutartóban.

-          Meg is érdemelte az a ringyó! – jelentette ki mindenféle együttérzés nélkül, miközben felállt, és viseltes egész ruhájába törölte maszatos kezét. – kérnek egy italt? – kérdezte útban a konyha felé, mire mindkét vendége elutasítón rázta meg a fejét – ahogy gondolják – rántott egyet a vállán, majd immár a konyhából kiabálva folytatta – szegény Gary! A váláskor mindenét elvesztette – mesélte nyugodt hangon, miközben jól hallható volt, hogy egy pohárba jégkockát tesz, majd aranyszínű folyadékot tölt rá, végül felengedte egy kis szódával – a ribanc felesége, meg az a szuka mindenéből kiforgatták, és vele együtt engem is! – folytatta megkezdett történetét, mialatt visszaült a fotelba, és egyik kezében a poharat tartva, újabb cigarettára gyújtott.

-          Ezt hogy érti? – kérdezte Castle, aki látva a koszos poharat, melyből a nő ivott, csak remélni merte, hogy attól nem kap el semmit, hogy a kanapén ül, mozdulatlanul. Bele sem akart gondolni, hányféle bacilus tenyészhet a nő koszos, rendetlen lakásában, és abból, hány lehet halálos.

-          Amíg Gary-nek jól ment a sora, sosem feledkezett meg a kis húgáról! Havonta küldte a pénzt, amiből egész jól megéltem. De aztán, beütött a krach! – húzta el a száját keserűen – a felesége beadta a válópert, és meg is nyerte, Gary pedig, nincstelenné vált. Egy ideig nálam lakott, innen küldözgetett mindenféle fenyegetőlevelet annak a szutyoknak. Hiába mondtam neki, hogy hagyja abba, mert ez illegális, rám sem hederített.

-          Meddig lakott magánál? – vette át a szót Kate, mire Lizbeth megrántotta a vállát, amitől újabb hamu pottyant a szőnyegpadlóra, ezúttal azonban, még nem aludt ki teljesen. Castle a másodperc tört része alatt taposott rá, még mielőtt átégette volna az amúgy is megviselt padlót.

-          Úgy, három hétig, aztán lelépett. Jött érte egy kölyök, állítólag a fia, balkézről. Az vitte magával – mesélte készségesen, mire Kate lejegyezte az információt.

-          Nem emlékszik véletlenül a fiú nevére? – jött a következő kérdés a nyomozótól, mire a nő felállt, és az egyik vitrinszekrényből egy borítékot vett elő, majd Kate-nek nyújtotta.

-          Tessék! A neve Harry Byron. Minden hónapban írt nekem egy levelet, mert az volt a mániája, hogy fent kell tartani a rokoni kapcsolatokat. De, hogy őszinte legyek, úgy hiányzott nekem az életemből egy unokaöcs, mint balta a hátamba! – szívta meg a fogát nem túl nőiesen, majd hagyta, hogy Kate eltegye a borítékot – félre ne értsék, aranyos kölyök volt, és Isten látja lelkem, még meg is sajnáltam, amikor az apja felakasztotta magát, de éppen elég bajom van így is! Nem hiányzik még az ő nyomora is!

-          Megviselte az apja halála? – kérdezte együttérző hangon Castle, mire Lizbeth bólintott.

-          Igen, eléggé megzuhant szegény srác. Amikor a bátyám meghalt, Harry bosszút esküdött. Meggyőződése volt, hogy az apja még mindig élne, ha az az ügyvédnő nem teszi tönkre – magyarázta Lizbeth, miközben elnyomta a cigarettát.

-          Tudja, hol találhatjuk most Harry-t? – kérdezte Kate reménykedve, de a nő megrázta a fejét.

-          Fogalmam sincs. Az apja temetésén megmondtam neki, hogy hanyagoljon a problémáival, oldja meg őket egyedül. Megvan a magam élete! – jelentette ki, majd komoran nézte, ahogy a nyomozó, és az író, miután megköszönték az információt, távoznak.

Kate éppen az utolsó mondatot gépelte le a jelentésében, hogy végre a Vaslady asztalára tehesse a tájékoztatást arról, amit eddig kiderítettek, amikor a kapitány lépett oda hozzá.

-          Beckett nyomozó, hogy halad az üggyel? – kérdezte minden különösebb udvariaskodás nélkül, mire Beckett nagy levegőt vett.

-          Javi és Ryan most néznek utána Harry Byron-nak. Ő az első számú gyanúsított, az apja az áldozat miatt lett öngyilkos, aki kiforgatta minden vagyonából a váláskor – foglalta össze röviden a korábban leírtakat, miközben a barna mappát is átnyújtotta.

-          Remek! Az újonc? Beilleszkedett már? – jött a következő kérdés, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Igyekszik – válaszolta ismét szűkszavúan, eltitkolva az udvarlást, és az összeférhetetlenséget Castle-el, mire a Vaslady most körbenézett.

-          Miért nem vele íratja a jelentést, hogy ebbe is belekóstoljon? – érdeklődött szokatlanul nyugodt hangon a kapitány, mire Kate értetlenül nézett vissza rá.

-          A papírokat rendezi, amire Ön utasította néhány órával korábban – felelte természetes hangon, mire a Vaslady összeráncolta a szemöldökét.

-          Én nem utasítottam semmire! Minden papírja rendben van! – jelentette ki, majd hozzáfűzte – nem a legjobb képet mutatja magáról, ha hagyja szabadon kóricálni az újoncait, és azt sem tudja, mit csinálnak! Szedje össze magát nyomozó! – utasította a nőt, majd a mappával a kezében eltűnt az irodájában, egyedül hagyva Kate-t a tanácstalanságával.